Ferenc pápa csak a halála után akarta „meggyónni” az életét, de a világ állapota miatt nem várhatott vele
A Remény című önéletrajzában nemcsak az életét meséli el, hanem a papi hitvallása mentén figyelmeztet arra, hogy a vesztünkbe rohanunk.
Példátlan, hogy egy pápai önéletrajz még a szerzője életében megjelenjen, a most magyarul is kiadott Remény nem is ezzel a szándékkal íródott, hanem posztumusz memoárként. Hogy mégis most olvashatjuk, az – ahogy a könyv megszületésében résztvevő Carlo Musso utószavából kiderül –, az idei Remény Jubileumának és „korunk igényeinek” köszönhető, és valóban, a jelenkori történések különleges hangsúlyt kölcsönöznék a 88 éves pápa szavainak.
Ferenc pápa személyisége történelmi események, családi történetek szűrőjén keresztül tárul fel ebben a 400 oldalas kötetben. A legrészletesebb leírásokat talán nem véletlenül a gyerekkorának szenteli, annak a korszaknak, amely nemcsak a papi elhivatását készítette elő, hanem azt is, ahogyan a világra tekint, és ahogyan saját maga helyét, szerepét látja benne.
Az eredettörténetnek pedig fontos építőköve a „mi lett volna, ha” feltevése, a véletlen sorszerűsége. A pápa ugyanis rögtön a könyv elején felidézi a korabeli olasz flotta legrangosabb hajójának, a Mafaldának az 1927-es szörnyű tragédiáját, amelyben legkevesebb 300, de lehet, hogy kétszer ennyi ember halt meg. Ferenc nagyszüleinek és egyetlen fiuknak, Mariónak is erre a Genovából Buenos Airesbe tartó hajóra volt jegyük, de végül, mivel nem tudták időben eladni a javaikat, kénytelenek voltak elhalasztani az indulást Argentínába.
„Ezért lehetek én most itt” – köti össze az életét az isteni gondviseléssel, egyúttal átélhető magyarázatot ad arra, hogy a menekültek, a bevándorlók sorsa miért foglal el kitüntetett helyet a feladatlistáján és a gondolataiban. Pápaként az első Vatikánon kívüli útja Lampedusára vezetett, arra a szigetre, amely a menekültek tragédiáinak a szimbóluma lett, és azóta is szenvedélyes szószólója az ügyüknek, akár a világ legerősebb hatalmaival való konfliktust is kockáztatva.
A családfája részletes felrajzolása, a történelmi háttér felskiccelése között Ferenc visszatérően iktatja közbe a prédikálásnak is beillő eszmefuttatásait háborúról és békéről, szegénységről és gazdagságról, bűnről és bűnbocsánatról. A mondanivalója pedig egyszerre univerzális és helyzetspecifikus, különösen most, amikor épp hullik szét a világ körülöttünk. „Építhetünk falakat, és elzárhatjuk a bejáratokat, hogy biztonságban érezzük magunkat azok kárára, akiket kirekesztünk. De az nem lesz így örökké. Az „Úr napján” – amint azt a próféták leírták – eltöröltetnek az országhatárok, és a kevesek arroganciáját sokak szolidaritása váltja fel” – teszi katolikus kontextusba a világpolitika bűnlajstromát.
Lehet, hogy a memoárjának a címe Remény, de lehetne Vádirat is, Ferenc ugyanis kőkemény kritikát fogalmaz meg a politikusokkal, a gazdagokkal, a közönyösekkel szemben, és kellemetlen olvasmány lehet azoknak az állami vezetőknek, akik egyébként büszkén pózolnak a pápa mellett a fotókon.
Az önéletrajz kiadása az utószóban is emlegetett „korunk igényei” miatt bizonyult sürgetőnek, de olyan érzésünk is lehet, hogy az intelmekkel már elkésett az egyházfő, amikor olyanokat ír, hogy „meg kell értetnünk a fiatalokkal, hol kezdődik a populizmus, és azt is, hol végződhet”. Ferenc pápa egy olyan világban próbálja meg hallatni a hangját, amely jelenleg egyre jobban távolodik mindattól, amit ő hirdet és képvisel.
A világ krisztusi interpretációja mellett azonban újra meg újra, meglehetősen csapongó, de végig lebilincselő módon tér vissza a személyes sztorikhoz, és ezek a családi legendáriumból kiemelt anekdoták adják a könyv szórakoztató gerincét. Például az, hogy gyerekkorában a piacra járások során annyira lenyűgözte a hentes munkája, hogy ő is az akart lenni, ha nagy lesz. Vagy, hogy hogyan élte meg a pillanatot, amikor először megfogalmazódott benne, hogy pap akar lenni.
A gyökerei bemutatásával érthetővé válik az a befogadói attitűd is, amely a pápai munkásságát jellemzi. Hosszú bekezdéseket szentel annak, hogy leírja a barriókat, ezeket a szomszédságokat, amelyeket összetett, soknemzetiségű, többvallású, multikulturális mikrokozmoszoknak nevez, ahol zsidó, muszlim, török és orosz barátokkal nőtt fel, és amelyeknek a sokszínűsége később magától értetődővé tette a pápasága nyitottságát. Ennek szellemében idézi fel aztán azokat az utazásait is, amelyek a vallások közötti párbeszédet voltak hivatottak elősegíteni, legyen szó Jakartáról, az Egyesült Arab Emírségről, Jeruzsálemről vagy Irakról.
Az egyházfői intelmek nemcsak kinyilatkoztatások formájában jelennek meg (például: „Az igazságtalanság a szegénység perverz gyökere”), hanem a világ képmutatásának és romlottságának a plasztikus leírásában is: „A hajókon összezsúfolódott, menekülő emberek reménykedve kiabálnak, és fogalmuk sincs, vajon melyik kikötő fogadja majd őket ugyanabban az Európában, amely bizony az olyan hajók előtt megnyitja kikötőit, amelyek kifinomult, drága fegyverekkel vannak megrakodva, amiknek pusztító ereje a gyerekeket sem kíméli.” Lehet, hogy geopolitikailag értékelhetetlen a gondolatmenet, de Ferenc krisztusi dimenzióban gondolkodik, és rendíthetetlenül át akarja vinni az üzenetet egy már-már antikrisztusi mozgatórugóval működő világban.
„Mindig is érzékeny voltam a politika iránt” – írja, de a vatikáni politika bugyraiba már nem ereszkedik alá, ez a memoár sokkal inkább Ferencről, az emberről és a papról szól, nem pedig az adminisztrációról, a pápaságának feladatot adó botrányokról, valamint az egyházon belül vele szemben megnyilvánuló ellentartásról. Elmeséli ugyan, hogy elődje, XVI. Benedek átadta neki egy nagy fehér dobozban a „folyó ügyeket” azzal a megjegyzéssel, hogy „ebben minden benne van: a legnehezebb és legfájdalmasabb helyzetekben hozott döntések, a visszaélések, a korrupciós ügyek, a sötét epizódok, a gaztettek. Én idáig jutottam, meghoztam ezeket az intézkedéseket, eltávolítottam ezeket az embereket. Most rajtad a sor”. De nem megy bele a részletekbe.
A szexuális visszaélések áldozatainak azt üzeni: a pápa mellettük áll, és soha nem fog meghátrálni, de az a két-három oldal, amit a témának szentel, inkább olyan látszatot kelt, mintha csak túl akarna esni rajta. Túl általános, túl megúszós ez a rész, még akkor is, ha kimondja, „ebben a kérdésben mindennemű hallgatás vagy rejtőzködés elfogadhatatlan, úgy az Egyházon kívül, mint annak berkeiben. E tekintetben nincs helye alkunak.”
Ugyanígy csak a felszínen kapargatja azt, hogy az argentin katolikus papság milyen szerepet játszott a hetvenes-nyolcvanas évek politikai tisztogatásainak idején, amikor a katonai diktatúra több tízezer baloldali aktivistát gyilkolt meg, pedig az argentin jezsuiták legmagasabb rangú papjaként osztozott a felelősségben.
Ha valaki a vatikáni kulisszatitkok leleplezésének a reményében veszi kézbe a könyvet, valószínűleg csalódni fog. A konklávé és a megválasztásának a körülményeibe betekintést enged ugyan, de a hatalmi harcokat, amelyeket a színrelépése kiváltott, szűkszavúan intézi el. „Nem volt könnyű kilábalni a »mindig ez volt a gyakorlat« átkából, de most végre jó vágányon haladunk” – írja például a Római Kúria reformjáról, amelyet a legnagyobb kihívásnak nevez. De a szaftos részletek helyett inkább arról beszél, hogy az Egyház nem lehet a „régi szép idők gyülekezete”, „nem az abszolút monarchia utolsó európai fellegvára”.
A 16. fejezetben aztán csavar még egyet ezen a meghatározáson, és kijelenti: „Az egyház nő, és nem férfi. Bár mi, papok, férfiak vagyunk, nem mi vagyunk az Egyház. (…) ha mi, klerikusok nem értjük, mit jelent nőnek lenni, hogy mi a női teológia, soha nem érthetjük meg, mi az Egyház. Az egyik legnagyobb bűn, amelyet elkövettünk, az volt, hogy »férfiasítottuk« az Egyházat, ezért most »férfiatlanítanunk« kell.”
Ezekből az eszmefuttatásokból is látszik, hogy Ferenc pápa reformersége végigkíséri a szöveget, de közben egy rendkívüli élet epizódjai is megelevenednek, és egy rendkívüli ember belső életébe is betekintést nyerünk, és ott rengeteg emberséget, bölcsességet és sebezhetőséget találunk. Talán a legmélyebben akkor nyílik meg, és akkor tűnik a legsebezhetőbbnek, amikor a saját bűneit vallja meg. Ezek között vannak fiatalkori verekedések, mulasztások, a „nem tettem eleget” érzése. „Bűnös lélek vagyok” – írja, gyorsan hozzátéve, hogy ez nem egy színházi póz, valóban úgy tekint magára, mint aki vétkezett, de megbocsáttattak a bűnei. „Jézus nem az igazakért, hanem a bűnösökért jött” – nyomatékosítja újra meg újra.
Opera és focirajongó, aki odavan Ingmar Bergmanért, a tangóért és a pizzáért („Olyan ez számomra, mint Proustnak a madeleine”). Miközben mégiscsak a legmagasabb morális platformról, egy több mint egymilliárd lelket számláló egyház éléről szólal meg, Ferenc nem győzi hangsúlyozni, hogy ő maga is mennyire hétköznapi, hogy ő is egy közülünk. Talán ez a legfontosabb reformja.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
