A teniszt is utolérte a Netflix filmes csapata. A Break Point a Forma–1-et bemutató Drive to Survive sikerét meglovagolva igyekszik reality-sztárrá alakítani azokat a fiatalokat, akik a Federer–Nadal–Djokovic és a Williams testvérek utáni korszakot meghatározhatják.
Újabb sportágat tettek magukévá a netflixes dokumentumfilmesek, a Drive to Survive felforgató sikere után a motorsportnál sokkal csendesebb és látszólag visszafogottabb teniszt is bekamerázták. Hogy a Break Point is olyan radikálisan kihat-e majd a sportág iránti érdeklődésre, mint amilyen mennyiségben a Drive to Survive növelte a Forma–1 szurkolóinak a számát, az még kevéssé mérhető, de a Netflixre felkerült első öt epizód alapján elmondható, hogy érdemes volt a teniszezőket is nyaggatni a kamerákkal, még akkor is, ha ők még nem érzik annyira ezt a reality dolgot, mint amennyire a 300-zal száguldozó sporttársaik. De ne legyünk igazságtalanok, nincs mindenhol egy kamerához szokott Daniel Ricciardo vagy egy Sebastian Vettel, aki csípőből szállítja a poénokat, mint ahogy az olykor burleszkbe hajló drámai feszültséget is nehéz más sportágakban reprodukálni, mint ami a Red Bull-főnök Christian Horner és a Mercedes-főnök Toto Wolff között szikrázik.
Az autósport közegét eleve más minőségek szövik át, pletykák, beszólások, politikai manőverezések, határfeszegetések, harsány különcködések nyomják rá magukat bélyegként egy olyan szakmára, amelynél állandó lábjegyzetként szerepel, hogy veszélyes, sőt életveszélyes. Míg a teniszben a magányos harcosok magányos küzdelmét látjuk a pontokért, a Forma–1-ben sokkal sűrűbb az emberi és versenyzői massza: konfliktusok vannak csapaton belül, csapatok között, csapatfőnökök között, szurkolók között. Egy ilyen sokszereplős verseny sokkal dinamikusabbnak tűnik, mint a kiesésre építő Grand Slamek és ATP-tornák, ahol ráadásul sokszor 3-4-5 órára nyúló meccsek fizikai és pszichés esszenciáját kellene néhány percben megmutatni.
A formátum és a koncepció miatt elkerülhetetlen az összehasonlítás, bár a Break Point jobban jönne ki belőle, ha nem lenne ott a párhuzamos benzingőzös produkció. Egész egyszerűen azért, mert az almát nem lehet összehasonlítani a körtével: a Forma–1 és a tenisz a sok közös pont mellett eltérő sportolói és szurkolói frekvencián működik, márpedig a dokumentumsorozat készítői ugyanazzal a filmes eszközzel közelítenek hozzá: a realityt keverik a közvetítésekkel, a szakértői eligazításokkal – az eredmény viszont nem lesz ugyanaz.
Érdekes módon – és sajnos – ez épp az első epizódban bukik ki a leglátványosabban, amikor a legfontosabb lenne odaszögezni a nézőt a képernyő elé, pedig azt a sportág legszínesebbnek, legizgalmasabbnak, legbotrányosabbnak gondolt versenyzőjének, Nick Kyrgiosnak szentelik. De az első rész még érezhetően a tapogatózás terepe, a sportolók még szokják a kamerákat, azt pedig még végképp nem tudják, hogy mit érdemes megmutatni nekik – így marad a túlzott és felesleges hangsúly Kyrgios akkor két hónapja meglévő barátnőjén. Hát, nem ez lesz a csatorna, amelyen keresztül közel kerülünk a tenisz lelkéhez.
Pedig a tenisz lelke rengeteg csodát képes felmutatni, csak ezeknek a csodáknak a jó része belül, a versenyzők fejében és izmaiban zajlik. Ha úgy tetszik, egy sokkal introvertáltabb sportágat kellett extrovertálttá tenni, hogy Netflix-kompatibilis legyen. A későbbi epizódokban a sportolók kommentárjain keresztül sikerült kicsit belenézni az elméjükbe és a lelkükbe (a szereplőkön kívül Andy Roddick, Maria Sarapova és Chris Evert beszélő fejként ad kontextust a látottaknak), és legalább nyomokban ízelítőt kapunk abból, hogy micsoda belső harcokon mennek keresztül a pályán, és azon kívül is. Ahogy Maria Sakkari anyja is rámutat erre az egyik interjúban: a teniszezők nemcsak az ellenfelektől kaphatnak ki, hanem saját maguktól is. Ezt a belső vívódást kell elkapnia a kamerának, és dokumentumfilmes legyen a talpán, aki ezt a folyamatot meg tudja mutatni. A Break Point kétségtelen érdeme, hogy néha sikerül. Épp a görög teniszezőnél, Maria Sakkarinál áll össze a sztori és a vágás úgy, hogy az elképesztő mozdulatai mögött látható, ahogy megküzd a saját koncentrációjával, idegességével, kishitűségével, az önostorozással.
A Netflix sorozata egy különleges időszakban ékelte be magát a teniszbe: 2022 sok szempontból az átmenet éve volt, a nagyok a visszavonulás határán táncoltak (ketten vissza is vonultak), de közben nem tudták elengedni a reflektorfényt. A Break Point, akárcsak a Drive to Survive első évada, nem a nagyvadakat állítja a középpontba, hanem a feltörekvő fiatalokat, akik a még mindig lehetetlennel próbálkoznak: le akarják győzni a nagyvadakat. Ebből a szempontból, bár a főhősöket Nick Kyrgiosnak, Matteo Berettininek vagy Ons Jabeurnek hívják, a sorozat valójában Roger Federernek, Rafael Nadalnak, Novak Djokovicnak és Serena Williamsnek állít szobrot, ők egy már-már emberfeletti dimenzióban jelennek meg, és ha néha legyőzhetők is, az valójában csak működési hibának tűnik a mátrixban. Nadalhoz nem kaptak hozzáférést a sorozat készítői, de ő így is megkerülhetetlen – a tavalyi AusOpen- és Roland Garros-győzelme ott lebeg a játékosok felett –, néhány labdamenetben és folyosói felvételen is látszik, mekkora mentális akadályként tornyosul a fiatalok előtt. Egy Rafael Nadal még bemelegítés közben is félelmetes – Casper Ruud arcára ki is ül a félelemmel vegyes megilletődöttség a párizsi döntő előtti folyosójelenetben.
Rafael Nadal szenvedésből és akaraterőből építi a szobrát
Rafael Nadal 35 éves, sérülésektől tépázott teste minden mutató szerint nem lehetett volna olyan állapotban, hogy eljusson az Australian Open döntőjéig, majd ott öt hosszú szettben megverje a nála esélyesebb Danyiil Medvegyevet. Nadal mégis megcsinálta. Azt mondja, ő csak élvezni akarja a teniszt, közben mégis történelmet ír.
A tenisz lelkéhez azonban nem feltétlenül a Nadalt és Djokovicot kitartóan, de egyelőre még reménytelenül üldöző férfiak visznek közel, hanem sokkal inkább a nők, Maria Sakkari, Paula Badosa és Ons Jabeur is feltár valamit magából és ebből a sportból, amiért egyáltalán érdemes volt belevágni ebbe a dokusorozatba. A női teniszezők azok, akik hajlandók olyan témákat is megkarcolni, amelyek a sportág sötétebb mellékutcáiba visznek. Egy olyan sportágban, ahol a legtöbb versenyző sokkal többször fog veszíteni, mint nyerni (hacsak nem Rogernek, Rafának vagy Novaknak hívják – mondja egyikük), miközben a média figyeli minden mozdulatukat, minden megnyilvánulásukat, a mentális terhek még súlyosabbak.
Az önbizalomért való küzdelem keménységét a görög Sakkari testesíti meg, benne sikerült elkapni a készítőknek a legnyersebb érzelmeket is, és néha-néha felvillantják azt a nehezen megragadható pillanatot, amikor egy labdamenetet a puszta lelki erejével fordít valaki a saját javára – nem mintha Sakkari fizikuma ne lenne lenyűgöző, nemtől függetlenül talán az ő testében van a legtöbb edzésmunka, és ez meg is látszik rajta.
Paula Badosa meg meri lépni azt, ami minden más sportágban hatalmas kitettséget jelent az ellenfelekkel szemben, de a teniszben különösen: beszél a mentális problémáiról, a depresszióval való küzdelméről, a depresszióba ágyazott teniszről, és azokról a bonyolult kapcsolódásokról, amelyek összekötik a sportot mentális állapotával.
De ha be kellene azonosítani a sorozat sztárját, az nagy eséllyel Ons Jabeur lenne, aki önazonosan, a közvetlenségével és az elszántságával lefegyverezve a nézőt hódítja meg magának a kamerát. Ő az, akinél azt érezzük, bárcsak egy külön dokumentumfilmet szenteltek volna neki, mert elképesztő sztori van abban, hogy az első arab teniszezőként, Tunéziából tört be a világranglista elejére. Ő az, aki a női tenisz egyik legnehezebb csomagját is megpróbálja kibontani: az anyaság és a versenyzés kapcsolatát.
@netflix a moment of silence for the magnificence of Ons Jabeur #breakpoint #netflix ♬ original sound - Netflix
A végére pedig a sorozat megtalálja a Drive to Survive-hoz felnövő drámáját is, amelyben Rafael Nadal ismét megkerülhetetlennek bizonyul, de ezúttal a sikerre éhes és tehetséges Félix Auger-Aliassime-nak még azt is le kell nyelnie a vereségen túl a Roland Garros negyedik fordulójában, hogy az edzőjének választott Toni Nadal – Rafa nagybátyja – nem az ő, hanem az unokaöccse győzelméért szurkol. Ki mondta, hogy a tenisz nem egy gyilkos sportág?
A Break Point széles merítésű közönséget céloz meg, az elején ezért is tűnik kicsit szájbarágósnak a sok szabálymagyarázás: nemcsak a rajongóknak, hanem a leendő rajongóknak is készült a sorozat, ráadásul épp az első egy-két rész indul be nehezen. Utána azonban már felveszi a ritmust, annyira mindenképp, hogy várjuk a júniusban esedékes következő részeket. És végső soron tiszteletre méltó, hogy végig ragaszkodik a saját szereplői/sztárjai nézőpontjához, még ha így le is maradunk a tavalyi év egyik legnagyobb dobásáról, Nadal és Medvegyev AusOpen-döntőjéről. A Netflix legújabb vállalása után az biztos, hogy a sportdokurealitynek van létjogosultsága, és ha Paula Badosa azt mondja, a tenisz olyan, mint a drog, függőséget okoz, akkor elhisszük neki.
Még több Élet+Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
