Mindenki, akit egy kicsit is érdekelnek a James Bond-filmek, azzal jár a legjobban, ha elmegy a moziba megnézni a 007 – Nincs idő meghalni-t, és előtte nem is olvas a filmről semmit.

Ez persze egy kritikus számára kissé paradox tényállás, ráadásul talán az sem a legcélravezetőbb megoldás, ha az ember a spoilerek elkerülése érdekében inkább olyasmiken elmélkedik, hogy vajon miért vezet Bond békeidőben is úgy, mint egy igazi seggfej, szerpentinen a záróvonalakat figyelmen kívül hagyva a szembe sávban, meg hogy ideje lenne végre szakemberhez fordulnia az alkoholizmusa miatt, hiszen minden alkalommal, ha hazaér, az első útja azonnal a bárszekrényhez vezet, majd elindul egy bevetésre, ahol azért még belefér egy vodka-martini rázva, nem keverve, után otthon pedig lásd megint az első pontot. Bár ezeket a kérdéseket is elemezhetné végre egy rátermett filmesztéta.

Ráadásul az újkori Bond-filmek azt is alaposan összekuszálták, hogy egyáltalán mit tekintsünk úgynevezett jó filmnek, hiszen egy 007-es film, ha az alkotója meg is rázza (és nem keveri) magát, akkor sem fog semmi olyasmit tartalmazni, amit az igazán jó filmek szoktak: olyasmiket, mint hogy legyenek a történetnek mélyebb rétegei, legyenek benne az egy szóval leírhatóaknál (szerelem, gyász, féltékenység) bonyolultabb érzések, akarjon kicsit gondolkodtatni, vagy hogy ne használjunk ilyen nagy szavakat, legalább bukkanjon fel benne bármiféle eredetiség.

Universal Pictures International Switzerland

Ehhez képest a sztori váza most is pontosan az, amit bárki kitalálna, ha fegyvert tartanának a fejéhez, hogy azonnal szülje meg egy Bond-film-vázlatát: egy titokzatos gonosz az egész világra nagy fenyegetést jelent, nem tudni, ki az és mit akar pontosan, de ahogy Bond újabb és újabb akciókat hajt végre, egyre inkább összeállnak a szálak, végül személyesen is érintetté válik, ha a fél bolygó kiirtásának lehetősége nem lenne elég bizsergető számára, mert a szerettei is veszélybe kerülnek.

Ennek ellenére a 007 – Nincs idő meghalni jó, sőt nagyon jó film.

Amennyiben azt mondjuk, ahhoz, hogy jó film legyen, elég az adott műfajban a legmagasabb szintet hoznia, és nem feltétele a fentiek közül egyik se – nem is teljesül közülük semmi. Eredetiség olyannyira nincs benne, hogy az ember néha egyenesen azt érzi, az alkotók elirigyelték még a totálisan blőd Halálos iramban-filmek sikerét is, ahogy falakon felmotorozva ugrálnak át a szereplők kisebb repülőket szállító nagyobb repülőkre, a repülő pedig gombnyomásra alakul át tengeralattjáróvá, Vin Diesel talán csak azért nem könyököl ki a vezetőoldali ablakon, és mond valami kőkemény kreténséget, mert akkor bejönne a víz, és ott érne véget a sorozat. Az érzelmek továbbra is megmaradnak egy sötétebb hangulatú szappanopera szintjén (nem bíztam benned, elhagytalak, megbántam, elrontottam, de nagyon szeretlek, és mindezt a lemenő nap fényében tessék elképzelni). De… De ott van egy hatalmas de.

Universal Pictures International Switzerland

De Cary Joji Fukunaga rendező, a négy forgatókönyvíró, az akciórendező, Hans Zimmer zeneszerző, Linus Sandgren operatőr, akiknek vélhetően meglehetősen kevés kreatív szabadságuk lehetett a mindenes-atyaúristen-producer, a Bond-filmek felkent papnője, Barbara Broccoli vasmarkában, szóval a film alkotói egész egyszerűen bámulatos mesterkurzust tartanak akciófilm-készítésből, ráadásul pénz nem számít, mindent bele alapon, ami egy ilyen blockbusternek nem tesz épp rosszat. Már az első percek lenyűgözően vannak megvalósítva: a vizuális megoldások, a kameramozgás, a vágás úgy viszi magával a nézőt, hogy eláll a lélegzete is, pedig itt még nincs szó semmiféle látványorgiáról, csak tökéletesen kivitelezett finomságokról. Ahogy a kamera nagy svenkekkel mozog egy ház külseje és belseje között, ablakon és ajtón át, végül egyesíti a kettőt a biztonsági kamerák felvételének mutatásával, közben nem is időz el a fontos részleteken, csak egy pillanatra villantja fel azokat (itt azt, hogy egy rejtekhelyen ott van-e még a pisztoly), a hideg tárgyilagosságot keveri a feszült érzelmek, a pánik bemutatásával, majd az álarcban érkező ellenfelet először egy rétegezett tejüvegen keresztül, tízszeresen megtört arccal mutatja be – tényleg bámulatos a jelenet profizmusa.

És mindez így folytatódik nagyban is, azaz később már nem feltétlenül a képekben (az akciójelenetek koreográfiája például önmagában már nemigen ad újdonságokat), hanem a nagy egész összerakásában. Eleve sokat elmond a filmről, hogy 163 perces hossza ellenére az ember úgy érzi, egy percre se tudna kimenni mondjuk mosdóba, mert folyamatosan adagolják az információkat (és persze az akciókat). Ennek ellenére ezúttal kevésbé bonyolult és zavaros a sztori, mint az előző Craig-féle Bond-filmben, a Spectre-ben, amelynek (meg a többi Craig-filmnek) laza folytatása a Nincs idő meghalni. Fukunaga végig képes szinten tartani a feszültséget, tökéletesen ért hozzá, hogyan támogassa meg zenével, képekkel, vágással az érzelmeket, hogyan érje el, hogy a film zsigerileg hasson, azaz úgy, hogy még akkor is hatásos legyen, ha a néző amúgy a fent olyan bőven sorolt indokok valamelyike, vagy az azért itt is bőven jelenlévő, tipikusan akciófilmes, hiteltelen marhaságok miatt amúgy el is tartja magától az egészet, mint kisujjat a pohártól martini-kortyolgatás közben.

Universal Pictures International Switzerland

És a rendező ebben még csak nem is kizárólag a megszokott filmes eszközöket használja. Kiváló például az a jelenet, amelyikben Bond és barátnője – akit ismét Léa Seydoux játszik talán még túl jól is, mert olyan hiteles, hogy egy percig sem kételkedünk szavai igazában – egy érzelmi krízis közepén egy fegyveres krízis közepébe is bekerülnek, és az érzelmekben ezek szerint kevésbé gyorsreagálású Bond hosszú ideig némán, mozdulatlanul és feszülten ül maga elé meredve egy mindenestül golyóálló Aston Martinban, amelyet épp minden irányból lőnek, és látható, ahogy egyre kevésbé tart ki az egyik ablaküveg. És még némi jófejkedésre is van idő: mintegy mellesleg belopni a szokásos „rázva, nem keverve” varázsmondatot, reprodukálni egy jelenetben a Bond-főcímek ikonikus szembefordulós lövését, na meg arra, hogy – mivel az előző részben Bond hivatalosan nyugdíjba ment a titkosszolgálattól – a társadalmi elvárásokat egyszerre betartva és kiröhögve tényleg egy fekete nő lehessen az „új” 007-es, még ha nem is James Bond helyett, hanem mellette.

Universal Pictures International Switzerland

A hatáskeltő mechanizmusok ilyen precíz működtetése az oka annak is, hogy végül a sztori csúcspontján már tényleg nem lehet ellenállni annak, hogy beszippantson a film. Ez a csúcspont olyan, ami tényleg gyomorba tud vágni, mert igazán egyedi és váratlan egy ehhez hasonló látványfilmtől.

Felnőtt akciófilm-rajongó férfiak érezhetik úgy, hogy ha nem kéne olyan keménynek mutatniuk magukat, mint Őfelsége titkos ügynökének, zokogásban törnének ki,

aki meg fogékony az ilyesmire, nyilván sír is, mint a kisgyerekek, és valamennyire biztosan azt is letaglózza az egész, aki tényleg megpróbál ellenállni. Mert Fukunaga és a többiek nagyon-nagyon jól tudnak valamit. Ha nem is azt, hogy hogyan kell a szó tágabb értelmében vett, igazán jó filmet készíteni, de azt igen, hogyan kell precízen és tervszerűen játszani a nézőkkel, hogyan kell az ujjuk köré csavarni, aztán kedvükre rángatni őket. Cary Joji Fukunaga nemcsak Daniel Craiget és Léa Seydoux-t rendezte biztos kézzel a 007 – Nincs idő meghalni-ban, hanem egyesével az összes nézőt is.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: