A dollármilliárdok épp hetven esztendeje kezdtek ömleni az európai kontinens nyugati felébe. De a Marshall-segély hírére már 1947 kora nyarán diplomáciai nagyüzem kezdődött. Június közepén már az is kiderült, hogy Magyarországot nemcsak leendő kedvezményezettként hívták meg a párizsi előkészítő értekezletre, de arra is felkérték, hogy vegyen részt az újjáépítési terv kidolgozásában.

Dinnyés Lajos, az új miniszterelnök már legitimáló főszerepet lapott azon a minisztertanácsi ülésen, amelynek első napirendi pontja „A Marshall-terv ügyében Párizsba összehívott konferencián való részvétel elhárítása” című előterjesztés volt. Feladatát Dinnyés tökéletesen hajtotta végre. Okvetetlenkedő párttársát, a földmívelésügyi tárcát irányító Bárányos Károlyt rendre leintette.

A „közvélemény hangját” tolmácsoló naiv-tájékozatlan Bárányos csupán utóvédharcot folytatott, addigra ugyanis már minden eldőlt Moszkvában. Igaz, a szovjet diplomácia a Marshall-terv meghirdetését követő néhány napban tanácstalan volt, majd Sztálin eldöntötte: a Szovjetunió elutasítja az újjáépítési programban való részvételt. Az egyes országok annyiban kaptak szabad kezet, hogy a visszautasítást saját kútfőből, a „belátásuk szerint” fogalmazhatták meg.

A romokból és a példátlan inflációból feltápászkodó országban tömegek bizakodtak a Marshall-segélyben. A minisztertanácsi ülésen azonban már csupán a távolmaradás megindoklásáról vitáztak.

A sorsdöntő kormányülésen olyan „kompromisszum” született, hogy a Marshall-tervről szóló közlemény szövegébe bekerült az a további tárgyalástól nem teljesen elzárkózó mondat, hogy „a magyar kormány egyáltalán nem akar kikapcsolódni az európai újjáépítés nagy munkájából, s mi sem áll tőle távolabb, mint a kölcsönös segítség elvének elvetése”. A mindössze tízsoros hivatalos nyilatkozatot a Magyar Távirati Iroda még aznap délután közreadta, ám az idézett „kiskapus” zárómondat már hiányzott a szövegből.

Részletek az e heti HVG-ben.