Szeress! - politika és érzelmek
Egy amerikai tudós a szeretet politikai fogalmáról ír, és a művészek és politikusok összefonódását tartja kívánatosnak, ám egyáltalán nem marxista.
A magyar politikai élet már régóta kirívóan képmutató: miközben szeretetről, egyetértésről, a "senkitnemhagyunkazútszélénről" beszélnek a legfőbb szereplők, a gyakorlatban ez nem valósul meg. A társadalom egy része ennek megfelelően megbékélést, másik része pedig a „jaj a legyőzötteknek”-elv tökélyre vitelét követeli. Ám ritka, hogy valaki a szeretet politikai jelentőségét úgy emelje ki, hogy kitartson a jelenleg uralkodó nyugati liberális demokrácia mellett. Egy amerikai filozófus épp erről beszél.
Mennyire lehet a politikai életben érvényes a szeretet fogalma? Martha Nussbaum filozófus, a University of Chicago etikaprofesszora szerint ahogy a családban, úgy a társadalomban is uralkodó és érvényes alapnak kell lennie a szeretetnek. Martha Nussbaum 2013-ban írta meg Political Emotions című könyvét, és most az opendemocracy.net közölt vele interjút, melyet a Metazin röviden szemlézett.
Nussbaum a könyvében azt állítja, hogy a szeretetben gyökerező közösségi érzelmek elkötelezettséget szülnek, és kordában tartják az irigység és ellenérzés erőit – de vajon hogy értelmezendő a szeretet fogalma a közéletben, és mennyire lehet elegendő visszatartó ereje az individualizmus, kapzsiság és megosztottság egyre nagyobb hatásával szemben?
A kérdésre, hogy nem illuzórikus-e számon kérni az emberektől a szeretetet a közéletben akkor, amikor ennyire a győztes mindent visz elv uralkodik a mindennapokban, Nussbaum kifejti, hogy ahogy egy családban sem elfogadható indok a mások elhanyagolására az, hogy „bocs, épp pénzt kerestem”, hát miért kéne ezt egy társadalom, egy nemzet esetében megengedni. Ahol persze az állam intézményeken keresztül érvényesül számos politikai elv, de ezen intézmények is csak úgy maradhatnak stabilak, ha az állampolgárok érzelmileg is kötődnek hozzájuk – mondjuk, bíznak bennük. És egymásban.
All you need is love
A szerzőt már régóta foglalkoztatták a közéletben megfigyelhető emberbaráti kezdeményezések, az önfeláldozás érzése, az érzelmek szerepe az igazságosabb társadalom létrehozásában. John Rawls politikai filozófusra is utal Nussbaum, aki szerint a politikai célokkal való azonosulás fontosabb tényező a társadalom közéleti aktivitásában, mint a káosztól való félelem.
„Állítom, csak a szeretet van olyan erős érzelem, amely le tudja győzni a zsigeri taszítás (disgust) és a szégyen (shame) erejét, melyek leginkább megnehezítik, hogy jól kijöjjünk másokkal.”A szeretetnek több fajtája van (szülői, embertársi, erotikus), de mindben megjelenik a kvázi-erotikus vonás, amelynek izgalma és lelkesedése kiszakít magunkból. Ezt a szeretetet pedig a család plántálja belénk – ezért is tartja olyan fontosnak a családok megsegítését minden szociális és egyéb állami eszközzel Nussbaum. Aztán az oktatási rendszerbe be kell építeni a nemzeti gondolatot, ám ez a gondolat teret kell engedjen a különböző felfogásoknak, a kritikai szemléletnek és a kívülállásnak is. Mindezekre a legjobb eszköz a művészet és különböző művészeti események lehetnek. Persze a diktatórikusságot el kell kerülni, Nussbaum szerint ezért nem követhető jó szívvel Rousseau vagy Comte bizonyos kérdésekben.
Művészek, előre!
De hogy azonosuljunk érzelmileg egy állampolgárokat békén hagyó, távolságtartó liberális demokráciával? Hogy tartható fenn egy olyan társadalmi berendezkedés, amely nem kíván ilyen fokú érzelmi azonosulást? Hogy védje meg Nussbaum a nyugati demokráciát mint a legigazságosabb társadalmi formát, amely azonban észrevehetetlen? Ez számára is jó kérdés.
Arról, hogy az emberek képesek empátiát érezni a családjukon túli körökre is vonatkozóan, nemrég írtunk, amikor a csökkenő erőszak világjelenségéről beszéltünk. Ez a képességünk úgy fejlődött, ahogy egyre többet olvastunk, a fikciós művek olvasása ugyanis növeli az empátiás képességet, és érzékenyebbé tesz minket az erőszakkal szemben.
A szeretet rengeteg ügyben megjelenik a társadalomban, de hogy képes az államban úgy megjelenni, hogy ne sértse a szabadságjogokat, a kívülállók jogait? Nussbaum különböző stratégiákat vizsgált ez ügyben Martin Luther Kingtől Abraham Lincolnon át Franklin Delano Rooseveltig Amerikában, míg Indiában Tagore, Gandhi és B. R. Ambedkar példáját vette szemügyre, és kiemeli a művészek szerepét. Tagore himnuszt írt Indiának és Bangladesnek, és ennek később kulcsfontossága lett Gandhi függetlenségi harcában (még ha a függetlenségpárti Gandhi és a multikulturális Tagore között voltak is nagy viták – a szerk.). Persze a művészet és politikai összjátéka nem valamiféle szocreál/comte-iánus értelemben kéne megvalósuljon, sokkal inkább egy közösségi alapú döntéshozatal-felülvizsgálat módján, amely által a társadalom maga hoz meg bizonyos művészeti típusú döntéseket (pl. ingatlanfejlesztések).