Fontaines D. C.:  A Hero's Death

A néhány éve radikális ír bölcsészekből alakult dublini posztpunk (vagy inkább poszt-posztpunk) zenekar már a tavalyi első albumával (Dogrel) berobbant mind a kritikusok, mind a közönség szívébe, bezsebelt egy halom díjat, és megtöltött egy halom nagy (egyre nagyobb) koncerttermet. A punkból az energiát, az alternatív zenékből a sötét tónusokat, a bölcsész előéletből a költői szövegeket, az olyan elődöktől, mint például a Beach Boys vagy a Velvet Underground a különös harmóniákat gyúrták össze sajátos hangzássá. Ha ekkorát durran a bemutatkozó lemez, mindig félő, hogy a másodikra kifárad az előadó, de itt a gyorsan megérkező A Hero’s Death esetében erről szó nincs.

A lemez olyan, mintha egy Ulyssesből készült horrorfeldolgozás zenéje lenne. Fenyegetően csilingelő gitárriffek és -szólók, általában monoton és könyörtelen ritmusalap, és minderre meglehetősen kiábrándult, de mégis gyönyörű szövegek a modern világ bizonytalanságairól. Ha kicsit lelassul a lemez (a gyönyörű elvágyódó Oh Such A Spring), rögtön a következő dalban gyorsan felpörgetik a címadó – nem is annyira poszt – zúzós punkdallal, amiben az őrületig ismételgeti dühösen Grian Chatten énekes, hogy az élet nem mindig üres, csak meg kell találni azokat a dolgokat, amik ezt a tételt bizonyítják. Az albumzáró ballada, a No pedig akár a – szintén nem titkon nagy elődnek tekintett – Pogues dala is lehetne, persze egy más hangszereléssel. Ja, és azért ismételjük el, honnan is kapta a nevét a zenekar. A keresztapában tűnik fel – a Frank Sinatráról mintázott – Johnny Fontane nevű kifakult énekes, és ehhez még hozzábiggyesztették a Dubin City kezdőbetűit. Szóval, nagyon ír, nagyon dühös, nagyon bölcsész, de mégis nagyon punklemez ez is. (B.I.)

Fleet Foxes: Shore

Seattle-ből is csorgott idén a friss indie-folk-rock: három évvel a Crack-Up után a Fleet Foxes szeptemberben kiadta a negyedik albumát is. A Crack-Up sötét felhői után most mintha kisütött volna a nap: a Shore jóval lágyabb és békésebb, Robin Pecknold frontembert itt már érezhetően az élet meglévő szépségei inspirálták, ami igen konstruktív hozzáállás, ebben az évben pedig különösen az. Nagy szerencse, hogy azért az érzékenység mit sem változott: a Fleet Foxes ezúttal a természethez nyúl a kifejező történetmeséléshez, szinte minden dalban kapunk egy-egy meseszép tájképet tőlük.

Az album gazdag harmóniákkal simogat, a ritmusosabb, feszültebb Quiet Air / Gioia, a sűrű szövésű Cradling Mother, Cradling Woman és a lebegős For A Week Or Two mellett kiemelkedik a Sunblind, amely dalszövegével elhunyt, de Pecknold számára fontos zenészeknek állít emléket – például Richard Swiftnek, John Prine-nak és Bill Withersnek – mindezt életigenlő, energikus módon. A címadó, lebegős dal a maga felszabadult, nyugodt zongoratémájával és lusta, majd a semmiből berobbanó ritmusaival tökéletes megkoronázása az egész albumnak. Aki a Fleet Foxes emelkedettebb, de kesernyésebb dalait ismeri, szereti (pl. Blue Ridge Mountains, Mykonos), annak a Shore meglepetés lesz majd – abból viszont a kellemes fajta. (Cz.F.)

AC/DC: Power Up

Hogy mekkora csoda az, hogy az AC/DC 2020-ban – haláleset, betegség, rendőrségi balhék stb. után – ki tudott jönni egy új lemezzel, azt már korábban megírtuk. Csoda ez még akkor is, ha tudjuk az alaptételt: amíg van Angus Young, addig van AC/DC, és amíg van AC/DC, addig van Angus Young. A lassan fél évszázados múltra visszatekintő ausztrál zenekarral kapcsolatban van még egy vitathatatlan tétel: az AC/DC zenéje, imázsa állandó, mint a zárt rendszer energiája. Igazából zúzós rock and rollról van szó, amit tehetnek a hard rock, a metal polcra, vagy bárhova, az csak zúzós rock and roll marad. Szerencsére. Korábban azt írtuk, hogy a zenéje „látszólag nem nagy megfejtés: dob, gitár, basszus, egy rhythm and blues alapú rockzenekar, feszes ritmusszekció, riffek, szólók, smirgliszerű ének. De hogy a zenekar egyik kedvenc rock and roll toposzát citáljuk: az ördög a részletekben lakik. Az AC/DC a maga egyszerűségében különös és különleges rockzenekar, ha csak pár potmétert egy egész picit eltekergetnénk, unalmas kocsmai rockbanda lenne.”

És ez benne a zseniális, és ettől jó lemez a 2020-as Power Up is. Mert pont olyan, mintha, mondjuk, 1983-ban készült volna, vagy 1992-ben. Vagy még jobb. Megint idéznénk a korábbi cikkünket: „De mit is jelent az valójában, hogy egy AC/DC-lemez jobb, mint a másik? Hiszen még maguk a zenészek is azt mondják, hogy évtizedek óta „ugyanazt a számot írják” (…) A Power Up-on természetesen semmi olyat nem hallunk, amit AC/DC-lemezen ne hallottunk volna (kifejezetten kétségbe is esnénk, ha ez volna a helyzet), azt azonban mégis hallani, amikor az építőelemek a szokásosnál is jobban pattannak össze”. A vert helyzetből felállt zenekar tagjai láthatóan/hallhatóan akkora kedvvel vetették magukat az alkotásba, hogy ez önmagában is kicsit kiemeli az albumot az egyébként viszonylag egyenletes színvonalú életműből. (B.I.)

Laura Marling: Songs to Our Daughter

Tulajdonképpen nem meglepő, hogy Laura Marling egy ilyen, még a túlcicomázottnak igen kevéssé nevezhető korábbi lemezeihez képest is puritán albummal jött ki idén. Előző munkája, a Mark Lindsay-vel közös alkalmi zenekar, a LUMP lemeze ugyanis pont olyan volt, ami nagyon nem hasonlított semmire, amit Marling korábban csinált. A kísérletező, az elektronika felé is tájékozódó két évvel ezelőtti album után az angol zenész leginkább csak az akusztikus gitárját, meg a zongoráját használta, mellé itt-ott járul némi zenekari támogatás meg vonósok.

Ami a Songs to Our Daughter tematikáját illeti, a beszélő egy elképzelt gyerekhez szól, és – ahogy egyébként Marling azt korábbi lemezein is gyakran teszi – „nőügyekről” beszél. Az albumon, melyet Maya Angelou Letter to My Daughter című könyve inspirálta, Marling azzal az Ethan Jonesszal dolgozott együtt, akivel korábban már több lemezt készített, és aki mondhatni apai ágon örökölte a szakmát, hiszen Glyn Jones annak idején Rolling Stones- és Led Zeppelin-albumokon dolgozott. És hogy hol a helye az új Laura Marling-lemeznek az életműben? A szinte tökéletes katalógus ismeretében erre nehéz válaszolni. Mondjuk legyen az, hogy a jók között ez az egyik legjobb. (N.R.)

Sault: Untitled (Black Is) / Untitled (Rise)

Jó napot kívánunk, nem mondjuk el, kik vagyunk, de itt hagynánk az év egyik legjobb lemezét, mármint, rögtön kettőt is – mondhatná nemes egyszerűséggel a Sault nevű brit kollektíva, akikről szinte tényleg semmit nem lehet tudni. Tavaly két hónap különbséggel kiadták a groove-soul-funk-elemekből felépített, iszonyúan hangulatos 5 és 7 című albumot, idén pedig újra megcsinálták ezt a mutatványt, júniusban az Untitled (Black Is), szeptemberben pedig az Untitled (Rise) lemezekkel jöttek ki. A formáció tagjai elzárkóznak a sajtó és a közösségi média elől, nem készült velük interjú, nem szerepelnek egyetlen fotón és videón sem, csak annyit tudni, hogy a brit Inflo a producerük, aki dolgozott már többek között Michael Kiwanukával, Cleo Sollal és Kid Sisterrel: ők mindenféle kreditekben egyébként a Sault albumain is megjelennek, de az homályos, hogy ki dolgozik még a formációban.

A Sault úgy csinál valami egészen frenetikus zenét, hogy közben beleáll a direkt üzenetekbe is: a Black Is időzítése nem volt véletlen, egyértelműen a George Floyd halála után újra fellángoló Black Lives Matter-mozgalmat szerették volna támogatni vele, erről ők maguk írtak az Instagramon, és miközben a dance-elektronikus-R&B-soul elemek táncra csavarják a testünket, a dacos és dühös szöveg újra és újra eszünkbe juttatja a lényeget, például az I Just Want to Dance-nél (Got to find a way out / I'm sick of hearing lies / Got to find a way out / Why my people always die). A Black Is és a Rise az egyik legfontosabb dolog, ami 2020-ban történt a zenében: semmiképpen ne maradjanak ki belőle. (Cz.F.)

Bob Dylan: Rough and Rowdy Ways

Dylan-lemezt mindig van miért várni, most azonban főleg volt. Utolsó három albumán ugyanis kizárólag feldolgozásokat hallhattunk, 2016-ben pedig megtörtént vele pályafutása egyik, ha nem a legellentmondásosabb esete: irodalmi Nobel-díjat kapott. Ezek után jó, hogy furdalta az oldalunkat a kíváncsiság: milyen lesz egy új dalokból álló album? Pompás. A Rough and Rawdy Ways-t lassú blues-ok és megfontolt country-k uralják, fölöttük ott kódorog a lassan a kilencedik ikszbe lépő Dylan néhol elcsukló, hamiskás, karcos hangja. Aminek nincs párja. A szövegek pedig, naná, újabb évekre adnak majd megfejteni valót a dylanológusoknak. Dylan mindig is tudott nagyon apokaliptikus lenni, nem csak az istenes korszakában kalandozott a végső dolgok országában, már az olyan korai dalai, mint a Hard Rain’s Gonna Fall is tele voltak biblikus, néhol a Jelenések könyvébe kívánkozó sorokkal, aztán később is állandó eleme volt a költészetének a halál és az elmúlás. Persze nem Bob Dylan volna, ha mindez nem keveredne nála groteszkkel és humorral, kikacsintásokkal és maró gúnnyal, fityiszmutogatásokkal és öniróniával.

A 2020-as Dylan-lemez azonban nem olyan, mint két másik zseni nagy búcsúalbumai, Leonard Cohen You Want It Darker című lemeze vagy a David Bowie-féle Blackstar. Az albumot záró Murder Most Foult megelőző, finoman hömpölygő (Budapestet is emlegető) Key West feloldozást ad, a lemez első felébe pakolt, Frankensteint, Julius Caesart, Al Pacinót és Marlon Brandót is megidéző My Own Version Of You inkább fekete humorban utazik, a False Prophet pedig kifejezetten dühös és epés. A Rough and Rowdy Ways egy szinte minden szempontból apokaliptikus évben érkezett, és tökéletes filmzene 2020-hoz. De hát megmondta: nem ő a hamis próféta. Azokat máshol kell keresnünk. (N.R.)

Chelou: Real

Az énekes-gitáros-dalszerző-producer Adam Gray (Chelou) új albuma késő őszi szüret volt (a Real novemberben jelent meg), de megérte rá várni. A londoni Camden Townban felnőtt deszkás srác – aki persze, annyira kúl, hogy néhány évvel ezelőttig még egy Nokia 3310-essel próbált ellenállni a 21. századnak –, a színes kulturális negyed kocsmagőzében és a kismillió koncerthelyszín között válogatva szocializálódott. PJ Harvey, Bon Iver is hatással voltak rá, de sikerült a sok impulzusból merítve, és egyben azok dacára, egy nagyon sajátos stílust csiszolnia magának.

Chelou igazi multitalentum, egyedül pakolja össze a számait, az akusztikus hangokba olvadó elektronikát pedig a költői dalszövegeivel és kellemes vokállal emeli éteri dimenziókba. Az álomszerű, szétfolyó hangzás az új lemezt is jellemzi, miközben Chelou arról énekel, hogy hagyjuk a dolgokat megtörténni maguktól, hagyjuk magunkat sodródni, és akkor sokkal egyszerűbb az élet (Wayward), vagy hogy ne féljünk a bukástól, a kudarcoktól, a konfliktusoktól, és lehetőleg ne csináljunk belőlük nagy ügyet (Not the Man I Thought). (Cs.H.)

Perfume Genius: Set My Heart on Fire Immediately

Idén az egyik legjobb dolog a zenében kétségkívül az volt, hogy újra alámerülhettünk Perfume Genius, azaz Michael Alden Hadreas démonokkal teli, de egyre inkább megnyugvást találó elméjébe. Az ötödik, Set My Heart on Fire Immediately című nagylemez épp tíz évvel az első album után jött, de az identitáskeresést megéneklő Hadreas útközben újra és újra kitalálta magát, minden album másképp ragyogott a maga intimitásában. A Set My Heart… az eddigi legszebb állomás, ahol tizenhárom dalon keresztül felfoghatatlan mennyiségű, képlékeny érzés férkőzi be magát a szívünkbe azzal kapcsolatban, milyen sérülékenyek is vagyunk.

Már a felütés is erős (Half of my whole life is gone / Let it drift and wash away – szól a Whole Life), aztán második dalnak itt van nekünk a buja, testes gitárral rétegzett Describe, ami aztán meghökkentően szép, nyugodt levezetéssel búcsúzik. Perfume Genius dalaiban hagyományosan fontos szerepe van a testnek, a különböző testek találkozásának, a Set My Heart on Fire Immediatelynél ezt a legszebben a minimál, de fülledt és provokatív basszusmenettel megtámasztott Just a Touch bontja ki. Hadreas hangja mindig tud újat mutatni, de szerencsére még mindig nem fél a kísérletezéstől sem, ennek ékes bizonyítéka az album egyik legkönnyedebb darabja, a szövegében melankolikus, de játékos, szinte mainstream és jól táncolható (kipróbáltuk) On the Floor. Reméljük, hogy Hadreas friss anyagairól újabb tíz év múlva is írhatunk majd, de az biztos, hogy a Set My Heart…-ot nehéz lesz felülmúlni. (Cz.F.)

Bombay Bicycle Club: Everything Else Has Gone Wrong

Az utóbbi évtized egyik legizgalmasabb indie-zenéjével jelentkező brit zenekar, a Bombay Bicycle Club egyértelműen a csúcson hagyta abba, amikor a tagok 2014-ben, a So Long, See You Tomorrow albumuk után úgy döntöttek: mindenki megy a maga dolgára, és a saját kis személyes projektjét pátyolgatja tovább. Nyugtalan, de energikus, egyszerre introvertált és örömködő, naplementében ugrálós zenét, hol folkosabb, hol távol-keleti elemekkel vegyített, szinti-, gitár-, és tompán torzított basszerfutamokat hagytak maguk után, szóval az egy igen szomorú pillanat volt, mikor azt mondták: ilyet tovább nem csinálnak.

A szünet azonban nem tartott sokáig, és a zenekar már 2018-ban pedzegette az újabb közös munkát, 2020-ban pedig jelentkeztek is az ötödik stúdióalbumokkal. Egyes kritikák szerint az Everything Else Has Gone Wrong nem lett annyira kidolgozott, mint a zenekar korábbi lemezei, de még így is nagyon jól esik hallgatóként visszatérni a szelíd hangú Jack Steadmanhez és a játékos BBC-atmoszférához. Vannak a lemezen különösen jól sikerült darabok, mint a címadó szám, amely egy igazi újjáéledés-himnusz, őrült tombolásig fokozódó refrénnel, vagy az enerváltabb és önironikus Good Day. Ezek a dalok ebben a nyomasztó és sötét időszakban pont nagyon jól tudnak esni. (Cs.H.)

Fiona Apple: Fetch the Bolt Cutters

Az elmúlt közel 25 év egyik legfontosabb dalszerző-énekesnője nem volt passzív a legutóbbi lemeze, a 2012-es The Idler Wheel… óta, készített többek közt filmbetétdalokat és feldolgozásokat, de azért ideje volt már, hogy új stúdióalbummal jelentkezzen. Fiona Apple, akinek az életműve alkalmasint a teljes könnyűzene-történelem mércéjével is igencsak megállja a helyét, ismét a zongorája köré építi a dalokat, de zenésztársai, a dobos Amy Eilieen Wood, a basszusgitáros Sebastian Steinberg és a gitáros David Garza mind nagyon jelentős pluszokat hoznak a ritmusgazdag és kísérletező kedvű nagylemezre, ráadásul az album olyannyira közös munka, hogy mind a négyen producerként szerepelnek a Fetch the Bolt Cutters kreditlistáján.

De nem csak a lemez zenei része kereste a kihívásokat, a dalok szövege is fontos kérdéseket feszeget (persze egy pillanatra sem vagyunk meglepve Fiona Apple-t ismerve): olyanokat, mint a szókimondás, a határok átlépése, az intimitás, az autonómia vagy az önazonosság. Szó se róla, van mit beszélni ezekről 2020-ban. (N.R.)

A legjobb magyar albumokról egy külön cikkben írtunk. A külföldi albumok egyben, a Spotify-on: