– Ne aggódjon, nem bukom az ilyen nőkre.
– Az okosakra?
– A szinglikre.
Daniel Craig így mutatkozott be James Bondként 2006-ban, a Casino Royale-ban, amikor először játszotta Őfelsége titkos ügynökének szerepét; Bond addigra már kifejtette, hogy elsősorban férjes nőkkel szeret lefeküdni, mert akkor nem az ő vállán van az a sok gond, ami a nőkkel jár, ő köszöni, csak egy numerát kér a teljes csomagból, aztán lesz szíves a kisasszony minél hamarabb hazafáradni a hites urához.
Már ennyiből is látszik, hogy Daniel Craig James Bondja nagy utat tett meg a most bemutatott Nincs idő meghalni-ig, az utolsó Bond-filmig, amelyben ő játssza a főszerepet. Pár évtizede még elfogadott volt a Bond-filmekben a fizikai erőszakkal vagy a zsarolással kierőszakolt aktus is, ma viszont már van, aki fekete, női Bondot követelne a sorozat alkotóitól, és az új film tényleg sok mindenben máshogy áll már a nőkhöz, mint a korábbiak. De lesz, lehet-e valaha feminista 007-es film, és tényleg szükség van rá? És mire lenne jó egy női Bond?
Őfelsége nemi erőszaktevője
Mivel a #metoo-korszak nemcsak a szexuális zaklatók lebuktatásáról szól, hanem a nők szerepének, a nők kultúrában való ábrázolásának átalakulásáról, vagy legalábbis annak igényéről is, nem csoda, hogy az utóbbi években újra meg újra témává válik James Bond viszonya is a nőkkel. Már csak azért is, mert
a popkultúra alighanem leghímsovinisztább, a nőket leginkább lealacsonyító tömegterméke a James Bond-sorozat,
amelynek évtizedek óta elidegeníthetetlen része, hogy James Bond nemcsak egy menő autót és pár fantasztikus fegyvert kap a küldetéseihez, hanem egy nőt is, akinek legfontosabb feladata, hogy a megfelelő pillanatban elaléljon a hőstől, és önként vagy erőszak hatására, de végül a férfi alatt kössön ki. Legalábbis a sztori szerint ez a feladata; máshonnan nézve pedig az, hogy jól nézzen ki, minél többet mutasson meg a testéből és a melleiből, mert a férfi nézők így könnyebben fizetik ki a jegyárat a moziban. Ez a szokás pedig mindennel szembe megy, ami felé a világ az utóbbi években halad, amikor már nemcsak a feminista filmesztéták, hanem egyre több civil is ráismert, talán mégiscsak jobb úgy a (film)művészet, ha a nőket nem puszta szextárgyakként, hanem érző, értelmes, horribile dictu a férfiakkal egyenrangú emberekként ábrázolják a filmekben.
Legutóbb épp a napokban került újra előtérbe ez a probléma, pedig semmi nem történt, mint hogy a Nincs idő meghalni rendezője, Cary Joji Fukunaga kimondta, ami valójában csaknem 60 éve egyértelmű:
hogy James Bond a Goldfingerben gyakorlatilag megerőszakolta az aktuális Bond-lányt, Pussy Galore-t.
Az ő neve egyébként eleve puncit (is) jelent, de volt olyan női szereplő is a sorozatban, akinek Dr. Goodhead nevet adtak a bohókás készítők, ami elsődleges jelentése („jó fej”) mellett a szlengben azt is jelenti, hogy egy jó szopás.
Fukunaga nyilatkozata nyomán elővették azt a ma hatályos törvények szerint egyébként szintén nemi erőszaknak számító jelenetet is a Tűzgolyóból, amikor Sean Connery Bondja először lefogja és erőszakkal csókolgatni kezdi a terapeutáját, majd amikor később a nő bajba kerül, Bond közli vele, ha nem akarja, hogy beköpje a főnökének és így elveszítse az állását, le kell vele feküdnie.
Pár évvel a mostani nyilatkozat előtt pedig akkor lángoltak fel az indulatok, amikor kiderült, „az új 007-est” egy fekete nő, Lashana Lynch fogja játszani: az antifeministák, a régi jó szokások mellett kitartó nézők és sokan mások is felháborodtak, hogy lehetne már James Bondból nő. Igaz, aztán kiderült, az „új 007-es” valójában nem a film új főszereplője lesz, csak az időközben magát nyugdíjazó Bond utódja az MI6-nél. (Erről az ügyről, a felháborodásról és a Bond-lányok szerepének eltérő értelmezéséről, például arról, hogy ezek az erős, komoly munkákat végző nők bizonyos fénytörésben akár feminista ikonnak is tekinthetőek voltak, ebben a cikkünkben írtunk részletesen.)
Tényleg itt a világ vége, ha a 007-es ügynök egy fekete nő lesz?
A Bond-franchise több évtizedes fennállása során a konzervativizmus filmes esszenciája volt, pedig sok esetben sokkal progresszívebb vonalat követett, mint amit megítéltek neki. Most, hogy kiderült, egy fekete színésznő debütálhat a 007-es szerepében, sokan felháborodtak azon, hogy már ezt a régi vágású történetet is lerohanja a feminizmus. Pedig már jó ideje lerohanta.
A vita mindenesetre megmaradt a nézők és az elemzők szintjén, a 007-es sorozat alkotói nem kampányoltak a politikai korrektségükkel, nem ígértek semmit, nem vettek tudomást a cancel culture-ről, de pc-ellenes kirohanásaik sem voltak; igaz, felbéreltek egy feministaként ismert forgatókönyvírót, a Fleabag című sorozatot alkotó Phoebe Waller-Bridge-t a többiek mellé. Ugyanakkor végignézve a Daniel Craiggel készült Bond-filmeket az elmúlt 15 évből, a legújabbal, a Nincs idő meghalni-val együtt, mégis kirajzolódik, nagyjából mit is gondolnak a sorozat háza táján erről a kérdésről.
A ribanc halott
A Casino Royale korántsem nevezhető feminista mintaalkotásnak már a fent vázolt szemléletmód miatt sem, és azért ebben a filmben is van egy jelenet, amikor Bond kihasználja, hogy ügynöktársával színleg szeretőket játszanak a nyilvánosság előtt, ezért akarata ellenére lesmárolja a nőt, aki a színjáték miatt nem fejezheti ki hangosan a tiltakozását. Ennek ellenére már ezt a filmet is – ahogy az egész Craig-érát – sok elemző már komoly előrelépésnek tartja a korábbi évtizedek Bond-filmjeihez képest: ezekben ugyanis már előfordult, hogy Bond mégsem feküdt le valakivel, akivel lehetősége volt (így járt az a férjezett nő is, akinek először fejtette ki szinglikről alkotott nézeteit), volt húszas-harmincasnál idősebb partnere is (Monica Bellucci játszotta), és általában véve is megjelent a romantika a sorozatban, azaz a nők eddig fontos szervei közé felzárkózott a szív is.
Hát, elég kis lépések az emberiségnek, de nagy ugrás James Bondnak.
Caterina Murino és Daniel Craig a Casino Royale-ban
Sony Pictures
Mert azért azt nemigen állítaná egy elemző sem, hogy bármi köze lenne a feminizmusnak ahhoz, ha a nők már nem elsősorban szexuális értelemben, hanem inkább romantikusan függelékei az alfahímnek, nemcsak odaadják magukat neki, de vágynak is rá. Valóban nem férfiszemszögű ábrázolásnak azt lehetne tekinteni, amikor a női szereplők önállóak, nem egy férfi mellett jelennek meg, aktív cselekvők, akik egymaguk mozdítják előre a cselekményt (nem például azzal, hogy elrabolják őket, a férfi pedig a segítségükre siet). De tény, hogy egy érző nő még mindig jobb a vásznon, mint egy két lábon járó szextárgy, akit Bond konkrétan egy seggrepacsi kíséretében zavar el, amikor „a férfiak beszélgetnek”, ahogy az szintén megtörtént az egyik filmben, a Goldfingerben.
Ebben az értelemben el is ment a falig a Nincs idő meghalni (spoilermentes kritikánk a filmről ide kattintva olvasható): ez egyebek mellett úgy vonul be a történelembe, mint az a Bond-film, amelyben a főhős egy romantikus drámába is beillő szerelmi vallomást tesz mélyen elérzékenyülve az aktuális „Bond-lánynak”, nem is csak érzéseiről vallva, de azt is beismerve, hogy korábban hibázott kettejük kapcsolatának kérdéseiben, és nem jól ítélt meg bizonyos dolgokat. A Léa Seydoux által játszott nő pedig már nem is igazán nevezhető Bond-lánynak, hiszen már a film elején is együtt vannak, egyenrangú partnerekként, és később, amikor újra találkoznak, elsősorban érzelmi kérdések körül forognak a jeleneteik, az erotika csak ebből következik, úgy, ahogy minden kiegyensúlyozott párkapcsolatban, nem pedig úgy, ahogyan az a klasszikus Bond lányok esetében történt: amint Bond meglátott egy csinosabb nőt, pár jeleneten belül elérte, hogy ne legyen rajta ruha, ráadásul a szex általában afféle jutalom volt, ami a teljesítményéért járt Bondnak, épp úgy, ahogy a küldetéseihez szükséges más tárgyak is.
Felnőtt, kemény férfiakat is meg fog ríkatni az új James Bond-film
A másfél éve halogatott, új 007-es film, a Nincs idő meghalni mindenkit gyomron fog vágni, akit egy kicsit érdekelnek a James Bond-filmek. A maga módján egészen nagyszerű film, ami akkor sem kis szó, ha tényleg csak „a maga módján" az.
Akárhogy is: a családos élet szépségét elismerő, élete szerelmének megható vallomást tevő Bond meglehetősen messze van nemhogy a régi 007-es filmek, de még a Casino Royale „a fiúk nem sírnak” alaptézisű nő- és férfiábrázolásától; a Casino Royale egyik emlékezetes tételmondata az volt, hogy
Elvégeztem a munkát. A ribanc halott,
és pusztán Craig hangsúlyai és arckifejezése árulkodott arról, hogy a háttérben talán mégis megbújik valami érzelem, persze alaposan eltitkolva, ahogy az már egy igazi férfitól elvárható. Jellemző, és jól mutatja a két film közötti különbséget az is, hogy a Nincs idő meghalni első fél órája épp arról szól, hogy Bond rájön, el kell gyászolnia az említett „ribancot”: ha nagyon akarjuk, kis túlzással akár még szimbolikusan is lehet érteni a gesztust, mintha az alkotók Bond példájával azt üzennék a nézőknek is, „bocs, időközben rájöttünk, hogy az érzelmek szigorú eltitkolása egyik nemnek sem tesz jót”.
Eva Green és Daniel Craig a Casino Royale-ban
Sony Pictures
És mivel a genderelmélet vagy a feminizmus nemcsak a nőkről szól, hanem általában a nemek ábrázolásáról – egy begyöpösödött férfiábrázolás épp olyan káros lehet, mint a nők hasonló bemutatása –, kimondható, hogy a dolog egyik oldalán valóban nagyot lépett előre a Bond-franchise. De a másik, a női oldalt nézve azért úgy tűnik, talán sosem fog túllépni egy bizonyos szinten.
Kocsányon lógó aranyszem
Léa Seydoux mellett azért ebben a filmben is megjelenik valaki, akire inkább illik a „Bond-lány” jelző, azzal a számottevő különbséggel, hogy Bond nem fekszik le vele: az Ana de Armas által játszott figura olyan hiperszexualizált ruhát visel, amelyből gyakorlatilag csak a mellbimbója nem látszik ki. És bár a jelenetről, amelyet ebben a szerelésben ugrál végig, üvölt, hogy elsődleges célja a férfinézők nyálelválasztásának beindítása volt, ahogy ötven éve mindig történik a Bond-lányokkal, azért az alkotók mégis ügyeltek a valamivel kiegyensúlyozottabb nőképre (ha nem is a külsőségekben): a jelenet végére kiderült a nőről, hogy tökéletesen véghez tudja vinni a feladatát, és keményebb minden férfinál. Az alkotók tehát olyanok, mint az okos lány a mesében, aki hoz is ajándékot meg nem is: egyszerre akarnak megfelelni a feministáknak is, de azért a nők tárgyiasításának évtizedek óta rengeteg pénzt fialó eszközét sem szeretnék elengedni, ha már eddig is olyan jól bejött.
Ana de Armas a Nincs idő meghalni-ban
Universal Pictures
Hasonló a helyzet a már említett fekete, női 007-essel, a Bond nyugdíjazása után a helyébe lépő ügynökkel is, akit Lashana Lynch játszik. Mert igaz, hogy bekerült a sorozatba egy nő, aki pontosan olyan komoly feladatot végez, mint Bond az eddigi huszonöt filmben, még a kódszáma is ugyanaz, de azért egy pillanatig sem kétséges a filmben, hogy minden szereplő tudja, ez csak a látszat. A nőt majd’ szétveti a kisebbségi komplexus, amint Bond belép a terembe, jó ideig mást se csinál, csak aggodalmaskodik, hogy majd többre tartják a férfit, mint őt (többre is tartják), ami persze Bondot a legkevésbé sem érdekli, és amint lehetősége van rá, egyetlen humoros félmondattal le is alázza a nyafogó kiscsajt – mert a film a végéig annak ábrázolja őt, egész pontosan addig, amíg fel nem ismeri, hogy tényleg Bondnak kell vinnie a prímet, és át nem engedi a férfinak a vezetést. Mindez persze tökéletesen érthető a sztori szintjén, és egy James Bondról szóló filmben nem is lehetne másként, de az is tény, hogy ha így kerül be ötven év után először egy „női 007-es” a sorozatba, az azért messze nem a feminizmus jele. Vagy csak a korábbi Bond-filmekhez képest az.
Ahogy Léa Seydoux figurája is olyan, mintha a mesebeli okos lány hozta volna magával a filmbe. Mert egyrészt valóban fontos szerepe van abban, hogy az alkotók némiképp leszámoljanak a Bond-lányok mítoszával, ahogy abban is, hogy valódi érzelmek jelenhessenek meg a titkosügynök arcán, amit eddig macsóságból összetákolt páncél védett, másrészt viszont mégiscsak épp olyan ez a női karakter, mint a férfiszemszögű filmekben általában: egy sodródó, inaktív alak, akit meg kell menteni, akinek a sorsáról férfiak döntenek, aki önmaga végül semmit nem ér el, a segítségére siető férfiak intézkednek helyette.
Daniel Craig és Léa Seydoux a Nincs idő meghalni-ban
Universal Pictures
Eljön Jane Bond?
A filmekben megvalósuló politikai korrektség ellen ágálók azzal érvelnek, hogy az új kor elvárásait sokszor csak erőltetetten lehet alkalmazni egyes filmekben, és ha valamire, hát a 007-es filmekre ez határozottan igaz.
Ezeket a filmeket a macsóságra építették fel tesztoszteronból és férfisztereotípiákból: ha ezt kivonnák belőle, nem maradna semmi, legfeljebb M és Q ügynökök pislognának egy üres épületben a fehér falra.
Daniel Craig maga is azt nyilatkozta, „James Bondot nem kell nőnek játszania”, ami valójában korántsem hímsoviniszta duma volt, sőt: Craig úgy folytatta, „Miért kellene egy nőnek James Bondot játszania, amikor legalább ilyen jó szerepek kellenének, csak épp nőknek?”.
Valóban azzal kezdené el tisztelni Hollywood a női nézőket, ha fogná a macsó filmeket, és telepakolná nőkkel? Nem inkább azzal, ha jobban megjelennének a nők számára is átélhető helyzetek, a nők számára is azonosulási lehetőséget adó karakterek a filmekben, egyúttal pedig a női szakemberek az ipar minden szintjén? Valóban nem sikerülhet máshogy megcélozni a női közönséget, mint a férfifilmek átírásával?
Lashana Lynch és Léa Seydoux a Nincs idő meghalni-ban
Universal Pictures
Ha így nézzük, a Nincs idő meghalni megtette majdnem a legtöbbet, amit egy Bond-film megtehet, anélkül is, hogy tényleg nőre cserélték volna Bond figuráját: emberibben ábrázolta mind a női, mind a férfi karaktereket, és elengedett párat a legnyálcsorgatóbb sztereotípiákból. Talán még egy kicsivel kevesebb fedetlen mellel lövöldöző bombanő már elég is lenne, hogy mindenki boldog legyen.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
