Sok minden elhangzott már az új Nemzeti alaptanterv körüli vitákban, hozzászólásokban, tiltakozó petíciókban és állásfoglalásokban. Nem meglepő, hogy a magyar irodalom és a történelem voluntarista anyaga, valamint a tananyag- és óraszámcsökkentésnek álcázott óriási mennyiségű ismerethalmaz és ezzel szoros összefüggésben a magoló-biflázó iskolakép okozta eddig a legnagyobb felháborodást. Kisebb szirénhangokat lehetett hallani a központosított tartalmi szabályozás, „a kötelező rendelkezések”, az előírások és utasítások, a normatív szabálykövetés káros hatásáról, a szakmai autonómia és a helyi innováció lehetetlenné tételéről, a „megvalósíthatatlan” új Nemzeti alaptantervről. Van egy terület azonban, amely eddig kevesebb figyelmet kapott.
A személyiségfejlesztés egyszerre nehéz és szép pedagógiai feladatáról van szó. Miért nem jelenik meg az új Nemzeti alaptantervben a személyiségfejlesztés? Közismert, hogy a személyiségünk alapvetően meghatározza viselkedésünket és gondolkodásunkat. Az érdekes személyiség, az eredeti egyéniség csak bajt hozhat a szürke, egyszínű oktatási rendszer hívői számára. A „majd én megmondom, hogy mit és hogyan kell tanítani” felsőbbrendű, uralkodói akarat úgy irtózik az egyéniségtől, mint ördög a tömjénfüsttől. A közismert nóta jól érvényesül az új Nemzeti alaptantervben: „aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére.” Márpedig az egyéniségek közismerten nem szeretnek egyszerre lépni, sőt nem is biztos, hogy szeretik a rétest.
Az 1970-es évek végén jártam középiskolába. Talán emlékszünk rá, mindnyájunknak kötelező volt az iskolaköpeny használata. Az egyéniségek néhány érdekes ábrával és felitattal igyekeztek díszíteni, egyedivé tenni a köpenyüket. Komoly bátorság kellett ahhoz, hogy kilógjanak a sorból. Néhány intő beírásra került a „házirend megsértése miatt”, ám akkoriban már a körmös és a fülhúzás már nem volt divatban. Sosem felejtem el, amikor kedvenc zenekarom énekesének öltözve a színes zakóm és a hajviseletem komoly zavart okozott a gépezetben. Némi megszégyenítés is volt abban, amikor az egyik tanárom igyekezett a folyosón mindenki előtt példát statuálva megfésülni. Az eredeti egyéniség ettől azonban nem ijed meg. Sőt a tanórákon jól megfigyelhető, hogy ők azok, akik váratlanul kérdeznek, érdekes meglátásaik vannak, sőt a verset is másképpen elemzik, mint ahogy a költő vagy a magyartanár gondolta. Az új Nemzeti alaptanterv üzenete egyértelmű:
nincs szükségünk az egyéniségedre, sőt a személyiséged csak káros számunkra.
Csíkszentmihályi Mihály kifejezésével élve, a „kreatív egyéniség” alapvető jellemzője az eredetiség és a nonkonformitás. Érzékelhető, hogy ezt a Nemzeti Egység Rendszeréhez nem meglepő módon jól illeszkedő oktatási rendszer nem szereti. Ismerjük: persona non grata, nemkívánatos személy.
Ez azonban csak az érem egyik oldala. Bár ez is elég lenne ahhoz, hogy diákjaink élénken tiltakozzanak az új Nemzeti alaptanterv ellen. Szerencsére ez egyre nagyobb mértékben meg is történik. Az érem másik oldala azonban a pedagógusok egyéniségéről szól. Közismert, hogy a pedagógus személyisége a legnagyobb hatást gyakorolja a diákok eredményes tanulásában. Gondoljunk csak arra, hogy mennyire voltak meghatározóak az igazi tanáregyéniségek a későbbi életünkre, gondolkodásmódunkra! Nem a törvények, tantervek és tankönyvek (három T) eredményezik az oktatás minőségének javulását. A „három T” világa köszönőviszonyban sincs a 21. századi iskolával.
Közismert, hogy 1777-ben Mária Terézia egy tanügyi rendeletet adott ki. Az állam először (nem utoljára) szabályozta az oktatásügyet, az uralkodó jogot formált a tananyag tartalmának, a tanárok és tanulók feladatainak meghatározására. A Ratio Educationis bevezetőjében az alábbiak olvashatók: „Mert ha az állam egész boldogsága az isteni Lény feltétlen tiszteletéből, a hit szentségéből, a fejedelemhez való hűségből, a haza és a polgártársak szeretetéből, mint megannyi kútforrásból fakad: bizonyára könnyen érthető, mily nagy buzgósággal kell azon munkálkodnunk, hogy ezen erények magvait a zsenge gyermeki lelkekbe idejekorán beoltsuk, serdülőkorukban fejlesszük és végre teljesen megérleljük és tökéletességre vezéreljük.”
A „fejedelemhez való hűség”, a „nagy buzgóság” és a „vezérlés” nem változott. Meggyőződésem azonban, hogy „az állam egész boldogsága” a kreatív egyéniségeken és a személyiségfejlesztés minőségén múlik. Báthory Zoltán szerint „a pedagógia a különbségek világa.” Illúzióink azonban ne legyenek. A kerettantervek már készen vannak, a tankönyvek is hamarosan megjelennek. A három T világa dübörög.
A szerző oktatáskutató, egyetemi docens.
