Burzsoá néplélek vagyunk, de tudunk nevetni magunkon is

Turai Barnabás és Linczényi Márkó a Márkó és Barna Síkideggel létrehozták Magyarország egyik legnépszerűbb sorozatát. Hiánypótló, hiszen humoros, kompakt, sokak szerint terápiás hatású, de mára már rengeteg magyar celebet is megpörgetett, és egy olyan beszélgetésbe vont bele, amiben valóban új arcukat tudták megmutatni. Turai Barnabással beszélgettünk – mindenről.

HVG BrandLab: A Síkidegvagyok Insta-oldal tulajdonképpen hétköznapi modorosságokat dolgoz fel, parodizál egy-egy embertípust. Hogyan lesz egy Instagram-oldalból podcast?

Turai Barnabás: Tavaly nyáron, a karantén alatt összebarátkoztam Linczényi Márkóval, az ő Szia Uram dala ihlette anno az oldalunkat. Szóval megvolt az azonos gondolati sík, illetve humorforrás. Számomra ez az időszak pedig jó táptalaja volt a kreativitásnak. Mindannyiunk élete visszaszorult, rutinba kerültünk, legalábbis én.

Ekkoriban lejárkáltunk Márkó pincestúdiójába, ott jól összpontosultak a kreatív energiáink, és egy idő után arra jutottunk, hogy kellene valamit közösen csinálni. És mivel a podcast – mint műfaj – itthon nagyon jön fel, úgy voltunk vele, hogy kipróbáljuk magunkat ebben. Eleinte nem tudtuk, hogy mi legyen a tematika, sok mindenen gondolkodtunk, aztán rájöttünk, hogy ugyanazokon a szituációs dolgokon röhögünk, illetve meséltük ezeket egymásnak, vagy azt, hogy mennyire felidegesít ez vagy az, szóval kézenfekvő lett, hogy akkor erről csináljunk egy podacastet, így lett a Márkó és Barna Síkideg. Felvettünk 1-2 pilot részt. Eleinte túl komolyan vettük a dolgot, hírekkel, közélettel is sokat foglalkoztunk – borzasztó is lett, nem volt közünk ezekhez a témákhoz, nem volt stabil a véleményünk. Szép lassan aztán visszajöttek a közéleti dolgok, hiszen némelyik ugyanúgy felidegesített minket, mint bármilyen hétköznapi helyzet. Alapvetően viszont egy könnyed, humoros podcast lett ebből, mi ebben vagyunk jók – ahogy egyébként az Instagram-oldalam is ilyen.

H. B.: Volt stressz bennetek amiatt, hogy mi lesz, ha nem hallgatnak majd titeket?

T. B.: Eleinte mi egyáltalán nem gondoltuk, hogy ez érdekelni fogja az embereket, azt hittük, hogy majd meghallgatja a Madách tér meg az a 10-20 barátunk, akik amúgy is kedvelnek minket. Nem volt célunk, hogy ez egy toplistás podcast legyen, de éppen ezért nem is volt bennünk egyfajta hátráltató görcs sem.

H. B.: És a népszerűséggel sem jött stressz vagy felelősségtől való félelem?

T. B.: Amikor világossá vált, hogy ezt hallgatják az emberek, és a második évad után elkezdtek jönni kérdés nélkül a legnagyobb magyar celebek is, akkor sokat agyaltam azon, hogy ez hogyan maradjon jó. Hogyan elégítse ki a szórakoztató, felszabadító küldetését, mégse váljon öncélúvá? Ennek lett például az egyik eredménye az, hogy elkezdtünk komolyabb – közéleti, politikai – témákat is (újra) behozni.

H. B.: Elég gyorsan futottatok be, sokat foglalkoztatok ezzel. Kezdő podcasterként szerinted mire érdemes figyelni?

T. B.: Nagyon fontos, hogy legyen egy konkrét üzenet vagy formátum az ember fejében – a legjobb, ha mindkettő megvan. Sokan azt gondolják, hogy a podcast az annyi, hogy leülsz egy mikrofon elé, és beszélgetsz. És persze van, aki nagyon jó ebben. De tök jó az, ha van egy téma, egy műfaj, amiben ki szeretnék próbálni magukat azok, akik ebbe belevágnak.

Mi azt találtuk ki, hogy maximum 25-30 perces adásokat készítünk, 3-4 perces blokkokkal. Ez persze egy személyes tanács, de azt gondolom, muszáj a hallgathatóságot és a fogyaszthatóságot figyelembe venni. A mi formátumunk szűkre, tempósra van vágva – ha rosszul mondtunk valamit vagy ő-ztünk, azt is kivágjuk. Én például sokkal szívebben hallgatok egy olyan terméket, ami átgondolt, van benne utómunka, és úgy kerül a hallgató elé, mint egy finom vacsora.

H. B.: Mennyit készültök egy-egy adásra?

T. B.: Ez nagyon ember-, adás- és vendégfüggő. Mi hétről hétre összeírjuk, hogy mi idegesít fel, illetve összeírjuk azt is, amit a hallgatóink küldenek. Eleinte azt beszéltük meg a Márkóval, hogy a listáinkkal csak adásban találkozik a másik, mert így üt nagyot.

Igazából adás előtt 1,5-2 órát biztosan készülünk. Külön-külön leülünk, átnézzük, hogy miket írtunk fel, hogy mi történt a héten. Írunk köré némi geget, hogy legyen kerete, Márkó például felhúz a saját részére egy párperces standup-monológot, hogy meglegyen a felvezető, az átkötések. Ebben ő jobb, mint én. Aztán persze felkészülünk a vendégből is. Megnézzük, min dolgozik, őt mi az, ami idegesítheti. Olyan témákkal készülünk nekik, amikkel tudnak azonosulni. Le is kell szervezni őket, ha van, akkor egyeztetünk a menedzserükkel, taxit hívunk stb.

Aztán a helyszínen segítünk összerakni, utána szétszedni a technikát a csapatnak, majd jön a vágás. Mindez jó pár óra felkészülés, de adásmenetet mi például nem írunk, használjuk a jegyzeteinket, a beszélgetés során pedig szigorúan körbe megyünk.

H. B.: Mennyi nyersanyagból áll össze ez a fél óra?

T. B.: A legtöbb vendéggel annyit veszünk fel, ami aztán adásba is kerül. Egy-két kevésbé vicces blokkot időnként kivágunk, ezek többnyire az enyémek… Szóval élőben is nagyon tartjuk azt a szigorú időkeretet, amit az elején kitaláltunk. Egy ideig használtunk stoppert is. Persze van olyan vendég, akivel megszaladunk, ilyen volt a Puzsér, de azt meg sem vágtuk. Azt gondoltuk, hogy volt annyira vicces és jó hangulatú, hogy nem kell hozzányúlni.

H. B.: Miért kellettek a vendégek, és mi alapján választjátok őket?

T. B.: Az első évadban ketten voltunk, ezek azok a beszélgetések, amiket a barátainkkal amúgy is lefolytatnánk, de azért 12 rész után elapad a saját kútfő. Nekünk nincs szerkesztőnk, mi gereblyéztük össze a humort. És egy idő után azt éreztük, fárad a formátum. Ezért hogy feldobjuk, arra gondoltunk, hogy különböző emberek, különböző világokat fognak tudni behozni.

A második évad elején barátokat hívtunk: Benedek Ágota, Ott Anna, Tenner Beni. Olyan srácokat, akikkel jóban vagyunk, és közben azt gondoljuk, hogy fontos és értékes dolgokat csinálnak, és jó lenne őket egy másik szemszögből is megnézni. Érdekelte is az embereket.

És ahogy egyre feljebb mentünk a toplistán, elkezdtünk meghívni nagyobb közönséget lefedő embereket. Így jött Majka vagy Istenes Bence, de belefért Dzsúdló vagy Beton.Hofi is. Törekedtünk rá, hogy meglegyen a diverzitás: legyenek populáris emberek, legyenek underground emberek, vicces és nem a humorukról ismert emberek, zenészek...

Itt az volt a gondolat, hogy ezeket az arcokat folyamatosan látjuk és halljuk mindenhol, de mindig ugyanazt kérdezik tőlük. Mi lettünk az a hely, ahol más szempontból ismerjük meg őket, ahol kiereszthetik a gőzt. Elmondtuk nekik, hogy ide hozzanak nyugodtan bármilyen témát, olyat, hogy „a lépcsőházban megbotlok”, de akár olyat is, hogy „a tévében a kamera nem indult el...” Szakmai és hétköznapi is jöhet.

Sosem gondoltam például, hogy Majkán sírva fogok nevetni. De minden vendégre igaz volt, hogy meglepett minket azzal, mennyire el tudja magát engedni. Sokan melóból, feszülten jöttek, és olyan jó volt látni, hogy úgy mentek el, mintha egy jóhangulatú sörözésről távoznának.

H. B.: Szerinted miért megy annyira a podcastotok?

T. B.: Azt el kell mondanom, hogy mi nem értünk a podcastokhoz – olyan értelemben, hogy például nem csináltunk piackutatást. Azt viszont tudtuk, hogy nem nagyon van magyar, humoros podcast, az emberek viszont szeretnek nevetni.

Hogy miért megy? Burzsoá néplélek vagyunk, de tudunk nevetni magunkon is. Vannak olyan típusú kritikák, paródiák, amik felszabadítanak az idegeskedés alól: a feszültségét átfordítom humorba. Azzal, hogy eltúlzom, elveszíti a súlyát, trivializálom a problémát. Terápiás hatásokról kapunk visszajelzéseket. Azzal, hogy kiadjuk ezeket a feszültségeket, a hallgatók velünk együtt tudnak továbblépni.

H. B.: Van olyan határ, amit nem szabad átlépni?

T. B.: Van. Azok a dolgok, amikről te nem tehetsz és nem tudsz változtatni.

H. B.: Például?

T. B.: Én sosem röhögnék valakinek a testalkatán, kinézetén. Jóindulattal kell hozzányúlni a különböző témákhoz. A viselkedésformai dolgok olyanok, amiket mind csinálunk, de mindenki tud rajtuk változtatni – ezért lehet ezeket kigúnyolni.

Amikor a Márkó mond valamit, hogy például utálja azt, aki nem nyomja össze a műanyag üvegeket, mielőtt kidobja, akkor én bevallom, hogy én is ilyen vagyok, sose nyomom össze. Én ezeket mindig elmondom az adásban. Vagy hogy mennyire ciki, aki elektromos rollerrel jár, a következő adásra meg én is azzal érkezem, mert késésben voltam, és aztán megkövetem magam, hogy jól van gyerekek, lehet elektromos rollerrel közlekedni. Mi egyébként előszeretettel leplezzük le egymás hülyeségeit. Sok dologhoz megváltozott a hozzáállásom az adás miatt: felhúznám magam valamin, aztán eszembe jut, hogy erről beszéltünk, és inkább elengedem, mert annyira tök mindegy, úgy vagyok vele, hogy legyen ez a legnagyobb problémám...

H. B.: Beszéljünk egy kicsit kényesebb kérdésről: szponzorok. Be lehet-e engedni őket? És ha igen, akkor mit és mennyire?

T. B.: Nálunk 1-2 adás volt szponzorálva. Mi azt tapasztaljuk, hogy a különböző cégek még nem teljesen értik, hogy mi az a podcast. Ezért nehéz is szponzort találni. Én meghallgatom, ahogy Michael Barbaro elmondja az adás közben, hogy vegyek Kaliforniában termesztett mandulát. Tök ízlésesen van megcsinálva, jelzik, hogy reklámblokk jön, amire a fenntartásukhoz van szükség. Szívesen meghallgatom, és örülök, hogy nem nekem kell ezért fizetni.

H. B.: Van ennek határa?

T. B.: Nehéz erről véleményt mondani. Az Insta-oldalamon vannak szponzorált posztok. Azt gondolom, hogy ez mindenkinek a lelkiismeretére van bízva. Illetve jó, ha illeszkedik a tematikára. Ha egy fenntarthatóságról szóló podcastot csinálsz, akkor lehet, hogy jó, ha nem egy olajipari cég szponzorálja az adásod.

Az Instagram működésem alapján az a véleményem, hogy azt megtehetem, hogy ízléses és normális mértékben, vállalható szereplőkkel kirakok egy-egy hirdetést, hogy én is kapjak ebből pénzt. Egyrészt azért, mert nagyon sokan nem tudják, hogy mennyi energia ezt csinálni, és nagyon jó, ha ez meg tud térülni. Én senkitől nem sajnálom azt a pénzt, amit el tud ezért kérni. Én is nagyon örültem, amikor valaki érdemesnek találta a tartalmaim arra, hogy fizessen érte.

Másrészt az az alapelvem, hogy ne árusítsam ki a közönséget, és ehhez a legfontosabb egy adok-kapok, 9:1-es arány. Mindig többet kell adnom, mint amennyit visszakérek. Én sok együttműködést mondtam le amiatt, mert nem tudtam olyan ütemben saját tartalmat készíteni, hogy azt érezzem, kérhetek vissza is. Tartalomgyártóként megnézem, hogy mi a cég, és soha nem reklámoznék olyat, akivel nem tudok azonosulni.

H. B.: Talán triviális, de te egyébként podcast-fogyasztó vagy?

T. B.: Évekkel ezelőtt láttam meg az iPhone-omon a podcast-appot, de nem tudtam, hogy mire való. Annyira idegesített, hogy akkor elkezdtem felfedezni.

Futáshoz, mosogatás közben nagyon szeretem. De mindig azt tapasztaltam, hogy ezeket a 2,5 órás amerikai podcast-adásokat nagyon nehéz hallgatni, és nekem baromi rossz, ha nem tudok befejezni valamit egy levegővel, és aztán napokig kell még hallgatni. Ezért kezdtem el a belátható hosszúságú adásokat keresni.

Amit nagyon szeretek, az a már említett Michael Barbaro (a New York Times újságírójának) podcastja, a The Daily. Ez a napi híreket tárgyalja. Kompakt módon járja körbe őket, közben mégis nagyon alapos.

A Wait Wait... Don’t Tell Me! a másik. Ez is hírekről szóló, heti podcast. Kvízműsor formában, ahova meghívnak amerikai celebeket, és őket tesztelik, hogy mennyire vannak képben – nagyon vicces.

A hazaiak közül a Partizánt hallgatom sokat, ez az egyetlen podcast, ami átütötte nálam az időkorlátot.

A Telekom nemrégiben indított el a podcast.hu oldalát, ami hamarosan a következő szintre lép! Ha kreátor vagy, akkor már most érdemes regisztrálnod az oldalra és csatlakozni a hazai podcasterek epicentrumához! Ha pedig csak imádod hallgatni a podcasteket, akkor is javasolt megjegyezni az oldalt, hiszen a felületen hamarosan a szöveg alapján is kereshetőek lesznek a hazai podcast tartalmak. A jövőben akár egy kulcsszó vagy mondatrész is elég lesz ahhoz, hogy a számodra megfelelő tartalmat találd meg!