Amikor a luxus belülről bomlasztotta a rendszert
Vajon Tolnay Klári összefutott Kádárnéval, mikor Rotschild Klára szalonjában járt? És hogyan volt képes Rotschild Klára a harmincas években, majd a kommunizmusban is felépíteni ugyanazt a magas minőséget képviselő üzletet – úgy, hogy ráadásul mindkét rendszerben nemkívánatos elem volt? A CLARA – Rotschild Klára – divatkirálynő a vasfüggöny mögött című kiállítás nemcsak bemutatja egy sikeres nő életútját, de divattörténeti kincsestárként is szolgál.
Elképesztően kifinomult ízléssel és tehetséggel állította össze a kollekcióit, de ha nem tetszett neki, amit egy próbán látott, kiabálva letépte a modellről. Kalapot, vagy akár ruhát is. És nem valamelyik nagy európai divatház vezetőjéről beszélünk, hanem Rotschild Kláráról, aki a harmincas években, majd a vasfüggöny mögött is megmutatta, hogy Budapesten is tud kis-Párizst építeni.
Ám hiába vált Rotschild Klára a magyar divat külföldön is elismert nagyasszonyává, aki kiszolgálta az egyiptomi királyi család tagjaitól Tito nőrokonain át Gábor Zsazsáig a kor elitjét – mikor egy elszánt kutató úgy döntött, hogy a Nemzeti Múzeum főszereplőjévé teszi pár hónapra, alig tudott anyagot gyűjteni róla.
Legenda persze rengeteg volt. Hogy Rotschild Klára szalonjából került ki az egyiptomi királyné menyasszonyi ruhája, vagy hogy a vörös divatnagyasszony rokonságban áll az amerikai bankárcsaláddal, a Rothschildokkal. Egyik sem igaz, de azért buzgón építgette ezt a képet a kommunista párt és Rotschild Klára is.
És nem voltak raktárak, tele a budapesti Rotschild-szalon munkáival, sem archívumok vagy katalógusok – bármi, ami a nagy külföldi divatházakra amúgy jellemző. Amikor Simonovics Ildikó elkezdte a kutatását, mindössze három Rotschild-ruha volt közgyűjteményben. Az elmúlt évek munkáinak hála, mostanra 103 darab gyűlt össze a Nemzeti Múzeum kiállításához. Volt, amit az Ómama Antik üzletében vett az aktuális tulajdonosa, majd adta a Múzeumnak, volt, ami Németországból érkezett haza.
De ki rejtőzik a legenda mögött? Hogyan volt képes Rotschild Klára kétszer, a második világháború előtt és után is felépíteni magát, és a divatvilág csúcsára repíteni a szalonját? És milyen visszásságok mutatják meg magukat, ha belegondolunk, hogy míg az egyenlők a váci utcai kirakatot nézték, az egyenlőbbek vásárolhattak is a szalonban?
Valaki bíborban születik, valaki a divatba
Állítólag szabászasztalon született 1903-ban, legalábbis ezt mesélte magáról Rotschild Klára, aki pontosan tudta, hogy a sikeres üzlethez mennyire fontos a brand, a jó brandhez pedig a legendák.
A szabászasztal viszont tulajdonképpen kétféle módon is igaz lehet. Rotschildék ugyanis jó nevű ruhaszalont működtettek, mindkét szülője szabó volt, tehát mondhatni beleszületett a szakmába. Másfelől akkoriban gyakran ugyanabban a házban, lakásban volt kialakítva a szalon és a műhely, ahol a szabók laktak is.
Ami bizonyos, hogy Rotschild Klára a divat világában nőtt fel, és már apja mellett tanúbizonyságot tett arról, milyen kitűnő érzéke van az üzlethez. Önállósodni viszont csak 1934-ben tudott, részben egy borzalmas esetnek köszönhetően.
Hatalmas botrány kerekedett abból, mikor egy korabeli milliomos és aranyifjú, bizonyos Somogyi Pál Károly annyira összeverte Rotschild Klárát, hogy a jó hírében is sértett, traumatizált fiatal nő megpróbálta megmérgezni magát. Rotschild azért ment Somogyihoz, hogy egy ruharendelés váltóit behajtsa, az indulatos férfi viszont rátámadt. A család perre ment, Somogyinak fizetnie kellett, ez a pénz pedig jól jött, mikor Rotschild Klára megnyitotta a saját szalonját. Persze az ügyet később ismét elővette az antiszemita sajtó, és epésen tárgyalták, milyen fondorlatos módon jutott a zsidó lány a kisebb vagyonhoz.
Az időtlen siker receptje
Egy év. Csupán ennyi kellett, és egy bátor entrée, hogy Rotschild Klára szalonja az egyik legfelkapottabb divatszentéllyé váljon a harmincas évek Budapestjén. Simonovics pedig úgy a kiállításon, mint a Rotschild Klára - A vörös divatdiktátor című könyvében számba veszi, mi kellett ehhez a bámulatos sikerhez.
A kiindulópont persze alapvetően az, hogy Rotschild Klára egyszerűen kimagaslóan tehetséges ember volt. Neve idővel összeforrt a biztos eleganciával, a magas és kimagasló minőséggel. Ehhez jött a szülei szalonjában szerzett tapasztalat, és a Somogyi-féle tőkeinjekció, de mindezek önmagukban még nem garantálták volna a sikert.
Rotshild vérbeli modern üzletasszonyként sokat dolgozott azért, hogy kiterjedt ismeretségi köre legyen. Már a harmincas években sikerült megnyernie magának a kora influencereit, például az úgynevezett leading ladyt: Gróf Edelsheim-Gyulai Lipótné Ellát, hogy lányaival együtt a szalon vezető kliense legyen.
Emellett már az első kollekciójával sikerült elbűvölnie az első divatújságírónkat, Guthy Böskét, aki a Színházi Élet divatmellékletében csodálkozott rá az elegáns vevőkörre és a ruhakölteményekre. Guthy, aki maga is divatikonnak számított, kitartó rajongója maradt Rotschild Klárának, míg a második világháború után – a munkatábort megjárva – végül el nem hagyta Magyarországot.
A szalon vevői a tehetősebb polgárság és a jómódú arisztokrácia köréből kerültek ki. Rotschild Klára öltöztette a menyasszony Edelsheim-Gyulai Ilonát, mikor feleségül ment Horthy Miklós kormányzó fiához. És ugyan az egyiptomi király feleségének esküvői ruhája nem Rotschild Kláránál készült – hiába terjesztette ezt ő maga évtizedekkel később –, üzleti kapcsolatba került az uralkodó családdal, hiszen Farouk király édesanyja és lányai az 1938-as őszi gardróbjukat Rotschild Klárától rendelték.
Ez szeptemberben volt, 1938 decemberében Rotschild Klára református hitre tért – hatályba léptek ugyanis a zsidó törvények, és közeledett a vészkorszak.
Aki felépítette Kelet Párizsát a vasfüggöny mögött
Rotschild Klára azon kevesek tartozott, akik a közvetlen családjukból viszonylag keveseket vesztettek el a holokauszt során. Viszont Rotschild sokat tett a kollégáiért és a szalon dolgozóiért is. Mivel bejáratos volt svéd diplomata, Raoul Wallenberg irodájába, próbált menlevelet szerezni, akinek csak tudott.
A háború után a szalon újra kinyitott a Deák téren, ezt többek között az addigra világhírű magyar fotós, Robert Capa 1948-es látogatásán készült fényképek is bizonyítják.
Alig egy év múlva a szalont viszont államosították, és a nehezen fellelhető adatok alapján úgy tudható, hogy Rotschild Klára egy ideig biztosítási ügynökként tengődött. Csakhogy az elvtársak néhány év elteltével utána nyúltak, és a magyar divat nagyasszonyát a váci utcai Különlegességi Női Ruhaszalon élére állították.
De hogy sikerült ezt elérnie annak ellenére, hogy nem volt párttag, sem simulékony természet, polgári származása miatt pedig osztályidegennek számított.
Igazából egyszerű:
Az új elit asszonyainak is kellett a szép ruha: diplomáciai alkalmakra, különleges eseményekre.
És miért kerestek volna mást, mikor kéznél volt a harmincas évek legjobb divatszakembere? Ráadásul a tehetség hungarikumként is kamatoztatta magát. Rotschild Klára szalonja, amely idővel már csak a nyugatiasan elegáns Clara, majd “CR” néven futott, felsorakozhatott az egri bikavér vagy a szép magyar lányok mellé.
Dübörgött ugyanis a kommunista PR-gépezet, amely egy élhető Magyarország képét igyekezett felépíteni – és mi más lehetett volna Kelet Párizsa, mint Budapest? Az elvtársak ezt annyira komolyan gondolták, hogy nem átallottak versenyre kelni a Nyugattal abban is, hogy nekik is van saját Rothschildjük – akár azon az áron is, hogy beleerőltettek Klára vezetéknevébe egy plusz h-t.
| “Nem is lehetett ilyen ruhákban járni, hát megszóltak” A fenti mondat a kiállítás megnyitóján hangzott el, az egyik vendég súgta egy másik fülébe, mire az buzgón bólogatott. És valóban, van a Rotschild-jelenségnek egyfajta kellemetlen ellentmondásossága, amely a kiállítást nézve bekúszik az ember bőre alá. Mert miközben persze komoly érték, hogy egy ilyen tehetség, mint Rotschild Klára kvázi szabadon működhetett a vasfüggöny mögött, és évente kétszer utazhatott Párizsba inspirálódni a nagy divatházak kifutóiról, a kis magyar valóság divatja közben a "siralmas" különböző stációit járta be. Nem, mintha ma akárki számára elérhető lenne az haute couture, de legalább senki sem tesz úgy, mintha akkora egyenlőség lenne. Rotschild ruhái a Kádár-korszakban is elvitték egy jól kereső pártfunkcionárius teljes egyhavi fizetését, de persze a vendégek tekintélyes hányada amúgy is külföldi volt, és ropogós valutával fizetett. És lehet úgy tekinteni Rotschild Klárára, mint aki belülről bomlasztotta a rendszert, hiszen a luxus képviselőjeként szolgálta fel a márkás italokat a Dunára néző tetőteraszán rendezett partikon. Csak közben a gyári dolgozó nők tömegei ugyanezeken az estéken műanyag otthonkában pucolták a krumplit, míg az egyenköpenyük a fregolin száradt. |
Egy divatkirálynő öröksége
Rotschild Klára szalonjának hangulatát igyekezett feleleveníteni Simonovics Ildikó a Nemzeti Múzeum háta mögött megbújó kis ékszerdobozban, a Geraldine-házban, amely egykor kertészházként funkcionált, mára viszont intim kiállítótérré változott – a CLARA ráadásul a felújított épület nyitótárlata.
A megidézett szalon főszereplői természetesen az összegyűjtött Rotschild-kreációk. A történelem viharai miatt sajnos a harmincas évek ruhakölteményei már csak a fotókon láthatók, viszont a vasfüggöny mögött született darabokat aprólékosan szemügyre lehet venni, és a leírásukból azt is megtudhatjuk, kinek készültek, mikor, hogyan vagy éppen milyen apropóból.
A tárlat megemlékezik a műhely munkatársairól is, a varázskezű varrónőkről épp úgy, ahogy a híres modellekről. A ruhák, brossok, cipők mellett pedig helyet kapott az a kanapé is, amelyen üldögélve a szalon illusztris vendégei, például Kádárné vagy Tito felesége várta az exkluzív ruhabemutatót.
Simonovics Ildikó könyve gazdag kiegészítő a kiállításhoz, mert rengeteg háttérinformációt gyűjtött össze Rotschild Klára életéről és munkásságáról, egészen az öngyilkosságáig. A kötet így, bár néha kissé elfogultan fogalmaz, divattörténeti és életmódtörténeti szempontból is izgalmas olvasmány.
A kiállítás viszont kicsit felemás érzéseket hagy, mert míg a ruhák összegyűjtésén túl külön gondot fordítottak arra is, hogy milyen parfümmel illatosítsák a teret, a megnyitó időpontjában angol nyelvű feliratok (még) nem voltak. Ez így olyan, mintha azt jeleznék, hogy persze, Kelet Párizsa, de ez így azért a külföldieket úgysem érdekli ma már.
A Nemzeti Múzeum kiállítása 2020. április 30-ig látható.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
