A festőben két dolog munkál: a szem és az agy.

Paul Cezanne szavai talán nem tűnnek forradalminak és világmegváltónak, de a budapesti Szépművészeti Múzeum Cezanne-tól Malevicsig című tárlata után az ember hajlamos már-már akként tekinteni rájuk. Mert a legtöbb kiállításlátogató leginkább a szeme miatt jár festményeket nézni, meg azért, hogy jó esetben az érzéseit is stimulálják egy kicsit a művészet drogjával, és persze a Szépművészeti tárlata is tökéletesen megfelel ennek a célnak. Ezúttal viszont mégis sokkal fontosabb mindaz, amit az agy kap. A Cezanne-tól Malevicsig ugyanis nem pusztán azt mutatja meg, milyen nagyszerűek az itt kiállított festők;

ennél jóval többet állít. Azt, hogy a művészet élő, lélegző organizmus.

Fazekas István

A Cezanne-tól Malevicsig címe ezúttal nem a „Híres Festő és barátai” jellegű kiállításokhoz hasonló okokból utal több alkotóra is, a „bocs, a Híres Festőtől csak pár képet sikerült szereznünk, de azért szeretnénk nagyon sokat eladni a szemérmetlenül drága jegyekből” jelmondat szellemében.

A cím ezúttal nagyon is precíz: ez a kiállítás azt az utat mutatja meg, amelyen keresztül Cezanne részletgazdag, ezerszínű, a szó minden értelmében esztétikus tájképeitől, csendéleteitől vagy portréitól elvezet Malevics Fekete négyzet című, valóban „mindössze” egy fekete négyzetet ábrázoló absztrakt festményéig, vagy Moholy-Nagy László sötét háttérre felhúzott színes csíkjaiig. Azt az utat, amelyről a művészettörténettel nem napi szinten foglalkozó kiállításjárók talán nem is tudták ezelőtt, hogy létezik, vagy hogy ennyire egyszerűen feltérképezhető.

Paul Cezanne: Kártyázók és Huszár Vilmos: Bakkarajáték

Fazekas István

Ettől olyan lenyűgöző a Cezanne-tól Malevicsig: nemcsak a kirakaton keresztül mutat meg pár különlegességet, hanem szélesre tárja az ajtót, hogy mindent olyan perspektívából láthassunk, ahonnan eddig talán még sosem.

Geskó Judit, a tárlat kurátora kettős célt tűzött ki maga elé (vagy hármasat, ha az alapvetőt is ideszámoljuk: a 19. század vége, a 20. század eleje kivételes festményeinek kiállítását). Egyrészt, hogy bemutassa, mekkora hatással volt az impresszionizmus és a modernizmus közt egyfajta átmenetet alkotó Cezanne a 20. század képzőművészetére, másrészt, hogy a festmények elrendezésével, párokba, triptichonokba állításával konkrétan is példákat állítson arra, hogyan lehet hasonlónak látni a felszínen annyira különböző festményeket. Mondjuk Cezanne tájképeit a Mont-St-Victoire-ról és az előtte fekvő erdőről, Friedrich Vordemberge-Gildewart mindössze néhány egyszínű geometriai formát ábrázoló képéhez, vagy Cezanne egy másik, meglepően élénk színeket használó tájképét Bortnyik Sándor absztraktjához.

Cezanne két tájképe, és Friedrich Vordemberge-Gildewart 212-es kompozíció című képe

Fazekas István

Így persze ezen a kiállításon a rengeteg és szokatlanul terjedelmes információnak is nagy jelentősége van: pusztán a képek melletti táblák elolvasásával órákat lehet eltölteni. Sőt, ezek a szövegek a kiállítás értelmezéséhez is elengedhetetlenek: a kurátor például rögtön a legelején kijelenti, hogy a magyar nyelvben rossz konnotációval rögzült a hatás szó, pontosabban az a kifejezés, hogy az egyik alkotó hatással volt a másikra, mert ezt úgy értjük, mintha egyirányú, egy aktív és egy passzív félről szóló helyzet lenne, noha az, hogy mit tesz a korábbi mű a későbbivel, nem fontosabb annál a kérdésnél, az újabb mű mit mond el a régebbiről, mit tár fel belőle, milyen új nézőpontra képes felhívni a figyelmet. Hogy nem valamiféle kreatív „másolásról” van szó, hanem a már említett alapvetésről: hogy a művészet élő organizmus.

Így a Cezanne-tól Malevicsig nem is olyan, mint egy, a szó egyszerűbb értelmében vett kiállítás, sokkal inkább hasonlít egy workshopra, amelynek résztvevői az első teremtől az utolsóig eljutva azt tapasztalják meg, hogyan emelkedik ki a későbbi művészek által Cezanne figuratív festményeiből néhány, az újabb művek melléjük állítása nélkül nem is feltűnő alapmotívum. Például hogy mennyire fontosak Cezanne képein a geometrikus formák, bizonyos nézőpontból akár még fontosabbak is, mint a festmények által sugárzott érzések vagy a közölni kívánt gondolatok. Ahogy a fürdőzőket ábrázoló, híres festményeinek kompozíciójában a két szélső alak testtartása ad egyfajta piramisjelleget az egésznek, vagy ahogy a széltől tépázott fák törzsének szokatlan görbülete nemcsak hangulatában, de geometrikusan is átrendezi a képet. Vagy ahogyan a tájak tektonikus elemzése, ami már a Cezanne-ra ható Courbet-t is jellemezte, megjelenik az ő tájképeiben is. És a kiállítás megmutatja azt is, hogyan láthatóak meg már ebben is a Picasso és Braque által „feltalált” és világhírűvé tett kubizmus alapjai, majd pedig hogy a kubizmus formalizmusa hogyan radikalizálódott tovább az absztraktig, olyan lépéseken keresztül, mint Mondrian itt is kiállított Virágzó almafája.

Piet Mondrian: Virágzó almafa

Fazekas István

Vagy hogy hogyan él tovább Cezanne az évek során már-már absztrahálódó kifejezésmódja a „valódi” absztraktban: noha nála azért mindvégig felismerhetőek maradtak mondjuk egy kert fái, bokrai és ösvényei, ha kontúrjaik idővel egyre inkább el is mosódtak, az absztrakt festményekben ilyen szemszögből nézve jobban felismerhetőek a tájképfestészet hagyományai, ha végletekig lecsupaszítva is. És fordítva: az is jól kirajzolódik itt, hogyan „törhető fel” az absztrakt egy-két vonalának, formájának rejtélyessége úgy, hogy a résen beláthassunk mögé, egyenesen ezekre a lehetséges képzettársításokra.

Persze mint a művészetben mindig, ezúttal is lehet ellenvéleményt alkotni, és akár leegyszerűsítésnek nevezni, hogy akkor mondjuk Paul Klee valamelyik absztraktjába ezek szerint mindenképp bele kellene látni egy tájképet. Mintha a kettő tulajdonképpen ugyanaz lenne, csak más megközelítésben, noha az absztrakt legfontosabb tulajdonsága éppen a direkt megfejtések elutasítása, az ellenállás az egyértelmű értelmezéseknek. És ebben van is valami, de a Cezanne-tól Malevicsig olyan ötletes, olyan újszerű módon épül fel a megszokott kiállításokhoz képest, és olyan lehengerlően meggyőző, hogy talán nincs is, aki ellen tudna állni annak, hogy legalább eljátsszon ezekkel a gondolatkísérletekkel.

Sőt, a megannyi festménypár akár még a mögöttes, művészettörténeti tanító-elemző szándék nélkül, puszta művészetelméleti játékként is nagyszerű, akár el sem fogadva még azt a gondolatot sem, hogy az egyik tényleg, ha közvetve is, de hatott volna a másikra, mondjuk Cezanne élettel teli, élénk színű, a festményről szinte kiugró fenyőfája Moholy-Nagy hidegen konstruktivista formai játékára. Ez a kiállítás még így is új nézőpontot ad ahhoz, ahogyan az absztraktra vagy a figuratív művekre nézünk, és lehetőséget ad meglátni, hogy valóban ott lehet Cezanne egyik csendéletén a tálalószekrény két polca azokban a mértani formákban, amelyeket Bortnyik Sándor festett meg. Ahogyan az is remek lehetőség mindenféle többlettartalom nélkül is, hogy egymás mellé állítva lássuk, hogyan ábrázolt kártyázó embereket Cezanne, és hogyan az újító De Stijl művészeti mozgalom tagja, Huszár Vilmos, azaz hogy hogyan jelenik meg ugyanaz a motívum két egyébként kevés hasonlóságot mutató stílusban.

Paul Cezanne: A tálaló és Bortnyik Sándor: Mértani formák a térben

Fazekas István

És a kiállítás eközben arra is hangsúlyt fektet, hogy bemutassa azokat a Cezanne előtt alkotó művészeket, akik épp úgy hatottak rá, ahogyan aztán ő hatott a többi itt kiállított művészre; hogyan akart „valami szilárdat alkotni” az impresszionizmus illékonyságából (ahogyan egy elemzője fogalmazott Cezanne-ról), hogyan és mit fogadott meg Courbet és Pissarro tanácsaiból. Hogyan vezet az út meglepően egyenesen az impresszionizmus lágy, ködbe burkolózó tengeri napfelkeltéiből Malevics fehér alapon fehér keresztjéig vagy fekete alapon fekete négyzetéig. Amelyről a kortársak egy része azt mondta: az „a festészet öngyilkossága”.

A Cezanne-tól Malevicsig épp azt bizonyítja be kirobbanó sikerrel, hogy nem, a festészet nemhogy nem lett öngyilkos, de minden, ami új impulzust ad neki, sosem lehet golyó a fejben, csakis friss levegő a tüdőben.

Kazimir Malevics Fekete négyzet és Fehér kereszt című művei

Fazekas István

(A kiállítás mindvégig ékezet nélkül, Cezanne-ként utal a köztudatban Paul Cézanne-ként élő festőre, mivel a művészt valójában így anyakönyvezték, és a festő hagyatékával foglalkozó közösség is ennek a formának a használatára kérte a budapesti szervezőket, így cikkünkben mi is ezt a formát használjuk – a szerk.)

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: