„Közös szavalással és félpályás útlezárással tiltakozunk a 2020-as NAT bevezetése ellen. A nyilvános, közös és szabad versmondást három egymást követő napon, 2020. február 18-án, 19-én és 20-án 16.00 és 16.15 között a Széll Kálmán tér Dékán utca felé eső zebráján tartjuk meg” – írja az esemény szerevezője, Létay Márton Károly magyartanár.

„Tiltakozunk az új NAT előkészítésének és bevezetésének módja ellen, mely alapvetően nélkülözte a szakmai konzultációt és a valódi véleménynyilvánítás lehetőségét. Tiltakozunk az új NAT erőltetetten gyors ütemezése ellen, hiszen a közoktatásnak, iskoláknak, tanároknak csak mintegy fél év állna rendelkezésre a szakmai háttér megteremésére, kidolgozására. Tiltakozunk a magyaroktatást ellehetetlenítő tantervi változások ellen, mely mennyiségi szemléletével a minőség ellen, időszerűtlenségével az irodalom megszerettetése ellen hat. Tiltakozunk az ellen, hogy az irodalomoktatást az irodalmi kánon átalakításának terepeként, eszközeként kezeljék, mielőtt emögött valódi szakmai konszenzus jönne létre. Tiltakozunk az irodalmi tananyag túlzott megkötése ellen, mely ellehetetleníti a tanári rugalmasságot és alkotómunkát” – írja.

Arra kéri az illetékes minisztériumot és Magyarország Kormányát, hogy ne vezessék be az új Nemzeti alaptantervet. Vár minden tanárt, szülőt, irodalomszerető embert, hogy csatlakozzon az akcióhoz.

„Ne engedjük, hogy a közoktatás hátralépjen mintegy fél évszázadot! Őrizzük meg az iskolákat és a diákokat a jövőnek!” – fejezi be az akció ismertetését a pedagógus.

Később egy hosszabb posztban magyarázta elkeseredett lépését. Úgy véli, nincs az a józanul gondolkodó magyartanár, aki szerint az új NAT működhet. „Hogy a mennyiséget a minőség elé helyezi. Hogy tökéletesen hazavág minden jó és őszinte próbálkozást, ami a nemzeti és európai irodalmi hagyományok megszerettetésére, átmentésére irányul. Hogy az okostelefon-generációtól olyan távol áll a benne ábrázolt szövegvilág, mint dédanyáik rajongása Jávor Paliért. Sőt még úgyabban. Hogy benne ragadunk egy olyan kánonharcban, amin már túllépett a történelem. Hogy az élő, izgalmas és szexi irodalomból létrehozunk egy múzeumot, ahonnan menekül, akinek kicsit is hevesebb a pulzusa.”

Tudom az igazamat, és hallgassak? – teszi fel a kérdést. De akkor hogy menjen be így a diákok elé, és olvassa együtt velük a Szigeti veszedelmet? Hogyan beszélgessen így velük a lehetetlen küzdelem erkölcsi győzelméről?

„Kérdezem én: hogyan olvassam így velük A walesi bárdokat vagy a Szondi két apródját, és beszéljünk arról, hogy az értelmiségnek kutya kötelessége kiállni az igazságért? Vagy legalább kimondani? Kérdezem én: hogyan szavaljam így velük Petőfit, József Attilát, Illyést? Kérdezem én: hogyan értelmezzem így velük a Sorstalanságot, hogy mindig van lehetőséged nem együtt lépni, még ha irreális és irracionális is? Kérdezem én: hogyan meséljem a kisfiamnak A kiskakas gyémánt félkrajcárát? Hogy az igazáért mindenkinek ki kell állni, még ha tök fölöslegesnek és reménytelennek is tűnik?”

Mint írja, nem bolond: lángsírba nem küldik, és valószínűleg a krajcárkáját, a megmaradt tanári szabadságát sem adják vissza.

„De a gerincem megmarad. Mert kettő maradt: a becsület és a szeretet. Ne adjuk olyan olcsón!”