A Pride volt az Orbán-rendszer temetési menete
A rendszerváltás idejének hangulatát lehetett érezni abban a tömegben, ahol a legtöbben legfeljebb gyerekek voltak akkoriban.
Sajnos rengetegen asszisztálnak a másik fél addikciójához. Ugyanakkor önámítás lenne azt gondolni, hogy a problémáról való nyílt kommunikáció egy csapásra mindent megold. Mert ha sikerül is megfogalmazni aggodalmukat, a hozzátartozók többnyire ellenállásba ütköznek. A szenvedélybeteg hárít, tagad, halogat. Nem akar ő lenni a beteg családtag, munkatárs. Nem akarja, hogy lenézzék, babusgassák vagy megváltoztassák.
Hogyan vegyük rá a függőséggel küzdő családtagot a segítségkérésre?
Erre nincs egyértelmű válasz vagy bombabiztos recept, mert a szenvedélybeteg legtöbbször nem motivált a változásra. Ha szülei, felesége vagy férje noszogatja, arra többnyire daccal reagál.
Tartsuk észben, hogy feleségünk, szülőnk, gyermekünk, testvérünk addikciója egyúttal a családi, párkapcsolati rendszer elakadásait is jelezheti. Nekünk is dolgunk van ezzel, nem csak neki. Mit tehet hát a hozzátartozó? Vádaskodás helyett támogatásáról biztosítja az érintettet. Feltérképezi saját nehézségeit, rossz beidegződéseit. Tegyük fel a kérdést magunknak: milyen példát mutatunk, milyen szerepmodellt nyújtunk?
Kamasz gyerekünk egyre rendszeresebben dohányzik, egyre többször érkezik haza részegen, esetleg egész napját a gép előtt tölti? Nem akar szorongásairól, indulatairól beszélni? Mit lát rajtunk? Lehetséges, hogy mi magunk is hasonlóan kezeljük életünk nehéz helyzeteit? Problémamegoldás helyett menekülünk. Nem beszélünk kudarcainkról, párkapcsolatunk kríziséről, a munkahelyi stresszről. Fiókba zárjuk kínzó érzéseinket, szomorúságunkat, haragunkat, csalódottságunkat.
Férjünk lopva nézi a pornót, feleségünk gyógyszerrel tömi magát, mi mégis hallgatunk. Miért? Milyen funkciót tölt be hozzátartozónk szenvedélybetegsége mindennapi működésmódunkban? Lehetővé teszi, hogy jobbnak érezzük magunkat nála, csak mert mi nem vagyunk függők, vagy éppen más, társadalmilag elfogadottabb addikciót mutatunk? Gondoljuk át, miért maradhat fenn adott esetben évekig is ez a dinamika! Próbáljunk meg rájönni, miért van szüksége szerettünknek az addiktív magatartásra! Mit ad neki? Mit helyettesít általa?
Emberpróbáló feladat egy szenvedélybeteggel élni, látni, ahogy fokról fokra tönkreteszi magát és a családot. Ahogy lepattan róla minden észérv, kérelem vagy fenyegetés. Mintha egy számunkra ismeretlen világba lépett volna át, ahová nincs átjárás. De az is lehet, hogy valójában nagyon is ismerjük ezt a világot. Csak eddig nem tettünk erőfeszítéseket ennek tudatosítására.
Állítsunk fel egyértelmű szabályokat!
A közös terápia, a motivációk megértése, a funkciók azonosítása mellett fontos, hogy legyünk empatikusak, de ne engedjünk meg mindent a szenvedélybeteg családtagnak, kollégának! Állítsunk fel egyértelmű szabályokat!
Mondhatjuk kamasz gyerekünknek, hogy naponta csak 1-2 órát videójátékozhat. Hogy közvetlenül lefekvés előtt már ne okostelefonozzon vagy laptopozzon, mert az ronthatja alvásminőségét, felboríthatja az alvás-ébrenlét ciklikus egyensúlyát. Legyünk valóban szülei, és ne alárendeltjei vagy szeretete okán lekötelezettjei! Legyünk következetes szülei, de ne rideg helytartói, akik a messzeségből dörgik intelmeiket!
Elmondhatjuk szerfüggő párunknak, hogy ha nem hajlandó változtatni, azzal kapcsolatunk jövőjét fenyegeti. Szóvá tehetjük alkoholbeteg szülőnknek, hogy ittasan nem láthatja az unokáit. Nyújtsunk kereteket, mert a szenvedélybetegnek éppen erre van szüksége!
Az alábbi ábra támpontokat nyújt ahhoz, hogy a hozzátartozó milyen fejlődési feladatokban vagy élethelyzetekben tudja támogatni általánosságban a felépülésén dolgozó addikt családtagot, annak függvényében, hogy az érintett éppen serdülő, felnőtt vagy időskorú.
Támogatandó fejlődési útvonalak az élet különböző szakaszaiban
A hozzátartozók leginkább azzal járulhatnak hozzá a függő családtag eredményes felépüléséhez, ha segítenek az addikció hátterében fellelhető hézagok pótlásában, a családon belüli sorsrontó játszmák feloldásában. El kell kezdeniük nyíltan kommunikálni. Sok hozzátartozó fél attól, hogy ha nevén nevezi a dolgokat, azzal felszínre hoz valami olyan súlyú problémát, ami aztán lavinát indítana el mindennapjaikban. Félelmük nem alaptalan. A mélybe fojtott problémák lehetővé teszik egy látszólag működőképes rendszer túlélését.
Mi történik, ha felpiszkáljuk a parazsat, ha megpróbálunk rájönni, mi táplálja szerettünk függőségét? Szétesik az addigi rendszer, vagyis krízis alakul ki. Kaotikus, konfliktusoktól hangos, átmeneti időszak. Ez mégis szükséges. Kérdés persze, hogy elbírják-e a családtagok. Ha igen, úgy lassan kiforrhat egy új egész. Egy sokkal életképesebb és egészségesebb párkapcsolati/családi rendszer.
A fenti cikk dr. Kapitány-Fövény Máté Ezerarcú függőség című könyvének szerkesztett részlete.
Hogyan ne neveljünk szenvedélybeteget? Miként ismerhetjük fel szenvedélybetegségünket? Hogyan segíthetünk egy függőnek? Az Ezerarcú függőség nemcsak a gyógyulás és a megelőzés modern lehetőségeit mutatja be, hanem betekintést nyújt a jövő szenvedélybetegségeibe is. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.
