HVG

Nagy elánnal indította a maga megreformálására tett kísérletet a Magyar Tudományos Akadémia, az MTA, alighanem azért, mert az utóbbi másfél esztendőben régóta nem tapasztalt támadás érte. Nyilvánvalóvá vált, hogy Kóka János gazdasági miniszter és a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal vezetője, Boda Miklós a legszívesebben sóval hintenék be az Akadémia helyét (lásd Kóka-Vizi üzenőfüzet című írásunkat), de mindenképpen redukálnák az intézményt pár száz idős tudós testületére. Felkavarta a kedélyeket egy Amerikából rövid időre hazatért fiatal kutató, Szabó Csaba is, aki többször is kifejtette, hogy a magyarországi kutatóintézeti rendszert le kell választani az MTA-ról.

Az Akadémia alapításakor, 1825-ben még szó sem volt kutatóintézetekről, s ez a helyzet több mint egy évszázadig nem is változott. Az intézeti hálózatot a második világháború után hozták létre, szovjet mintára: a kutatók kutassanak, a professzorok pedig tanítsanak, s a két dolog ne keveredjék. Sok tudós az intézeteknek köszönhette állását, hiszen míg a kommunista vezetés az egyetemeken csak a politikailag megbízhatóakat engedte dolgozni, az intézetek menedékhelyként is funkcionáltak, igaz, nem mindig és nem mindenki számára.

Most sok a baj az MTA 39 intézetből álló, közel 3 ezer kutatót foglalkoztató hálózatával. Néhány intézet alig tesz le értékelhető produktumot a tudomány asztalára, kevéssé képesek rugalmas, alkalmi munkacsoportok kiállítására és az egymással való együttműködésre, képtelenek teljesítmény szerint bérezni a kutatókat, illetve kirúgni az alkalmatlanokat - igaz, ez nem rajtuk múlik.

Az MTA Pléh Csaba főtitkárhelyettes vezetésével reformbizottságot hozott létre, amely, mielőtt szeptemberben letette volna javaslatait az asztalra, kikérte a tudóstársadalom véleményét. Az Egyesült Államokban élő magyar akadémikus, Szelényi Iván szociológus - hasonlóan Szabó Csabához - ama véleményének adott hangot, miszerint az Akadémiának "nem feladata állandó alkalmazásban lévő kutatókkal működő kutatóintézetek fenntartása", a kutatásnak egyetemeken a helye. Inzelt Péter, az MTA SZTAKI igazgatója azt fejtegette: egyes akadémiai intézetek épületeit teljesen fölösleges fenntartani, hiszen a kutatók heti néhány órára mennek csak be. Ilyen erővel - fogalmaz Inzelt - összejöhetnének akár a Pilvaxban is, s az MTA még akkor is jobban járna, ha az ebédszámlájukat is kifizetné. Az igazgató szerint végre meg kellene határozni az intézetek létesítésének és fenntartásának kritériumait, majd az egész hálózatot ezek alapján felülvizsgálni.

A reformtervekből leszűrhető vélemény az, hogy a bonyolult és drága infrastruktúrát igénylő, nagy létszámú, alapkutatásokat végző intézeteknek kell az Akadémiánál maradniuk, mert ezeket az egyetemi tanszékek a mai körülmények között képtelenek eltartani. A reformbizottság korábbi anyagaiban már szó volt az intézeti szervezetet egyszerűsítő lépésekről is. Felvetették, hogy a bérelt ingatlanokból akadémiai ingatlanokba költöztethetnének át egyes intézeteket, például az Irodalomtudományi és a Filozófiai Intézetet, összevonhatnák az egy tudományághoz tartozó kutatókat, például lehetne egy agrárcentrum Martonvásáron. E konkrétumok már nem szerepelnek az elnökség által jóváhagyott szeptemberi reformtervben, csak egy felhívás, miszerint az intézetek a jövő évi rendes közgyűlésig tegyenek javaslatokat arra a "hálózatos kutatásszerkezetre, amely a szolgáltatási funkciók közös ellátásától a közös szervezetbe rendeződésig teszi hatékonnyá az akadémiai intézethálózatot".

Az államtól - az Akadémián keresztül - kapott működési támogatás nem fedezi még a kutatóintézetek működési költségeit sem, így külső forrásokra, pályázati pénzekre vannak utalva. A reformbizottság elképzelése szerint az intézetek alapellátást kapnának, amelyet valamiféle - közelebbről meg nem határozott elven nyugvó - teljesítményalapú finanszírozás egészítene ki.

A költségek visszafogásának egyik eszköze lehet, hogy jócskán csökkentenék az alkalmazottak számát, s csak határozott időre, esetleg egy-egy kutatási témára vennének fel kutatókat. A reformbizottság javaslata szerint a PhD-fokozattal rendelkezőket csak határozott idejű szerződéssel alkalmaznák. Csak a kutatók kisebb hányadát, a tudományos főmunkatársakat és a szamárlétrán fölöttük állókat lehetne státusba venni.

A szerkezet megváltoztatására is számos javaslat érkezett. Már az Állami Számvevőszék is azt állította nyári jelentésében, hogy "a jelenlegi döntési mechanizmus... lassú és nehézkes", mivel az MTA-n számtalan testület (közgyűlés, elnökség, vezetői kollégium, vagyonkezelő kuratórium, felügyelőbizottság, kutatóhelyek tanácsa, 11 tudományos osztály, területi bizottságok) működik, s ez a kusza vízfej lassítja a tényleges munkát. "A tudomány testületi irányítását meg kell szüntetni" - foglalta össze sokak véleményét a Magyar Tudomány című folyóirat augusztusi számában Róna-Tas András akadémikus, vagyis a döntéseket konkrét vezetőkre kell bízni, akik munkáját a testületek csak véleményezik és ellenőrzik. Az október végén a közgyűlés elé kerülő reformanyag mindebből csak azt a semmitmondó passzust tartalmazza, hogy "az átalakítás során újra áttekintjük az akadémiai testületek és a választott vezetők hatásköri viszonyait".

Viták dúlnak a jóléti szolgáltatásokról is. Az MTA még sok akadémikus szerint is túl sokat költ üdülőire, gépkocsiszolgálatára és egyéb, eufemisztikusan "kutatást kiszolgáló intézményeknek" nevezett szervezetekre. A kívülállóknak az is szúrja a szemét, hogy az MTA évi 6 milliárd forintot ad ki az akadémikusok és az akadémiai doktorok tiszteletdíjára, ami a kutatóintézeteknek adott juttatásoknak több mint egynegyede. Jelenleg egy akadémikus rendes tag havi 455 ezer forintot, egy levelező 354 ezer forintot kap havonta, míg az akadémiai doktoroknak 101 ezer forint jár. Ezek nem is olyan nagy összegek ahhoz képest, hogy a magyar egyetemi rektorok máris havi egy- és kétmillió forint között kereshetnek.

Mégis sokan a tiszteletdíjak eltörlését javasolják, Szelényi Iván szerint ugyanis egy piacgazdaságban a bérek és nyugdíjak majd emelkednek, s a tudósok a munkaerőpiacon kedvező helyzetben lesznek. Az elnökség elé az a változat került, amely szerint ha a tudósok bére eléri az EU-átlagbért, akkor el lehet törölni a tiszteletdíjat. Az elnökség azonban a jelek szerint úgy találta, minden jó úgy, ahogy van: a rendkívüli közgyűlés elé kerülő reformterv egyetlen szót sem veszteget a jóléti szolgáltatások, sem pedig a tiszteletdíjak kérdésére. Lehet, hogy ezt már meg is teheti, hiszen politikai támadástól már kevésbé kell tartania az Akadémiának, mióta az MTA vezetése szeptember közepén látványosan kiállt az információink szerint sok tudós által keményen bírált Gyurcsány-féle Új Magyarország Fejlesztési Terv mellett.

RIBA ISTVÁN