Miután két szerzőnk a vita szinte összes elméleti aspektusát kimerítette már, nekem nem marad más, minthogy elvont logikai konstrukciók helyett gyakorlatiasabb vizekre evezzek.

Kezdjük mindjárt az önkéntesség mérésének problémájával! Papp László Tamás szerint ugyanis a bordélyházak engedélyezése, az állami szabályozás biztosíthatná, hogy a bordélyokban kizárólag „önkéntesek” dolgozzanak. A magyar valóságot alapul véve számomra már csak egy kérdés adódik: hogyan kívánja szerzőnk ellenőrizni ezt az önkéntességet?

Hogy én is elborzasztó tényekkel dobálózzak: különböző becslések szerint ma Magyarországon a GDP 30-40%-ának megfelelő összeg termelődik meg a fekete, szürke, vagy árnyékgazdaságban. Az elnevezések változatosak, a lényeg azonban ugyanaz: az állam szabályozó szerepe ebben a szférában egyáltalán nem vagy csak nagyon korlátozottan érvényesül. Nincs ez másként a jelenleg is működő illegális bordélyok (night clubok, masszázsszalonok) esetében sem. Rendkívüli (ál?)naivságra vall tehát annak feltételezése, hogy az állam az üzemeltetési engedély megadásával szankcionálhatja ezeknek a bordélyoknak a tulajdonosait. Hiszen többségük, köszöni szépen, eddig is nagyon jól megvolt engedély nélkül.

Valószínűleg ugyanígy gondolkodnak a helyzetről azok az állami alkalmazottak is, akiknek a zsebébe komoly összegek vándorolnak cserébe azért, hogy szemet hunyjanak az ilyen illegális tevékenységek felett. (Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy ezeknek a szakmáknak a képviselői általában korruptak. Csupán azt állítom, hogy minden szakmában van a becsületes többség mellett egy törpe kisebbség, amely jó pénzért a saját édesanyját is eladná, nemhogy a másét. Nem egy olyan munkaügyi ellenőrzésről hallottam már például, ahol az ellenőrzött cég vezetője előbb szerezett tudomást az ellenőrzésről, mint a vizsgálatra kiküldött ellenőr. Aki ezek után „természetesen” már semmilyen szabálytalanságot nem tudott felfedezni.)

De vannak még más, eddig még nem említett megfontolások is. Mindannyian tudjuk például, hogy a dohányzás és a túlzott alkoholfogyasztás ártalmasak az egészségre. De mivel az államnak igencsak komoly adóbevétele származik belőlük (és mivel az így keletkezett költségek egy jelentős része nem őt terheli), még egyetlen olyan komoly állami kampányt sem láttam, amely a fogyasztásuk visszaszorítását célozza. Miért lenne tehát más a helyzet az államilag adóztatott prostitúcióval? Miért feltételezzük, hogy az állam érdekelt egy olyan tevékenység visszaszorításában, amelyből komoly bevétele származik?

És végezetül: Papp László Tamás meglehetősen könnyedén dobálózik olyan fogalmakkal, mint „önkéntesség” vagy „szabad akarat”. Mert miféle „szabad akarat” az, amely (a nemzetközi statisztikák tanulsága szerint) a prostituáltak jelentős részénél olyan folyamatban alakul ki, mint a családon belüli erőszak? Tehát egy prostituált „szabad akarata” - amely rendszeres testi, lelki erőszak, fizikai és szexuális bántalmazás hatására alakult ki- összemérhető-e a kliens, vagy a strici (pardon, a szex-ipari vállalkozó) szabad akaratával? (És kérem, ne jöjjenek nekem a luxusprostituáltak unalomig ismert példájával! Hiszen ez legalább annyira erőltetett, mint Várhegyi Attila esetéből kiindulva kijelenteni, hogy az összes politikus köztörvényes bűnöző is egyen.)

Összefoglalva tehát: annak, hogy a prostitúció legalizálása ellen tiltakozók érvei süket fülekre találnak, nem az érvek hiánya vagy gyengesége az oka. Sokkal inkább egy, a szociálpszichológiából is jól ismert tétel: nem hiszem, mert nem akarom hinni. Mert érdekeim ellen való.