A munka jövője egy kérdésben: „Lehet otthonról?”

A távmunka sokak számára szabadságot hozott, de alapjaiban változtatta meg azt is, hogyan teljesítünk, mozgunk, pihenünk vagy kapcsolódunk egymáshoz. Ezek a változások ritkán drasztikusak. Lassan, apró szokásokban, láthatatlan kompromisszumokban jelentkeznek – épp ezért érdemes figyelni rájuk. A kulcs, hogy megértsük, hogyan alkalmazkodik a mindennapi emberi viselkedés az új környezethez – nem azért, hogy megkérdőjelezzük a távmunka létjogosultságát, hanem hogy többet hozhassunk ki belőle. Itt jön képbe a viselkedéstudomány.

Vészmegoldásból új normalitás

A távmunka ma a modern munkavégzés állandó része. Európában a távolból végzett (remote) munkakörök aránya 14 százalékról 40 százalékra nőtt a világjárvány idején, majd 2024-re visszatért az eredeti szintre. Maga a hullám viszont maradandó nyomot hagyott a munkaerőpiacon: a hibrid munkavégzés lett az új norma. Az olyan pozíciókban, ahol megvalósítható a távmunka, ma már 44 százalékban hibrid modellben dolgoznak, jellemzően heti 1–3 nap otthoni munkavégzéssel.

A hirtelen változási kényszer először kaotikus válaszokat szült: a cégek próbálták fenntartani a működést, a dolgozók pedig rögtönzött otthoni munkakörnyezetet alakítottak ki, sokszor magukra hagyva, kevés útmutatással. Ennek eredményeként elterjedt néhány sikeres új munkamódszer, de felmerült sok súrlódás is. Ebben a hosszú alkalmazkodási időszakban erős vélemények formálódtak arról, hogyan „kellene” vagy „nem kellene” működnie a távoli munkavégzésnek.

Ezek a döntések soha nem pusztán logisztikai jellegűek. A dolgozók visszahívása az irodába hat a morálra, felborítja a kialakult rutinokat, és valódi kockázatokat hordozhat a megtartás szempontjából. De mit látnak a vezetők, ami indokolja ezeket a lépéseket? Teljesítményről van szó, kultúráról vagy valami még tudattalanabb tényezőről? Valószínűleg mindegyikről. Amikor a munka struktúrája változik, az emberek viselkedése is megváltozik.