Pár éve a dabasi Aldi közelében monumentális Jézus-szobrot avattak egy hagyományőrző egyesület kezdeményezésére. Az állítólagos közönségsikeren felbuzdulva, felmerült, hogy – az akkori Emberi Erőforrások Minisztériumának támogatásával – másutt is hasonló, több méter magas világító kereszteket és szobrokat állítsanak fel az országban, hogy (Orbán Viktor szavaival) messziről is láthatóan hirdessék: „Magyarország keresztény ország, és az is marad”.
Nem tagadom, szeretem az útszéli kereszteket, és nem csak az – ahogy mondani szokás – „identitásom” miatt. Hozzátartoznak a magyar tájhoz, felidézik bennem az egykor az „apostolok szamarán” (értsd: gyalog) közlekedő embereket, akik megfáradva nagy utazásukban, megpihentek egy árnyas fa tövében álló kereszt mellett. Elmondtak egy fohászt, elmajszolták a reggelijüket, ozsonnájukat, elfogyasztották a madárlátta kenyeret. Az efféle kereszteknek praktikus szerepe is volt: afféle fapados GPS-ként jelezték, melyik kereszteződésnél kell jobbra vagy balra fordulni.
A mostanában felállított keresztek nem ilyenek. A Gellért-hegyi szobor talapzatára biggyesztett kőkereszt a hivalkodás, a melldöngető kereszténység példaképe. Azé a farizeusi magatartásé, amely ellen Jézus földi pályafutása alatt küzdött. Nota bene: teológiailag sincs rendben. Ha már kereszt, annak ugyanis a legmagasabb ponton lenne a helye. Ha csak nem az volna az új tartalmi mondanivaló, hogy a szabadság mindenek – így a keresztény világnézet – felett áll.
