Kipróbáltuk, milyen az élet egy hónapig készpénz nélkül – mi is meglepődtünk, mi okozta a legnagyobb kihívást
Magyarországon bő két éve elvileg minden üzletben tudunk kártyával fizetni, de vajon tényleg megvagyunk anélkül, hogy készpénzt hordanánk magunkkal? Egy hónapig teszteltük, eközben volt nyaralás, kirándulás, színházba, étterembe is mentünk, értek minket kellemes és negatív meglepetések egyaránt.
Állok egy pénzváltó előtt a Blahán, és az jár a fejemben, amit nem sokkal korábban egy sajtótájékoztatón hallottam. Ne abból induljunk ki, hogy Magyarországon milyen sok helyen lehet kártyával fizetni, külföldön – akár Nyugaton – kellemetlen meglepetések érhetnek, így mindig legyen nálunk készpénz – hívta fel a figyelmet akkor a Magyar Nemzeti Bank (MNB) pénzügyi infrastruktúráért és bankműveletekért felelős ügyvezető igazgatója, Bartha Lajos. Én pedig nemhogy Nyugatra, de egyenesen Erdélybe készülök, egy hegy tetejére, ahol a legközelebbi falu is tíz percre van kocsival, a legközelebbi ATM meg 30 kilométerre, ami a hegyi utakon alsó hangon 40 perces út.
Nem ideális kezdés a készpénzmentes júliusra, vagyis arra a kísérletünkre, hogy megnézzük, valóban teljeskörűen meg tudjuk-e oldani az életünket anélkül, hogy készpénz lenne nálunk. De hát nyár van, ilyenkor pedig az ember sűrűbben kilép a jól megszokott komfortzónájából, ahol már gyakorlatilag minden intézhető készpénz nélkül.
Az alap, hogy itthon a boltokban tudnunk kell kártyával fizetni: arról még a Covid-járvány elején rendelkezett a kormány, hogy 2021 januárjától minden olyan kereskedő köteles biztosítani a készpénzmentes fizetést, amelyiknél online kassza üzemel. Ez még annál is szélesebb kör, mint gondolnánk, de ha csak a vendéglátóhelyekről és a kiskereskedelmi egységekről beszélünk, akkor is nagyjából 162 ezer elfogadót jelent az országban. Ehhez képest a jegybank legfrissebb – első negyedéves – adatai szerint 146 ezer helyen 243 ezer POS terminálon keresztül lehet Magyarországon kártyával fizetni, ezeknek az eszközöknek pedig 97 százaléka képes az érintéses fizetésre – vagyis gyakorlatilag mindenhol tudunk már kártyával, vagy akár kártya nélkül, valamilyen mobileszközzel is vásárolni. Egyedül a bevásárlókocsikba kell még mindig aprópénzt tenni – hacsak nem használ valaki érmét helyettesítő zsetont, ami szintén nem új találmány.
Az ügyintézésnél, a számlák befizetésénél is már jó ideje kiváltható a készpénz, a szolgáltatók egyenesen honorálják, ha valaki nem csekkel fizet. A kata elterjedésével pedig azt sikerült elérni, hogy a legkisebb szolgáltatók sem ódzkodnak a készpénzmentes megoldásoktól: némi kereséssel ugyan, de ma már nem lehetetlen (a fővárosban legalábbis) találni olyan szolgáltatót, aki egy kis karbantartásért, zárcseréért, hajvágásért, takarításért, kertészeti munkáért lehetővé tesz átutalást, vagy akár POS-terminálon keresztül kártyás fizetést. (Már csak pár főbérlőt kell rávenni, ne ragaszkodjon ahhoz, hogy készpénzben kapja a lakbért – de ennek jóval több köze van az adófizetési morálhoz, mint a technikai lehetőségekhez.)
A kollégákkal a közös költéseket már rég azonnali utalással rendezzük egymás felé, többen már másodlagos azonosítót is rendeltek a számlájuk mellé, és sokuk használ olyan appot is, amelyik helymeghatározással vagy a telefonkönyv alapján az sms szintjére egyszerűsíti a pénzküldést. A legnagyobb pánik a szerkesztőségben általában abból ered, ha az irodaépület ételautomatáinál leáll a kártyás fizetés, de valljuk be, van annál nagyobb tragédia az életben, mint hogy nem tudunk délután túró rudit vásárolni.
Ennél természetesen sokkal bosszantóbb, ha az az automata döglik le, amiből valamilyen jegyet próbálunk vásárolni. Tapasztalataink szerint azonban a fizikai infrastruktúra hibája gyakoribb, mint az ezeket kiváltó alkalmazásoké (bár ilyen esetben mindig a kalauz vagy ellenőr jóindulatára tudunk csak hagyatkozni), nem beszélve az automatákat érintő visszaélésekről (például a jegykiadó leragasztása). Az applikációból történő vásárlásoknál egyedül arra kell ügyelnünk, hogy a telefonunk soha ne merüljön le, és működő mobilnetet is biztosítani kell, ami meglehetősen bosszantó tud lenni. A lehetőség mindenesetre adott a készpénz kiváltására.
Mostani kísérletünkben sem a meghibásodásokat kerestük, hanem azokat a helyzeteket, amikor a lehetőség sem adott arra, hogy kiváltsuk a készpénz használatát. A biztonság kedvéért pedig elzarándokoltunk egy banki ATM-ig is, ahol tízezer forintot vettünk ki – a kérdésünk az volt, ebből mennyi marad meg a hónap végéig?
Térjünk is vissza a pénzváltóhoz! ATM ez előtt is van egy, ami gyanút ébreszthetne, de azért belépünk, mint kiderül, hiába: „sajnos nem lehet kártyával fizetni” – szól a válasz a pult másik, lezárt feléről. Készpénzmentes júliusunk már itt elbukhatott volna, de nem hagyjuk magunkat: szerencsére nem is olyan messze találunk olyan váltót, ahol a kártyás fizetés nem jelent problémát.
Ehhez persze magasabb jutalék is társul, mint a szomszédban, és azt beleszámítva mindenképpen drágábban jövünk ki, mint amikor, pár órával később egy romániai benzinkúton kártyával fizetünk. Nem is kicsi a különbség: egy lej forintára 14 százalékkal volt magasabb az eladási árfolyamon a rárakódott jutalékkal, mint a kártyás vásárláskor a szolgáltatónknál középárfolyamon számított ár.
Benzinkútra persze Magyarországon is betérünk, többhöz is. A vásárlásnál nem kérdés a készpénzmentes fizetés, a mosdóhasználat annál problémásabb. Egy OMV-állomásnál csak készpénzzel lehet fizetni a díjat, levásárolni sem lehet a százast, MOL-nál viszont a cég applikációjával ingyenesen használható – kell tehát egy jókora türelem, és megint csak egy okostelefon, de legalább nem az abban tárolt bankkártyára hajt a társaság. Így továbbra is megúsztuk, hogy a pénztárcánkhoz kelljen nyúlnunk.
A romániai útdíjat már online megvásároltuk, így azzal sincs gond, és rövidesen az is kiderül, akármennyire távol van mindentől a hely, ahová ellátogatunk, a panzióban és a szomszédos pizzériában (a kétutcás hely egyetlen kereskedelmi egységeiben) gond nélkül lehet kártyával fizetni. Egyedül a belépődíjakra kell költeni 10-15 lejt barlangoknál, nemzeti parkok bejáratánál, de a szuvenírek vásárlása a Transalpinán már menne kártyával is – ha nem szeretnénk minden áron túladni drágán beváltott valutánktól. A POS-terminálok látványa annál szokatlanabb a hegyi út mentén, mivel finoman szólva nem tökéletes a térerő és a mobilnetes lefedettség, ami problémát jelenthetne, a jelek szerint azonban a hűtőmágnes-, mics- és pálinkaárusok ezen túlléptek már.
Mindez nem technikai kérdés, hanem a cég döntése – ahogy innentől a vendégé lesz az is, elindul-e a semmi közepéről készpénzt felvenni, ha épp nincs nála, vagy akkor is borravaló fizetése nélkül távozik, ha éppenséggel elégedett volt a kiszolgálással.
Az Eventrend nemrég egy közleményben magyarázta el, mi a különbség a cech többi része és a borravaló között. A sok helyen alkalmazott szervizdíj a cég könyvelt, adózott bevétele, ám azt kizárólag a dolgozók fizetésére lehet fordítani, ezért utána csak tb-járulékot kell fizetni. Az állam ezzel a megkülönböztetéssel igyekszik segíteni a magas munkaerő-igényű vendéglátó ágazaton. A borravaló ezzel szemben nem kötelező, a magyar szokás szerint jellemzően a végösszeg 10 százalékával megegyező összeg pedig attól függően adózik, hogy milyen módon adjuk oda. Ha a kártyával fizetjük, akkor a hely közös, adóköteles jövedelmévé válik, ha viszont készpénzben, akkor azt teljesen szabályosan, mindenféle közteher megfizetése nélkül teheti zsebre a felszolgáló – vagy éppen oszthatják szét a felszolgálók egymás között, ha közös kasszába megy.
Mielőtt, már itthon, hasonló dilemmába ütköznénk az Erkel Színház büféjében, egy felirat eltántorít már az irtózatos sor végigállásától is. A kártyás fizetés e szerint „technikai okok miatt” nem lehetséges, mi meg úgy döntünk, kibírjuk a kétórás előadás szünetét perec nélkül. A sorból kiállva pedig elégedetten konstatálhatjuk, hogy a színházban fellépő japán zenekar saját mercheit egy pultról áruló nőnél remekül működő mini POS-terminál van.
A nálam levő – lassan apadó – készpénzt inkább kiviszem a piacra. Persze nem a jól ismert őstermelőkhöz, akiktől jó ideje tudok a boltokban nem elérhető gombát vagy sajtot is venni kártyával – ilyenkor persze előny, hogy az ember a fővárosban él –, hanem gyümölcsöt venni. Az apadás üteme azonban itt sem gyorsul fel: egy kiló házi paradicsomon (500 forint) túl a gyümölcsökért is tudok kártyával fizetni a Teleki téri piacon, és ahogy körbenézek, nem csak mázlim volt, a legtöbb árusnál van erre lehetőség. Persze megint csak érdemes figyelembe venni, hogy a pár éve felújított piac túlfelén egy szupermarket van, az áruház választékával pedig nyilván könnyebb úgy versenyezni, ha épp olyan kényelmessé teszik a vásárlást.
A bevásárlás vége felé mégis egy ázsiai diszkontboltba ugrom be egy vízért a hőségben, ahol jó ideje vásárolok kártyával, most mégis meglepetés ér: a kiírás szerint csak ötszáz forint feletti vásárlásnál lehet itt kártyával fizetni, az ásványvíz meg ennél olcsóbb. Végül győz a szomjúság, és nem kezdek el tiltakozni, mert a készpénzmentes opciót bármilyen összeg esetén biztosítania kellene a kereskedőnek, inkább bedobok még valamit a kosárba, előveszem a kártyát, és elmerengek azon, (mennyire könnyű elkölteni ötszáz forintot és) hányszor futottam bele hasonló helyzetbe valamelyik nyugat-európai országban.
Még mindig ott van 8300 forint a tárcámban, és magam is meglepődöm, de a legváratlanabb helyen „nyílik lehetőség” arra, hogy elköltsem: egy kisebb internetes rendelésnél a környékbeli átvevőpontok között ajánl fel egy boltot a József körúton, ahol csak készpénzes fizetés lehetséges, mindenesetre biztosítják az azonnali átutalást. Ilyennel is lehet még találkozni? – nézek nagyot, és eszembe jut egy kocsma, ahol a készpénzmentesség azt jelentette, hogy a bt. laminált névjegyre nyomott 24 jegyű számlaszámát kellett bepötyögni, aztán várni, hogy a tulaj számlájára megérkezzen a pénz. (Azóta sem jártam ott, remélem, túljutottak ezen a fázison.)
Pláne, hogy létezik erre QR-kódos megoldás is, amit lenne is alkalmam kipróbálni egy budai kirándulóhely lángososánál, de inkább előveszem a pénztárcám, és kiperkálom a kétezer forintot. (Gondolva arra, hogy pár kilométerrel odébb lehet, hogy nem lett volna alternatíva.)
Azt pedig sajnos nem most fogom megtudni, hogy a körúti bolt eljutott-e már idáig, inkább kifizetem a rendelést online – ezt is letudtuk. Más kérdés, hogy amíg a rendelés meg nem érkezik, jön pár sms, amiben arra szólítanak fel, adjam meg az adataimat és fizessek még így is. Ezek a spamek persze érkeztek előtte, és kérlelhetetlenül érkeznek azóta is, de máskor törlöm is őket azonnal, egy nyitott rendelés idején viszont csak némi gondolkodás után.
Az, hogy mindez mennyire vált az életünk részévé, jól mutatják az MNB statisztikái is. Bár a jegybank is mindig kiemeli, mennyire biztonságos a magyar rendszer, adatai szerint jelentősen megnőtt a visszaélések száma, és ezek elsősorban az adathalászathoz köthetők. Az első negyedévben 956 millió forint volt az ebből eredő kár, 243 millióval több, mint az előző év azonos időszakában, ezen belül is szembetűnő azonban, mennyire megnőtt a kártyabirtokosokra terhelt veszteség; a teljes kárnak több mint a felét, 496 millió forintot tett ki. Ez rekordnak számít, nem is kicsit: még az eddigi legnagyobb (tavaly harmadik negyedévi) összeget is százmillióval haladja meg, a két évvel ezelőtti szintnek pedig több mint a hatszorosa.
Érdemes azonban összevetni ezt azzal, hogy a hazai kibocsátású kártyákkal az első negyedévben négyszázmillió tranzakció keretében négyezer milliárd forint értékben vásároltunk, jórészt magyarországi üzletekben – eközben pedig, a vizsgált három hónap alatt 21,3 millió készpénzfelvétel történt 2,4 ezer milliárd forintos értékben. Vagyis ma már jóval többet költünk el készpénz használata nélkül, és nagyjából minden 17,5 vásárlásra jut egy látogatás az ATM-hez – tíz évvel ezelőtt még nagyjából 4,6 volt a szorzó.
Nekem a júliusi egyetlen készpénzfelvételre is majdnem pontosan ennyi kártyás vásárlás jut itthon – nem számítva jegyek és bérletek online megvételét – és három készpénzes fizetés, amelyek közül egyik sem volt szükséges költés, és így is maradt 6300 forint készpénz nálam.
És hogy mi a tanulság? Ha készpénzmentesen akarunk élni, tanuljuk meg, hol kell fizetni a vécéért, a többi megy magától.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
