„Jelentem, élet zengi be az iskolát. Ülősztrájkoló, tanáraikat éltető diákok, fegyelmezés helyett polgári engedetlenségből példát mutató tanárok, öntudatos szülők, akik összedobják a kirúgott oktatók fizetését, hát ez csodálatos. Azonban, kedves Ady Endre, az már nem áll, hogy az élet is derűs iskola lesz, nem lett az. Az élet iskolájában suhog a nádpálca. A pedagógusok pimasz leckéztetése zajlik az élet iskolájában” – kezdi az osztalyfonok.hu-n megjelent írását Lányi András író-filozófus, aki aztán sorra veszi „a magyar közoktatás legfőbb hadura, Pintér rendőrtábornok” megnyilatkozásait, majd megállapítja, hogy nem csak szakértelem (ami Pintérnek bevallottan nincs a területen), hanem empátia sem ártott volna a helyzet kezeléséhez.

„Ezek a képességek pedig nem digitalizálhatók, és rendeletekbe és szabályzatokba sem foglalhatók, tehát nem lehet betáplálni őket abba a Maruzsa Zoltán típusú irodai számítógépbe, amit tábornok úr az oktatás irányítására használ: a rajta futtatható programok és szoftverek végérvényesen elavultak és nem frissíthetők.”

Lányi András szerint a belügyminisztertől elvárható lett volna, hogy egy tíz százalékot érő bérkiigazítást ne merjen fizetésemelésnek nevezni a hivatalosan bevallott húsz százalékot jócskán meghaladó infláció közepette, az áldozatok képviselői előtt. „S ne az uniós források elapadására hivatkozzon egy olyan kormány tagjaként, amely csodaszarvasra és különrepülőgépre, multinacionális cégek támogatására és kormánypropagandára, futballra és stadionokra száz- és százmilliárdokat fecsérel minden évben, akár kinyitja, akár elzárja éppen Brüsszel a pénzcsapot.”

Úgy véli, ameddig a tanárok és diákok terhein nem változtatnak – hogy a tanítás-tanulás végre ne legyen teher –, esély sincs a közoktatásban innovációra. Ameddig a bürokratikus irányítás a tantestületek kezét-lábát megköti, nem változik az iskolai légkör. És ameddig a tanári fizetések nem nőnek a jelenlegi kétszeresére, addig az elöregedő pedagógustársadalom hiába vár az utánpótlásra.

Az viszont tagadhatatlan – írja Lányi –, hogy Pintér máris többet tett a diákok hazafias neveléséért, mint sok elődje. „Az állásukból eltávolított, elemi jogaiktól megfosztott pedagógusok mellett bátran kiálló fiatalok végre megtanulhatták, mi az, hogy »mi«. Mit jelent tartozni valakikhez. Tapasztalják a közös fellépés erejét. És érettségi után talán itthon maradnak vagy később hazatérnek, mert többé nem tévesztik össze a hazát az önök rendszerével.”

Végül leszögezi, hogy amit Pintérék az intézményesített erőszak eszközeivel működtetnek, az az állam. A haza: mi vagyunk.

„Amikor ezen elgondolkodunk, lassan megfogalmazódik bennünk a kétely. Hogy ha a jogaikat védelmező pedagógusokat önök tönkretehetik, mi viszont kifizethetjük az elmaradt járandóságukat, hogy mégis taníthassák a gyermekeinket – akkor mi szükség van önökre? Ha a pedagógusok tudják, mit és hogyan tanítsanak, de önök nem engedik nekik – mi szükség van önökre? Ha az állami egészségügy, amelynek árát egész életünkben fizettük, nem működik, és gyógyulásért kénytelenek vagyunk a méregdrága privát szolgáltatásokat igénybe venni, akkor miért fizetünk annyi adót, járulékot? Hogyha az állam csupán egy feneketlen zseb, egy fenyítő gépezet, meg egy rendeletgyár, amely törvényesíti a fenyítést és a lopást: mi szükség az államra akkor?”

A teljes cikket itt lehet elolvasni.