Gyurcsány Ferenc. Az eltáncolt papucs © MeH

Lassan nincs olyan társadalmi vagy lobbicsoport, amelyik ne bírálná a költségvetési kiigazítás gyurcsányi változatát. Nem csoda hát, hogy a parlament hétfői ülésnapján ugyan a legfőbb ügyészi jelölt sikertelen megválasztása lehetett volna a slágertéma, ám a folyosókon a képviselők inkább a Gyurcsány-csomagról és annak politikai következményeiről pusmogtak.

A kormánypártok hallgatásba burkolózása lassan arra kényszeríti a sajtót, hogy olyan mélylélektani kérdésekkel foglalkozzon, mint hogy mennyire rázta meg a kormányerőket és személyesen magát Gyurcsányt a szinte egyöntetű berzenkedés a hol országreformnak, hol kiigazításnak nevezett intézkedéssorozattal szemben. Nem találkoztunk egyetlen olyan kormánypárti képviselővel sem, aki ne azt mondta volna, hogy előre számított az ellenállásra. Noha, az is igaz, hogy több változatban is hallhattuk azt a bölcsességet: „más egy taslival előre kalkulálni, és más a csárdás pofont megérezni”. A liberálisok és szocialisták feltűnően megértők az intézkedéseket hevesen támadó érdekképviseleti szervezettekkel is. – Csak teszik a dolgukat – nyugtázzák. Az MSZP és az SZDSZ politikusait – legalábbis most ezt mondják – egyedül a korábban a keménységet hiányoló elemzők elégedetlensége lepte meg. Bár olyan is akad, aki még erre is talál magyarázatot. Gusztos Péter a fanyalgás okát ott látja, hogy egyrészt az idénre tervezett hiánycsökkentés éppen csak eléri a kívánatosnak ítélt szintet; másrészt kiadáscsökkentés egyelőre eltörpül a bevételnövelés mellett.

Éppen ez utóbbit támadják hevesen a magyarországi gazdasági érdekképviseletek is. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (Mkik) például nem kevesebbet állít, mint hogy a Gyurcsány-kormány Új egyensúly programja rontja a gazdaság versenyképességét, felerősíti az inflációt és a bizonytalanságot, illetve növeli a munkanélküliséget. A kamara számításai szerint a jövő évi „egyensúlyjavítás” fedezete 92 százalékban az adóemelés. Parragh László, az Mkik elnöke ugyan általánosságban helyesli, hogy a kormány elszánta magát a költségvetés rendbetételére, de a tervezett megszorításokat vállalkozásellenesnek tartja, és úgy véli, hogy a változások kedvezményezettje a politikai elit és a közigazgatás. Utóbbi azért, mert a tervezett elbocsátások eltörpülnek a közszolgálatban dolgozók tömegéhez képest. Ezzel együtt biztos abban is, hogy több tervezett intézkedést vagy a parlament vagy az Alkotmánybíróság tesz majd taccsvonal mögé. A kamara számára nem kétséges, az adóprés szorosabbra srófolása nem növeli, hanem éppenséggel csökkenti majd az adóbevételeket.

Egészen másképp látja azonban a kiigazítás lehetőségeit Kemény István szociológus. Szerinte komolyabb kiadáscsökkentésre aligha van lehetőség, a jelenlegi ellátási színvonal megtartása a közszféra kiszárítása mellett lehetetlen vállalkozás, nemhogy a nívó javítása. Ahogy azt is illúziónak tartja, hogy az egészségügy reformja csökkenti majd az állami kiadásokat. Akkor pedig nem marad más lehetősége az államnak, mint az adóterhek növelése. A magyar szociológia élő klasszikusa ugyan az elvonásban nagyobb szerepet szánna a nálunk szinte ismeretlen, de igazságosabbnak tartott vagyonérték-adónak, mint a jövedelmek vagy a forgalom megadóztatásának, de elismeri, a kormány rövid távon aligha tehet mást, mint hogy a már meglévő adófajtákon szigorít.

Molnár Lajos. Szikét és érszorítót! © Müller Judit

A társadalom reformpártisága a felmérések szerint igencsak ellentmondásos: a magyarok általában támogatják a kiigazítást, sőt a húsba vágó intézkedéseket is – mindaddig, amíg azok nem az ő húsukba vágnak. A Marketing Centrum május végén még erősen reformpárti hangulatot mért, bár az is igaz, hogy a lakosság 69 százaléka a reformon elsősorban az állam modernizációját értette, s csak 49 százaléknak járt a fejében a megszorítás is. A közhangulatot azonban nem egyszerű kiszámítani: miközben a társadalom 62 százaléka kategorikusan elutasítja a felsőoktatási tandíjat, addig nagyjából ugyanennyien vélik úgy, hogy nem lehet tovább halogatni az egészségügy reformját, és a többség a magasabb ellátási színvonal garanciáját az egymással versengő biztosítókban látja.

Ehhez képest a lakosság az „új reformkorszakból” egyelőre teljes joggal csak a megszorításokat érzékeli: az adóemelések mellett drasztikusan emelkedik a földgáz, a villanyáram, a távhő vagy a tömegközlekedés ára, minden bizonnyal bevezetik a felsőoktatási tandíjat és vizitdíjat. – A nagy elosztó rendszerek reformjával egyelőre adós maradt a kormány – zengik a kritikusok. Nem hittünk a fülünknek, amikor az egyik ellenzéki vezető a hvg.hu-nak – persze a nevét nem vállalva – a Bokros-csomagot pozitív példaként emlegette, mondván, annak – szemben a mostanival – legalább volt valamilyen társadalmi víziója, és világosan körvonalazódott benne a cél: az exportképes vállalkozások ösztönzése. „Ez már komikus – értékelte a lapunknak a 11 évvel ezelőtti intézkedéssorozatnak szánt megkésett bókokat Keller László szocialista honatya –, most ugyanazok dicsérik az akkori megszorításokat, akik mindennek lehordták. Ma a kormánynak sokkal kevesebb eszköz van a birtokában, mint egy évtizede.”

Ha több, ha kevesebb, mindenesetre feltűnő, hogy nagyon nehezen akarnak előkerülni az átfogó reformforgatókönyvek, s ahol lenne is rá jelentkező, a kormányfő tűnik bizonytalannak. Ilyen például az SZDSZ-nek oly kedves egészségügyi átalakítás. Már a koalíciós osztozkodásnál sem volt könnyű a liberálisoknak megszerezniük a tárcát, hogy azóta is napról napra változzon, mennyit is enged meg a kormányfő a radikális reformer szerepére áhítozó miniszterének, Molnár Lajosnak. Most éppen úgy tűnik, inkább többet, mint korábban azt sejteni lehetett: már az év végén dönthetnek a több-biztosítós modellről, szorosabbra fogják az egészségügyi intézmények felügyeletét, centralizálják a fekvőbeteg-ellátást és határozottan fellépnek a hálapénzzel szemben. Meglehet, a kormányfő az egészségügy területén szánta el magát a határozott lépésekre, talán éppen az „össznépi támogatással” kecsegtető közvélemény-kutatási eredmények miatt (a Marketing Centrum június elejei mérése szerint a lakosság kétharmada szerint a jelenlegi rendszer elavult és pazarló). A társadalom többségének elege van a hálapénzből és az ellátás romló színvonalából, egyre inkább megrendelőként tekint az egészségügyi szolgáltatásokra, nem adományokként kezeli azokat. Viszont a kormánynak éppen ezen a területen kell megküzdeni a legszervezettebb, legbefolyásosabb érdekvédelmi csoportokkal. Nem véletlen tehát, hogy időről időre felröppen a hír, hogy a kormány tervezi a kötelező orvosi és gyógyszerészi kamarai tagság eltörlését.

A kormányfő. Párban? © Vörös Szilárd

A kormánypártok kommunikációs célja egyértelmű: tűzön-vízen át bizonyítani reformelkötelezettségüket. De láthatóan nehezen viselik azt, hogy a választók elfordultak tőlük. A Medián a választani tudó „biztos” szavazók között június közepén már 12 százalékpontos előnyt mért a Fidesz javára az MSZP-vel szemben (HVG, 2006. július 1.). A drasztikus népszerűség-csökkenés már az önkormányzati választásokon induló kormánypárti jelöltek előtt sem lehet eltitkolni. Márpedig a néppárti módon tagolt, 36 ezer fölötti taglétszámú MSZP-ben a két hónapja még messiásnak számító Gyurcsány Ferenc sem mehet biztosra. Különösen úgy, hogy a szocialista párt és szövetségese az őszi önkormányzati választásokat a mostani állás szerint simán elveszítheti, és csak a vereség minimalizálására van reális esélye. Az igazi kérdés ma már az, hogy a baloldal a biztos hátországnak számító fővárosban és több megyeszékhelyen hogyan szerepel. Ha rosszul, akár palotaforradalom is kitörhet az MSZP-n belül. Meglehet, most a jövendölésben kissé előre siettünk. De gondoljunk csak Medgyessy Péter eltávolítására, akit a szocialisták egy kalkulálható választási vereség, az európai parlamenti voksolás elbukása után, pártja és saját népszerűségének zuhanása következtében ejtettek. Kulcsfontosságúnak tetszik tehát, hogy Gyurcsányt pártelnökké választják-e majd a szocialisták.

– A miniszterelnöknek egyelőre biztosabb támasza az SZDSZ, mint saját pártja – véli Herényi Károly. Ezt pedig az áfa-üggyel illusztrálja: az MDF parlamenti frakcióvezetője szerint Gyurcsány azért lépett vissza a kompromisszumos kétkulcsos adóemeléstől, mert a szabad demokraták megmakacsolták magukat.

Valójában azonban az SZDSZ-nek legalább akkora szüksége van Gyurcsányra, mint a kormányfőnek a liberálisokra. Gyurcsány esetleges bukása alapvetően megváltoztathatná a liberális párt nehezen kialkudott kormányzati pozícióit, egy a kiigazítási időszakra előrehozott választás pedig megpecsételhetné az SZDSZ sorsát. Kuncze Gábor pártelnök 2008-ig reáljövedelem-csökkenéssel számol, azt azonban nem volt hajlandó megbecsülni, hogy mekkora is lesz az. „Ha sikeres lesz a kiigazítás, és megindulnak a reformok, érzékelhetően emelkedni fog az életszínvonal” – bizakodik a liberálisok első embere. Szerinte az is malmukra hajtja a vizet, hogy „az ellenzék még mindig ott tart, ahol a választások idején”.

Csakhogy míg a Rosszabbul élünk, mint négy éve kampánymondat a mostani választások ideje alatt nem volt igaz, akár még az is lehet 2010-ben. Hiába ugyanis a kormányzati propaganda a kiigazítás terheinek a lakosság, a vállalkozások, illetve a kormány közötti megoszlásáról, ha a nehézségeket az eddig is a közterhek zömét viselő középosztálynak kell elsősorban elviselnie. A magyar adórendszer ugyanis rendkívül igazságtalan: 1,6 millióan fizetik a személyi jövedelemadó 90, míg a további 2,7 millió csak a maradék 10 százalékot. Márpedig a mostani adóváltozások semmit nem tesznek az „új – eddig nem – adózók” becserkészése, az arányosabb közteherviselés érdekében. Az energiahordozók árának emelése vagy tandíj bevezetése is elsősorban a középrétegeket érinti, éppen azokat, akik mediánszavazókként eldöntik majd a választások kimenetelét.

Ebben a helyzetben az érdekvédelmi szervezetek, kamarák, szakszervezetek vagy lobbicsoportok felértékelődnek, akár fontosabb szerepük lehet az intézkedések befolyásolásában, mint az ellenzéki pártoknak. Éppen ezért tekintik a kormánypártok afféle lakmuszpapírnak a szombatra meghirdetett szakszervezeti demonstrációt, mint ami egyértelműen megmutathatja, mekkora is valójában a társadalom ellenkezése a Gyurcsány-csomagnak keresztelt kiigazító lépésekkel szemben.

Zádori Zsolt