„Az ítéleteket egységesen semmisnek kell tekinteni"
1989 januárjában bejelentették, hogy az 1945-1962 közötti koncepciós pereket felül kell vizsgálni. A HVG húsz éve az akkor még a széles közvélemény számára ismeretlen Pető Iván történészt kérdezte arról, hogy miként zajlottak ezek a lejárató eljárások és hogyan kellene nekifogni a rehabilitálásnak. Felidézzük az interjút.
A „koncepciós perek" kifejezést hallva még ma is többnyire a politika jut az eszünkbe. Csak mostanában esik egyre több szó arról, hogy a valójában inkább prekoncepciósnak nevezhető perek nem csupán a politikai élet résztvevőit tizedelték meg, hanem lényegében a magyar gazdasági és műszaki értelmiséget is lefejezték. De még ezentúl is: ítéletek százezrei marasztaltak el olyanokat, akik egyszerűen „belebotlottak" az irracionális gazdaságpolitika igazolására is szült, ostobán önigazoló büntető jogot.
E perek áldozatainak egyik közös jellemvonása, hogy java részük még ma is megbélyegzetten és hátrányokat elszenvedve él. Jövő héttől induló sorozatunkban a legjellemzőbb magyarországi gazdasági koncepciós pereket ismertetjük, e héten pedig Pető Iván (42 éves) történészt kérdeztük arról, hogyan is működött a „koncepció", és miként lehetne jogilag és erkölcsileg rendezni a történteket, sőt már az érintettek rehabilitálásának mostanáig tartó szabotálását is.
HVG: Azt már bejelentették, hogy az 1945—1962 közötti koncepciós ügyeket felül kell vizsgálni. Az igazságügyi miniszter megnevezte az ezzel foglalkozó albizottság két társelnökét is. Az azonban még ma sem ismert, hogy milyen elvek alapján és módszerekkel kívánják e munkát elvégezni. Ráadásul több szervezet és tekintélyes szakember is kétségbe vonja az albizottság történész társelnökének kompetenciáját. Ön szerint hogyan kellene elvégezni a rehabilitációkat?
P. I.: Úgy gondolom, hogy a tömegével hozott kis büntetéseknél — amelyek az érintettek és családjuk számára persze nem voltak kicsik — egyszerűen nem lehetséges az egyedi kivizsgálás. Egyrészt, mert eleve kétséges, hogy egyáltalán felderíthető-e az igazság az egykori dokumentumok alapján, hiszen azok éppen a koncepció alátámasztását szolgálták, másrészt maguk a dokumentumok is hiányosan maradtak fenn. A felülvizsgálat ettől függetlenül is csak úgy kezdődhet el, ha az 1945-1962 közötti jogalkotást — ha már csak az ekkori koncepciós perekkel kívánnak foglalkozni — abból a szemszögből tekintik át, hogy melyek azok a jogszabályok, amelyek már eleve politikai koncepciót hordoztak. A következő lépésben az ítéleteket egységesen semmisnek kell tekinteni, és rehabili-tálni kell minden érintettet.
HVG: Ez a gyakorlatban annak a feltételezése, hogy senki sem volt bűnös, akit e rendelkezések alapján ítéltek el?
P. I.: Ez így önmagában nyilván nem igaz, de gondoljuk el: hogyan lehetne egyedi felülvizsgálatot elvégezni, amikor csak 1950 és 1953 között — igaz, ez volt a „legvadabb"' időszak — 387 ezer elmarasztaló bírósági ítélet született.
Szerintem még mindig jobb, ha olyanokat is rehabilitálnak, akik esetleg tényleg elkövettek valamit, amiért egyébként megbűnhődtek — mint az, ha a túlnyomó többségben lévő ártatlanok közül, csak bürokratikus okok miatt, bárki is kimaradna a rehabilitációból. A mérlegeléskor ne feledjük, hogy 1948-tól Ma-gyarországon irracionális gazdasági rendszer működött, amely nem volt alkalmas a kiszabott feladatok teljesítésére, a politikai rendszer pedig elemi emberi jogokat nem vett figyelembe. Hogyan ítéljük meg ma azt, ha például valaki az ötvenes években — amikor már sokadszor mentek el hozzá a padlást lesöpörni — hatósági személyre támadt? Hatósági közeg elleni erőszakként vagy jogos „önvédelemként?" Az a kérdés is feltehető: joga van-e egy államnak békeidőben olyannyira korlátozni az egyén szabadságát, hogy az a saját maga által nevelt disznót sem vághatja le, illetve ha levágja, akkor bűncselekményt követ el?
HVG: Mindeddig általában beszéltünk a koncepciós perekről. Ezek a köztudatban elsősorban politikai perekként szerepelnek. Kevesen gondolják, hogy a „politikai vonal" csak a jéghegy csúcsa volt. Pedig miközben a politikai perek java részének hadszíntere a pártok köre, sőt maga a Párt volt, legalább ilyen — néhol nagyobb — jelentősége volt annak, hogy a gazdasági koncepciós perekben a magyar gazdasági és műszaki értelmiséget fejezték le. De egyáltalán, mennyire voltak e perek gazda ságiak, és mennyire politikaiak?
P. I.: A nagy koncepciós pereknek, ugyanúgy, mint a sztálini Szovjetunióban, még ha látszólag közvetlenül gazdasági jellegűek voltak is, alapvetően politikai céljuk volt. Az eljárások során sohasem a valójában elkövetett cselekményt mérlegelték, hanem valamilyen, elsősorban politikai elképzeléshez igazították az ítélkezést. Már a vizsgálati szakaszban, de mindenképpen a bírósági tárgyalás előtt tulajdonképpen eldöntötték, ki, milyen cselekményt, miért követett el, vagy egy esemény miért következett be. Az ítélet alapjául szolgáló tények ugyanis olykor nem léteztek, vagy az események közel sem úgy történtek, ahogy kiagyalóik szerették volna beállítani. A MAORT-, a Standard-, az FM-, a Nitrokémia- és más ügyeknek — ezek a leghíresebb magyar gazdasági koncepciós perek, amelyek nagy nyilvánosságot kaptak — nem az volt az elsőrendű funkciójuk, hogy bizonyos embereket elítéljenek, hanem hogy politikai tételeket bizonyítsanak, így például azt, hogy „a nyugati imperializmus aknamunkát végez Magyarország ellen", hogy „állandóan résen kell lenni'", hogy „senkiben sem szabad igazán megbízni".
HVG: Mennyiben kell feltételeznünk ebben a mechanizmusban pusztán a praktikus politizálás, a hatalomért vívott harc cinizmusát?
P. I.: A politikai mondanivaló mellett a praktikus célok sem hiányoztak: akik a rendszert felépítették és irányították, valószínűleg hitték is, hogy a tökéletes tervgazdaság megvalósításának alapfeltétele a külföldi tulajdon kisajátítása, a „tétovaságra", „álhumanizmusra" hajlamos elemek kiszorítása az irányításból. A negyvenes évek végen a részben nyugati cégek tulajdonában lévő vállalatok szinte mindegyikénél „lelepleztek" valamilyen összeesküvést, szabotázst. Szinte minden fontosabb minisztériumban volt olyan „ügy" akkoriban, amellyel a régi szakembergárdát eltávolíthatták. Mindez annak ellenére történt, hogy az érintettek többsége a koalíciós években már bizonyította, hogy tudását a változásoktól függetlenül a mindenkori politikai hatalom rendelkezésére bocsátja.
HVG: Ezek voltak a „csúcsperek". Az igazi „tömegtermelés", az említett 387 ezer ítélet többsége azonban nem ebben a kategóriában született. Inkább ott, ahol az átlagpolgár egy speciális szabályrendszer „szórásába" esett.
P. I.: Arról van szó — ma már ez közhely —, hogy Magyarországon a negyvenes évek második felétől a jogállamiság elemi kritériumai is hiányoztak. Olyan törvények és jogszabályok születtek, amelyekbe már eleve beépítették a politikai koncepciót. A tervgazdaság büntetőjogi védelméről vagy a közellátás védelméről szóló törvényeket, illetve egyéb rendelkezéseket eleve arra alapozták, hogy ha bármilyen fennakadás történik a gazdaságban, szinte automatikusan bizonyítani lehessen, hogy „személyek, szervezett csoportok akadályozzák a célok elérését". Fel sem merült, hogy esetleg az előírás teljesíthetetlen, a terv rossz, a gazdaság vált működésképtelenné.
HVG: Ez a máig kísértő múlt. Ma viszont az a kérdés, hogy az ezzel való le-számolás érdekében lehetséges-e teljes Jogi, erkölcsi, anyagi kártérítés mindazoknak vagy azok hozzátartozóinak, akiket koncepciós perekben meghurcoltak?
P. I.: Erre nem a történész feladata válaszolni. A jogi és az erkölcsi kártalanítás mást elsősorban politikai követelmény, s ez, ha le akarja zárni a múltat, az MSZMP és az államapparátus dolga. Ennek részeként munkaviszonynak kell elismerni az egykor büntetésben töltött időt — ami persze még mindig nem jóvátétel, csak minimális követelmény. Anyagi kártalanításra szerintem pillanatnyilag aligha lehet reálisan számítani, pedig az ezzel kapcsolatos elképzeléseket már a koncepciós perek felülvizsgálatának a meghirdetésével egy időben közzé kellett volna tenni.
HVG: Sokak szerint akkor lehetne megnyugtatóan lezárni ezeket az ügyeket, ha minden dokumentum és az azokból levonható reális értékelés nyilvánosságra kerülne.
P. I.: Szerintem meg az lenne megnyugtató, ha a felülvizsgálat olyan történészek, jogászok bevonásával folyna, akiket a szakma és a közvélemény függetlennek és elfogulatlannak fogad el, és akik garanciát jelentenek arra, hogy háttérbe szorulnak az ügyek eltussolásában érdekelt apparátusok szempontjai. Ennek érdekében viszont azt is nélkülözhetetlennek tartom, hogy már a kezdet kezdetén váljék világossá: a cél a meghurcoltak rehabilitálása, és nem az egykori vétkesekkel való leszámolás.
A dokumentumok nyilvánosságra hozatalával egyébként óvatosan bánnék. A koncepciós perek egyik elemi ismérve ugyanis, hogy sokakat meg nem engedett eszközökkel olyan vallomásra kényszerítettek, amely nem csupán saját halálos ítéletüket, hanem egyúttal mások vád alá helyezését is jelentette. Ebben az összefüggésben elfogadhatatlannak tartom, hogy olyan, akár bíróságon, akár rendőrségen tett vallomások kerüljenek nyilvánosságra, amelyek kényszer hatása alatt születtek, tehát semmilyen valóságalapjuk nincs. Így ugyanis az alapvető személyiséghez kapcsolódó jogok szenvednének csorbát.
BRUDER ANDRÁS
E perek áldozatainak egyik közös jellemvonása, hogy java részük még ma is megbélyegzetten és hátrányokat elszenvedve él. Jövő héttől induló sorozatunkban a legjellemzőbb magyarországi gazdasági koncepciós pereket ismertetjük, e héten pedig Pető Iván (42 éves) történészt kérdeztük arról, hogyan is működött a „koncepció", és miként lehetne jogilag és erkölcsileg rendezni a történteket, sőt már az érintettek rehabilitálásának mostanáig tartó szabotálását is.
HVG: Azt már bejelentették, hogy az 1945—1962 közötti koncepciós ügyeket felül kell vizsgálni. Az igazságügyi miniszter megnevezte az ezzel foglalkozó albizottság két társelnökét is. Az azonban még ma sem ismert, hogy milyen elvek alapján és módszerekkel kívánják e munkát elvégezni. Ráadásul több szervezet és tekintélyes szakember is kétségbe vonja az albizottság történész társelnökének kompetenciáját. Ön szerint hogyan kellene elvégezni a rehabilitációkat?
P. I.: Úgy gondolom, hogy a tömegével hozott kis büntetéseknél — amelyek az érintettek és családjuk számára persze nem voltak kicsik — egyszerűen nem lehetséges az egyedi kivizsgálás. Egyrészt, mert eleve kétséges, hogy egyáltalán felderíthető-e az igazság az egykori dokumentumok alapján, hiszen azok éppen a koncepció alátámasztását szolgálták, másrészt maguk a dokumentumok is hiányosan maradtak fenn. A felülvizsgálat ettől függetlenül is csak úgy kezdődhet el, ha az 1945-1962 közötti jogalkotást — ha már csak az ekkori koncepciós perekkel kívánnak foglalkozni — abból a szemszögből tekintik át, hogy melyek azok a jogszabályok, amelyek már eleve politikai koncepciót hordoztak. A következő lépésben az ítéleteket egységesen semmisnek kell tekinteni, és rehabili-tálni kell minden érintettet.
HVG: Ez a gyakorlatban annak a feltételezése, hogy senki sem volt bűnös, akit e rendelkezések alapján ítéltek el?
P. I.: Ez így önmagában nyilván nem igaz, de gondoljuk el: hogyan lehetne egyedi felülvizsgálatot elvégezni, amikor csak 1950 és 1953 között — igaz, ez volt a „legvadabb"' időszak — 387 ezer elmarasztaló bírósági ítélet született.
Szerintem még mindig jobb, ha olyanokat is rehabilitálnak, akik esetleg tényleg elkövettek valamit, amiért egyébként megbűnhődtek — mint az, ha a túlnyomó többségben lévő ártatlanok közül, csak bürokratikus okok miatt, bárki is kimaradna a rehabilitációból. A mérlegeléskor ne feledjük, hogy 1948-tól Ma-gyarországon irracionális gazdasági rendszer működött, amely nem volt alkalmas a kiszabott feladatok teljesítésére, a politikai rendszer pedig elemi emberi jogokat nem vett figyelembe. Hogyan ítéljük meg ma azt, ha például valaki az ötvenes években — amikor már sokadszor mentek el hozzá a padlást lesöpörni — hatósági személyre támadt? Hatósági közeg elleni erőszakként vagy jogos „önvédelemként?" Az a kérdés is feltehető: joga van-e egy államnak békeidőben olyannyira korlátozni az egyén szabadságát, hogy az a saját maga által nevelt disznót sem vághatja le, illetve ha levágja, akkor bűncselekményt követ el?
HVG: Mindeddig általában beszéltünk a koncepciós perekről. Ezek a köztudatban elsősorban politikai perekként szerepelnek. Kevesen gondolják, hogy a „politikai vonal" csak a jéghegy csúcsa volt. Pedig miközben a politikai perek java részének hadszíntere a pártok köre, sőt maga a Párt volt, legalább ilyen — néhol nagyobb — jelentősége volt annak, hogy a gazdasági koncepciós perekben a magyar gazdasági és műszaki értelmiséget fejezték le. De egyáltalán, mennyire voltak e perek gazda ságiak, és mennyire politikaiak?
P. I.: A nagy koncepciós pereknek, ugyanúgy, mint a sztálini Szovjetunióban, még ha látszólag közvetlenül gazdasági jellegűek voltak is, alapvetően politikai céljuk volt. Az eljárások során sohasem a valójában elkövetett cselekményt mérlegelték, hanem valamilyen, elsősorban politikai elképzeléshez igazították az ítélkezést. Már a vizsgálati szakaszban, de mindenképpen a bírósági tárgyalás előtt tulajdonképpen eldöntötték, ki, milyen cselekményt, miért követett el, vagy egy esemény miért következett be. Az ítélet alapjául szolgáló tények ugyanis olykor nem léteztek, vagy az események közel sem úgy történtek, ahogy kiagyalóik szerették volna beállítani. A MAORT-, a Standard-, az FM-, a Nitrokémia- és más ügyeknek — ezek a leghíresebb magyar gazdasági koncepciós perek, amelyek nagy nyilvánosságot kaptak — nem az volt az elsőrendű funkciójuk, hogy bizonyos embereket elítéljenek, hanem hogy politikai tételeket bizonyítsanak, így például azt, hogy „a nyugati imperializmus aknamunkát végez Magyarország ellen", hogy „állandóan résen kell lenni'", hogy „senkiben sem szabad igazán megbízni".
HVG: Mennyiben kell feltételeznünk ebben a mechanizmusban pusztán a praktikus politizálás, a hatalomért vívott harc cinizmusát?
P. I.: A politikai mondanivaló mellett a praktikus célok sem hiányoztak: akik a rendszert felépítették és irányították, valószínűleg hitték is, hogy a tökéletes tervgazdaság megvalósításának alapfeltétele a külföldi tulajdon kisajátítása, a „tétovaságra", „álhumanizmusra" hajlamos elemek kiszorítása az irányításból. A negyvenes évek végen a részben nyugati cégek tulajdonában lévő vállalatok szinte mindegyikénél „lelepleztek" valamilyen összeesküvést, szabotázst. Szinte minden fontosabb minisztériumban volt olyan „ügy" akkoriban, amellyel a régi szakembergárdát eltávolíthatták. Mindez annak ellenére történt, hogy az érintettek többsége a koalíciós években már bizonyította, hogy tudását a változásoktól függetlenül a mindenkori politikai hatalom rendelkezésére bocsátja.
HVG: Ezek voltak a „csúcsperek". Az igazi „tömegtermelés", az említett 387 ezer ítélet többsége azonban nem ebben a kategóriában született. Inkább ott, ahol az átlagpolgár egy speciális szabályrendszer „szórásába" esett.
P. I.: Arról van szó — ma már ez közhely —, hogy Magyarországon a negyvenes évek második felétől a jogállamiság elemi kritériumai is hiányoztak. Olyan törvények és jogszabályok születtek, amelyekbe már eleve beépítették a politikai koncepciót. A tervgazdaság büntetőjogi védelméről vagy a közellátás védelméről szóló törvényeket, illetve egyéb rendelkezéseket eleve arra alapozták, hogy ha bármilyen fennakadás történik a gazdaságban, szinte automatikusan bizonyítani lehessen, hogy „személyek, szervezett csoportok akadályozzák a célok elérését". Fel sem merült, hogy esetleg az előírás teljesíthetetlen, a terv rossz, a gazdaság vált működésképtelenné.
HVG: Ez a máig kísértő múlt. Ma viszont az a kérdés, hogy az ezzel való le-számolás érdekében lehetséges-e teljes Jogi, erkölcsi, anyagi kártérítés mindazoknak vagy azok hozzátartozóinak, akiket koncepciós perekben meghurcoltak?
P. I.: Erre nem a történész feladata válaszolni. A jogi és az erkölcsi kártalanítás mást elsősorban politikai követelmény, s ez, ha le akarja zárni a múltat, az MSZMP és az államapparátus dolga. Ennek részeként munkaviszonynak kell elismerni az egykor büntetésben töltött időt — ami persze még mindig nem jóvátétel, csak minimális követelmény. Anyagi kártalanításra szerintem pillanatnyilag aligha lehet reálisan számítani, pedig az ezzel kapcsolatos elképzeléseket már a koncepciós perek felülvizsgálatának a meghirdetésével egy időben közzé kellett volna tenni.
HVG: Sokak szerint akkor lehetne megnyugtatóan lezárni ezeket az ügyeket, ha minden dokumentum és az azokból levonható reális értékelés nyilvánosságra kerülne.
P. I.: Szerintem meg az lenne megnyugtató, ha a felülvizsgálat olyan történészek, jogászok bevonásával folyna, akiket a szakma és a közvélemény függetlennek és elfogulatlannak fogad el, és akik garanciát jelentenek arra, hogy háttérbe szorulnak az ügyek eltussolásában érdekelt apparátusok szempontjai. Ennek érdekében viszont azt is nélkülözhetetlennek tartom, hogy már a kezdet kezdetén váljék világossá: a cél a meghurcoltak rehabilitálása, és nem az egykori vétkesekkel való leszámolás.
A dokumentumok nyilvánosságra hozatalával egyébként óvatosan bánnék. A koncepciós perek egyik elemi ismérve ugyanis, hogy sokakat meg nem engedett eszközökkel olyan vallomásra kényszerítettek, amely nem csupán saját halálos ítéletüket, hanem egyúttal mások vád alá helyezését is jelentette. Ebben az összefüggésben elfogadhatatlannak tartom, hogy olyan, akár bíróságon, akár rendőrségen tett vallomások kerüljenek nyilvánosságra, amelyek kényszer hatása alatt születtek, tehát semmilyen valóságalapjuk nincs. Így ugyanis az alapvető személyiséghez kapcsolódó jogok szenvednének csorbát.
BRUDER ANDRÁS
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
