Esély az egyenlőtlenségre

Miközben a szegedi egyetemi klinikákon múlt csütörtökön reggel 8 és 10 óra között figyelmeztető jelleggel lelassult a munka, a betegeknek volt idejük végiggondolni, mennyire érezhetik magukat kiszolgáltatva a magyar egészségügynek. Nem kifejezetten bizalomnövelő momentum ugyanis az utóbbi hetekben éppen a Tisza-parti városban történt végzetes kimenetelű betegcsere, ám az sem, amit a sztrájkbizottságot vezető orvosnő, Ágoston Zsuzsa elmondott: olykor műtét közben keresnek működőképes monitort, s volt már, hogy jobb híján horgászzsineggel varrták a sérült bőrt. A testi épségükért és egészségükért aggódókat aligha vigasztalja, hogy ebben a megyében az országos átlagnál többet fordítanak az ellátásukra: a 433 ezer lelket számláló megye tavalyi 26 milliárd forintos egészségügyi kiadásai összességében 700 millióval többet tettek ki, mint amennyi az egy főre jutó társadalombiztosítási finanszírozás országos átlaga és a lakosságszám szorzata alapján adódna.

Ez azonban nem a sztrájkolók által hiányolt beruházások fedezetéül szolgál: arról az egészségügyi intézmény tulajdonosának kell gondoskodnia. Márpedig az oktatási tárca tulajdonában lévő egyetemi klinikák e tekintetben mostohagyermeknek érzik magukat. Lonovics János, a Szegedi Tudományegyetem Orvos- és Gyógyszerésztudományi Centrumának elnöke a HVG kérdésére elmondta, az utóbbi tíz évben minden olyan céltámogatásból kimaradtak, amelyért az önkormányzati tulajdonlású kórházak pályázhattak.

"A sztrájkolók követeléseinek azon része ugyanis, amely az infrastruktúra hiányosságait kívánná megszüntetni, például a gépek korszerűbbre cserélése vagy a műtők klimatizálása, az oktatásügy kompetenciája lenne" - avat be a kirekesztettségérzés mögöttesébe Lonovics. A tárca viszont - amely egyszer sem foglalt nyilvánosan állást az elmúlt hetekben a szegedi sztrájk kapcsán - feltehetően azon a nézeten van, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) finanszírozásából futnia kell efféle "extrákra" is. E tévhitet feltehetően az is erősíti, hogy az évi 40 milliárd forintból gazdálkodó szegedi egyetem költségvetéséből 16-17 milliárddal részesednek a klinikák.

Jó azonban, mondják, ha ennyiből a működési kiadásokra futja, mivel a klinikák rendre drágábban üzemelnek, mint a kórházak: a szegedi orvostudományi centrum 2002 decemberében 364 millió forintos kamatmentes hitelt kért és kapott adósságai felszámolására az e célra szánt közel 3 milliárd forintos állami keretből. A kölcsön elnyeréséhez benyújtott struktúraátalakítási tervek megvalósításához - egyebek mellett a korszerű kardiológiai ellátás, a művesekezelés eszközparkjának a megújítása, valamint a képalkotó diagnosztika korszerűsítése a cél - 3-4 milliárd forintos befektetés lenne szükséges. Ez csak külső tőke bevonásával valósulhatna meg - véli a centrum elnöke -, aki lát is erre esélyt.

Már más dimenziója a problémának, hogy a sztrájkot kezdeményező orvosok szerint "a betegek biztonságát már-már veszélyeztető" klinikai eszközparkot megvizsgálta a Csongrád Megyei Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ), és - az eddig csak részben lezárult - vizsgálat alapján úgy találta: "megfelel a jogszabályoknak". Kovács Ferenc, a megye helyettes tiszti főorvosa, a HVG-nek, az ellentmondást firtató kérdésére válaszolva, úgy fogalmazott, hogy "a klinikai nyilatkozatokban keveredik a biztonságosság és a korszerűség fogalma. Egy Trabant is kaphat forgalmi engedélyt, jóllehet biztonsági paramétereiben sem vetekedhet egy légzsákkal, kipörgésgátlóval felszerelt luxusautóval", vagyis sok minden csupán attól függ, milyen magasra helyezik a lécet. Az ÁNTSZ annyit már megállapított, hogy a radiológián a dolgozók fél évig bizonyíthatóan nem kaptak sugárterhelés-mérőt, ami jogszabályba ütköző hiányosság, s amit a hatóság 50 ezer forintos büntető csekkel nyugtázott.

Az is kiderült, hogy amikor a raktáron lévő sebvarrófonal-készlet kifogyott, az új pedig még nem érkezett meg, rövid időre valóban horgászdamillal pótolták a hiányt, amitől a helyettes tiszti főorvos eltiltotta a klinikát. "Valójában a két anyag tökéletesen azonos, és felhasználás előtt természetesen sterilizálják a horgászzsinórt. A különbség legfeljebb annyi, hogy míg a »hivatásszerűen« orvosi célra rendelt fonallal egy öltés 160 forint, addig damillal ennek éppen a századrésze" - avatnak be nevük elhallgatását kérő sebészek a titokba, vajon a bejelentés miért csak a laikusok kedélyét volt képes felborzolni.

A kétórás, a harminc klinikai egységből 12-re kiterjedő figyelmeztető sztrájk, valamint a városi rendelőintézet és a makói kórház támogató-szimpatizáló munkabeszüntetése egyébként nem okozott fennakadást a betegellátásban. Lonovics ennek ellenére némi csalódottsággal vette tudomásul, hogy bár az általa vezetett egyeztető tárgyalások - mint mondta - eredményesek voltak, a szervezők, akik a Cser Ágnes vezette Egészségügyi Dolgozók Demokratikus Szakszervezete és a Magyar Orvosi Kamara vezetőinek személyes támogatását is élvezték, végül nem álltak el a sztrájktól. Pedig "hat vagy hét, a munkáltató kompetenciájába tartozó pontban megegyeztünk: így a dolgozók kívánságának megfelelően létrehozunk egy humánpolitikai osztályt, új lehetőségként klinikai főorvosi és szakorvosi státust olyanoknak, akik csak a gyógyításban tűnnek ki, ám az egyetemen elvárt tudományos publikációkban kevéssé jeleskednek. Ugyanakkor oktatási intézmény lévén nem áll módunkban az oktató és betegellátó funkciót különválasztani" - érzékeltette Lonovics, hogy véleménye szerint mely oldalon volt nagyobb a tárgyalási rugalmasság.

Az elmúlt hetekben felszínre került elégedetlenség legfőbb oka nagy valószínűséggel az anyagiakban keresendő. "A két évvel ezelőtti 50 százalékos béremelés elolvadt, azóta nemhogy az inflációt követő béremelés maradt el, de egyes pótlékok elvonásával az egészségügyiek keresete még csökkent is" - állt a sztrájkfelhívásban. Ami azonban a fizetési borítékokban az utolsó forintig könnyen átlátható, az az OEP nyilvántartása alapján lényegesen bonyolultabb képet mutat. A 2002-es 50 százalékos béremelést ugyanis egyszerűen beépítették az egészségügyi intézmények 2003-as finanszírozásába, s mivel ez az összeg a következő évben már nem volt bérként "megpántlikázva", az adóssággal küszködő intézmények itt-ott lecsíptek belőle a beszállítók kifizetésére. Nyilván inkább néztek szembe alkalmazottaik esetleges elégedetlenségével, mint az adósságok felhalmozódásának egy pontján megjelenő csődbiztossal.

Az új átutalási rendszer ráadásul megváltoztatta az elosztási arányokat is. "Az országosan béremelésre fordítható keretet teljesítményarányosan osztottuk el az intézmények között. A szegedi klinikák, ahol csaknem kétszer annyi dolgozó jut egy betegre, mint az országos átlag, ezzel a metodikával a kisebb teljesítmény okán, érthető módon, rosszul jártak" - magyarázta a HVG-nek Kiss Zsolt, az OEP finanszírozási főosztályának vezetője, hogy végső soron elvonás nélkül is miért került kevesebb a borítékokba. Ráadásul a szegedi klinikákon a munkahelyi pótlékok kockázati pótlékkal való felváltása is borzolta a kedélyeket: előbb kifizették a dolgozóknak, majd forráshiányra hivatkozva fél év elteltével beszüntették a folyósítását.

"Mivel Szegeden túl nagy a fekvőbeteg-ellátó intézmények kapacitása, vetélkedés, mondhatni harc folyik azért, ki kapja a beteget" - mutat rá a problémák egyik gyökerére Gaál István, a városi szakrendelő egészségügy-szervezésben országos tapasztalatokat szerzett igazgatója. Mint mondja, az önkormányzat ráadásul a város érthető módon a tulajdonában lévő egészségügyi intézmények fejlesztését tartja szem előtt, olykor attól függetlenül is, hogy klinika lenne-e szakmailag alkalmasabb az adott feladat ellátására. Persze igaz ez fordítva is: a klinikák a bevételért igyekeznek magukhoz vonni az egyszerűbb, máshol is jól ellátható bajok kezelését is. Így azután felesleges és az optimálistól távoli hatékonysággal működő párhuzamosságok alakultak ki: például a megyében legalább három helyen van érsebészet, vagy a városi kórház korábban általános profilú, a magas vérnyomást és diabéteszt hagyományosan kezelő belgyógyászatát gasztroenterológiára és kardiológiára profilírozták, miközben a klinikákon ilyen eseteket országos hírű osztályok látnak el. Mostanra kiderült: az egészségügyi intézmények fenntartói - önkormányzati ciklusokon is átívelően - képtelenek voltak önkorlátozó, a kapacitásokat ésszerűen fejlesztő egyezségre jutni, így a betegek gyógyulási esélyei mindinkább attól is függnek, melyik napon hol van ügyelet.

GÁTI JÚLIA