Kivágják a rezet

A kidobásra szánt elektromos holmik - ingyenes - átvételére akarja kötelezni jövőre a gyártókat, illetve az importőröket a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium (KVVM). A tárca nemcsak a visszavétel, hanem ezen belül a hasznosítás arányát is előírja egy kormányrendelet-tervezetében, amelynek egyeztetése most folyik. A hulladékká vált elektromos és elektronikai cikkek káros összetevői ugyanis terhelik a környezetet, de aligha lehetne érvényt szerezni egy olyan tilalomnak, amely azt büntetné, ha a "közönséges" kommunális szemétbe dobják őket. A fenti módszerrel ezt az ellentmondást kívánja feloldani a minisztérium, abban bízva, hogy az ipar - például csereakciók révén - megteremti a fogyasztók érdekeltségét, hogy ne a szemétbe vigyék a megunt portékát.

Az ingyenesség persze csak látszat. Bár a kereskedők, gyártók - a kötelezettek - nem kérhetnének pénzt, ha a kiszuperált tévétől, számítógéptől és hasonló termékektől épp náluk kíván megszabadulni tulajdonosuk, viszont külön anyagi ösztönzés nélkül aligha tenne bárki egy lépést is, hogy a kuka vagy a lomtalanítás helyett máshová cipelje elhasznált készülékét. Ma a lakosság környezettudatos része az önkormányzati hulladékudvarokban ingyen megszabadulhat megunt készülékétől, a cégek viszont nem vihetik oda a berendezéseket, másutt pedig fizetni kell az átvételért. "Évente 500 ezernél is több képcsöves készülék válik hulladékká, ennek körülbelül a tizedét tudnánk feldolgozni. Jelenleg azonban kihasználatlan a kapacitás, mivel egyelőre kevesen ismerik ezt a lehetőséget, és nem sokan hajlandók kifizetni az áfa nélkül 88 forintos kilogrammonkénti kezelési költséget" - tájékoztatta a HVG-t Tihanyi Ervin, a tavaly 1200 tonna különféle elektronikai hulladékot kezelő, az ország első képcsőbontó berendezését működtető Inter-Metál Recycling Kft. üzletágvezetője.

A kezelési díjat a gyártóknak-importőröknek kell majd előteremteniük az új jogszabály jövőre esedékes hatálybalépése után, hogy teljesíthessék az előírt gyűjtési-hasznosítási arányt. A kötelezetteknek az általuk eladott termék fajtájától függően tonnánként 26-100 ezer forintos biztosítékot kellene letenniük, amelyből - mulasztásuk esetén - a zöld hatóság mással elvégeztetheti az előírt hulladékhasznosítást, ráadásul bírságot is kiszabhat. A KVVM becslése szerint az e-hulladék elkülönített gyűjtése, hasznosítása kilogrammonként mintegy 60 forintba kerülne; ekkora drágulást aligha érzékelne a vásárló. Azt persze nehéz előre látni, hogy a hulladékgazdálkodási többletköltség címén - ami az árban elkülönítetten is feltüntethető - nem próbálkoznának-e felfelé kerekítéssel a kötelezettek.

Az elektrohulladék feldolgozása - a hasznosítható anyagok és veszélyes összetevők szétválasztásával - részben piaci alapon már régebben beindult Magyarországon. Az első fecskék közé tartozott az Electrolux Lehel Hűtőgépgyár Kft., amely - az időközben célelőirányzattá alakult környezetvédelmi alapból - még 1997-ben 23,5 millió forint vissza nem térítendő támogatást és 10 millió forint kamatmentes hitelt kapott a frizsiderek bontására. Azóta évi 80 ezer darab fölé nőtt a használt hűtőgépek feldolgozása és mentesítése az ózont károsító freontól, ami az összesen hasznosított 8-9 ezer tonnányi e-hulladék több mint harmada.

Lakosonként 4 kilogramm elektronikai hulladék hasznosítását tűzte ki célul az EU 2006-ra. Ezt Magyarország 2008 végéig fokozatosan tudja csak végrehajtani. "A csatlakozási tárgyalásokon engedélyezett kétéves késéssel 40 ezer tonna e-hulladék visszagyűjtését és megfelelő hasznosítását kell megvalósítanunk" - vázolta Kelemen József, a KVVM vezető főtanácsosa a közeljövő teendőit. 2008-ban például az elhasznált tévékészülékek 33 százalékát kell begyűjteni és ezek 75 százalékát hasznosítani. Addigra a tavalyi 135 ezer tonnával szemben a tárca prognózisa szerint 167 ezerre nő a kidobott elektromos cikkek tömege - igaz, az adatok meglehetősen bizonytalanok. Noha "az elektronikai hulladék kiemelten kezelendő, mennyiségéről jelenleg nincs megbízható statisztika, a területi hulladékgazdálkodási terveket kihirdető miniszteri rendelet ezen adatsorai »bemondásos alapon« készültek" - jelezte az adatszolgáltatás bizonytalanságát a főtanácsos.

A várható hulladéküzlet iránt máris nagy az érdeklődés. Az unió LIFE-III programjától nyert pénz segítségével másfél millió euróból valósítható meg a Hazai Térségfejlesztő Rt. és partnerei - az Atlas Innoglob Kft., a Geonardo Kft. és az ÁTI DEPO Közraktározási Rt. - konzorciumának elképzelése: a fővárosból származó hulladékot Miskolcon dolgoznák fel. Ott a tervek szerint évi 1800-2000 tonna hulladék lesz kezelhető, aminek egy része később akár a szomszédos államokból is származhatna.

A tűzhöz közelebb állók lépéselőnyre tehetnek szert e sajátos piacon. A hulladékkezelési kötelezettséget ugyanis a gyártók többsége vélhetőleg megfelelő szakmai ismeretekkel felvértezett, a Hazai Térségfejlesztő Rt.-hez hasonló koordinátorra bízza, ami a csomagolóiparban például már ma is gyakorlat. A tavaly októberben alakult Elektro-Waste Kht. (EW) tulajdonosai - 11 hulladékgazdálkodási cég - közt szerepel például az 1995-1998 között környezetvédelmi helyettes államtitkári posztot betöltő Kovács Árpád családi vállalkozása, az Ekofutur Kft. és az évi 350 tonna elektrohulladékot feldolgozó Enviroinvest-Waste Kft. is, utóbbiban 2002-ig érdekeltsége volt Szilvásy Györgynek, a zöld tárca egykori és a kultusztárca jelenlegi közigazgatási államtitkárának. Az orvosi műszerektől a lámpatesteken át a számítógépekig mindenfajta elektromos hulladékkal foglalkozni kívánó EW területi igazgatója, az egykor ugyancsak a környezetvédelmi tárcánál dolgozó Sindel István szerint a kilogrammonként 85 forintba kerülő gyűjtés és hasznosítás veszteséges, ugyanis a másodnyersanyag átlagosan csak 25 forintért adható el kilogrammonként. "A különbözetet a koordinátornak fizetendő díjból és a megváltozott munkaképességűek bértámogatásából kellene fedezni" - fejtette ki az EW finanszírozási elképzelését. Szerinte országosan 2 ezer megváltozott munkaképességű dolgozót lehetne így foglalkoztatni. Az EW nyolc regionális, gépesített bontóüzemből és legalább harminc kisebb, egy-egy hulladéktípusra specializálódott kézi szétszerelő üzemből álló hálózatot tervez. Hasonló rendszert tart célszerűnek a szintén koordinátori célra alapított E-Koo Kht. is.

Nem lehet hosszú távon életképes a gyártók nélkül, kizárólag a hulladékfeldolgozásban érdekeltek részvételével létrehozott kezelőszervezet - hűti le az EW reményeit a már említett Tihanyi, aki a Környezetvédelmi Szolgáltatók és Gyártók Szövetsége márciusban alakult elektrohulladék-munkacsoportjának elnökségi tagjaként részt vett a jogszabály előkészítésében is. "A hulladékkezelés fedezetét is a gyártóknak kell előteremteniük, ezért aligha bíznák ezt a feladatot egy nélkülük létrehozott szervezetre" - ismertette cége, az Inter-Metál (az elektrohulladékot feldolgozó, legnagyobb hazai cég) EW-ből való kimaradásának indokát.

A zöld tárca nem éri be a kötelező, és 2008-ig egyre növekvő hasznosítási arányok előírásával. A háztartási eszközöket 83, a távközlési, vezérlésre szolgáló berendezéseket 90, az elektromos játékokat 100, a mobiltelefonokat 1000 forintos termékdíjjal sújtaná kilogrammonként - ez utóbbit nyilvánvalóan a tárca bevételi érdekeltsége, nem pedig a kidobott mobilok környezeti veszélye indokolja (lásd Rázós ökoadók című írásunkat a 88. oldalon). Az is sajátos, hogy az előírt szelektív gyűjtési és hasznosítási arányok elérése esetén díjmentesség jár ugyan, csakhogy nincs összhang a termékdíjtörvény módosító javaslata és a kormányrendelet tervezete között. Utóbbiban ezek az arányok jóval magasabbak. Vagyis például hiába teljesül a rendelettervezetben előírt - jövőre például a tévékre 9 százalékos - begyűjtési arány, a termékdíjtörvény alapján csak 18 százalék fölött járna a díjmentesség, az is csak akkor, ha az így begyűjtött készülékek több mint 55 százalékát hasznosítják is, holott a rendelet e téren 19 százalékkal is beéri. Lehet, hogy a termékdíjtörvény tervezett elvárásai aktív munkára sarkallják a kezelőszervezeteket, de aktív ellenlobbizást is kiválthat a termékeik drágulásától tartó gyártókból.

LUKÁCS BENCE, SZABÓ GÁBOR