Miért nem lehet két életünk?

Nem is a keleti teológiában kevéssé járatos nézők számára kissé vészjósló címben foglalt előző életekről, inkább erről a felvetésről szól a dél-koreai születésű, amerikai rendező-forgatókönyvíró Celine Song első filmje, az Előző életek. Arról, hogy mi van, ha egy útelágazásnál két lehetőség van előttünk, és egyiknek a végcélját sem szeretnénk elkerülni, mert egyformán jó mind a kettő, és mind a kettő igazi boldogságot adhat – de egy ember csak egy utat járhat be. Gyengíthet a boldogság érzésen az, ha pontosan tudjuk, a mostaniért cserébe egy másik boldogságot kihagytunk?

outnow.ch

Az Előző életek ilyen értelemben talán teljesen újszerű és egyedülálló. Nem azt vizsgálja, amit sok más film, hogy hogyan vezethet életünk egy-egy döntése más és más sorstörténetekhez; nem azon lamentál, hogyan, akár milyen aprósággal szúrta el valaki az életét; nem azt mutatja be, hogyan hoz helyre egy elrontott lehetőséget valaki, hogy kiigazítsa a sorsát. Hanem azt, milyen az, amikor minden helyén van az életben, senki nem hozott egyetlen rossz döntést sem, de az ember mégis azt éli meg, lehetett volna máshogy is – és az talán jobb lett volna, de lehet, hogy nem. Az Előző életek nem annak a bánatát mutatja be, amikor az ember rájön, hogy valami helyrehozhatatlanul eltörött, hanem annak a mély szomorúságát, amikor nem tudja és soha nem is tudhatja meg, nem lenne-e mégis sokkal boldogabb, ha a másik életet választja. Amikor azt érzi, miért nem lehet – mint valami álomban vagy gyerekmesében – egy párhuzamos élete is, legalább csak egy kis időre. Hogy szembenézhessen azzal, hogy milyen lett volna, ha.

outnow.ch

Celine Song Sundance filmfesztiválon bemutatott filmje mindezt mi máson, mint a szerelmen keresztül mutatja be: két koreai kiskamasz bár csak a tizenhárom éves gyerekek szintjén, de akkor is valami mély, különleges szerelmet, vagy mélységes mély barátságot érez egymás iránt; összetartoznak. Aztán az egyikük Kanadába, majd az Egyesült Államokba emigrál, míg a másik Koreában marad. Hosszú ideig nem is hallanak egymásról, de aztán a Facebook révén újra felveszik a kapcsolatot. (Innentől a történetet egyes praktikus részeit tekintve enyhén spoileres lesz a cikk, bár a film tétjét nem ezek a részletek jelentik, hanem a szereplők érzelmei és döntései, de ezekről nem írok spoileresen.) Azonban a távolság és a másfelé tartó életutak miatt végül semmi nem változik, mindkettejüknek saját élete lesz New Yorkban vagy Szöulban. A főhősnő, a nevét Amerikában Norára változtató Najung férjhez is megy, és szerető, boldog kapcsolatban él szerelmével. De aztán egy napon újra találkoznak gyerekkori szerelmével, Heszunggal – ez az, ami felveti a kérdést, mi is lett volna annak a bizonyos útelágazásnak a másik ösvényén. Hogy mi van, ha a mostani társ is ideálisnak tűnik, de lehet, hogy a másik „ideálisabb” lett volna.

Csendes, szép és szomorú film az Előző életek, de a szomorúnak valami sajátos értelmében; talán a megindító jobb szó rá. Úgy szomorú, ahogy mondjuk egy olyan búcsú egy baráttól, akiről tudjuk, hogy a lehető legjobb helyre indul, és mivel fontos nekünk, örülünk is a küszöbön álló boldogságának – de mégiscsak búcsú.

Miközben az egyes jelenetek szintjén cseppet sem szomorú dolgokról szól a film.

Az Előző életek voltaképpen nem is a szerelemről vagy a párkapcsolatokról szól, hanem a segítő, szeretetteli, támogató hozzáállásról a másikhoz.

Mert ez a film attól is különleges, hogy messze-messze elkerüli az összes olyan sablont, ami nemcsak a hasonló témáról (mondjuk úgy nagyon pontatlanul, hogy „szerelmi háromszögről”) szóló történetekben, de egyébként az életben is mindig megtörténik. Az Előző életek egyik legkülönlegesebb vonása az, ahogyan Nora férje kezeli a helyzetet: egy pillanatig sem merül fel féltékenység, rosszhiszeműség, sértettség, ellenségesség. Ez a film nem ilyen egyszerű, könnyen leírható, gyarló érzésekről szól, szól ezekről épp elég másik.

Ez pont azt akarja megmutatni, mi is a tiszta szeretet valójában.

Olyan, mint amit fent írtam: segítő, támogató, jóhiszemű, elfogadó, empatikus, megértő, a másik érzéseit önmagában adottnak vevő, a saját érzéseket én-üzenetekben, asszertívan kommunikáló. Persze bárki mondhatná erre, hogy tehát pont, hogy nincs ebben semmi különös. De hát épp ez benne a különös: hány olyan kapcsolatot látunk magunk körül, ami ténylegesen így tud működni, még krízishelyzetben is?

Épp az ilyen momentumoktól (is) emlékezetes a film. Csodálatosan szép például az a jelenet, amelyben Nora a másik férfi által felkavart, de nem „bűnös” érzelmei miatt sír, és az első szava ezért bocsánatot kérni a férjétől, aki erre átkarolja őt és odatartja a vállát. Talán ez a legszebb kép a filmben. Ahogy különlegesek azok a monológok is, amelyekben épp ezeket az érzelmeket elemzik a figurák: mit érzek, ha a feleségem, aki egyáltalán nem akar megcsalni, és boldog velem, lelke egy részével mégiscsak arról ábrándozik, milyen lett volna egy másik férfival? Van erre bármi befolyásom? Érint ez engem? Miben igen, miben nem? És mit gondolok arról, hogy ez a két ember a szemem, az orrom előtt éleszti fel ennek a sosemvolt, soha meg nem született szerelemnek a lehetőségét? Erről is van egy nagyon szép és emlékezetes mondat a filmben, a báros jelenet legvégén.

outnow.ch

Celine Song ugyanakkor persze nem csak íróként alkotott maradandót az Előző életekkel. Olyan színészeket talált – Greta Lee-t, Teo Yoo-t és John Magarót –, akik mindezt teljes természetességgel tudják visszaadni, akiknek a szájából ezek a szinte filozófiai eszmefuttatások sem hatnak furcsán, és akik arcukkal is képesek tökéletesen érzékeltetni a sztoriból következően visszafogott érzelmeket. Mintha nem is érzelmeket mutatnának a színészek: mintha ők csak a vásznak lennének, amin az érzelmek árnyékai látszanak. Shabier Kirchner operatőr pedig mindig megtalálja, hogyan tegye érdekessé a képeket akkor is, ha hosszú percekig csak egy párbeszéd zajlik, Song pedig telepakolja nem feltűnő, finoman a háttérben megbújó szimbólumokkal (elválasztott földrajzi egységeket összekötő hidakkal, csak nehezen, hajókkal megközelíthető szigetekkel) a beállításokat, és fontos szerepet szán a testbeszédnek is.

Talán nem is azonnal ható, inkább napokra az emberrel maradó,

kicsi, de körültekintően csiszolt gyémánt az Előző életek

szerelemről, szeretetről, sorsról és arról, hogy szabad megélni a boldogtalanság érzését még akkor is, ha az ember boldog. És hogy az is egyfajta szomorú boldogság, ha az ilyenkor ejtett könnycseppek nem a földön, hanem valaki más bőrén száradnak fel.