Indiana Jones forog a sírjában, és ezt épp Guy Ritchie érte el

Igazi kuriózum Guy Ritchie Az ifjúság forrása című filmje.

Igazi kuriózum, mert általában akármilyen gagyi is egy jelentős rendező jelentős színészekkel forgatott filmje, ha másért nem is, legalább a nagy számok törvénye miatt azért szokott lenni az ilyenekben is pár perc, ami jól sikerült. Egy jó beszólás, amit fel lehet emlegetni. Egy mellékszereplő egy rövid jelenetben, aki valamiért emlékezetes; egy színész, aki egy kicsit másképp fogta fel a szerepét a megszokotthoz képest. Legalább egy darab jó poén. Ha más nem, legalább egyetlen tényleg izgalmas perc. Valami, amibe kapaszkodni lehet, ha az ember nem akarja azt mondani, tökéletesen elfecsérelt idő volt minden perc, amit a képernyő előtt töltött. Igazi kuriózum, hogy Az ifjúság forrásában semmi ilyesmi nincs. Nincs egy másodperc ebben a filmben, amire ne a

pusztulat

lenne a legpontosabb jelző. És az is kuriózum, hogy épp Guy Ritchie jutott el idáig. Azt nem lehet mondani, hogy makulátlan életművel dicsekedhető rendezőről van szó, sőt épp ellenkezőleg: a Blöff és A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső sikere után méltán világhírűvé vált rendező a lehető legkevésbé biztos ízléssel válogatott eddig is abban, hogy mihez nyúl, de a tehetségét azért nemigen lehetett kétségbe vonni. Ha a két emblematikus filmjének minőségét nem is közelítette meg többé, azért időről időre előállt egy-egy olyan nagyon korrekt dobással, mint a 2008-as Spíler, vagy nem is olyan rég, 2019-ben az Úriemberek, amelyekből azonnal látszott, hogy az egyéni látásmód akkor is megvan, ha amúgy a nagy egész nem korszakalkotó. Hogy aztán ki melyik tucatakciófilmjénél adta fel a reményt vele kapcsolatban, ízlés kérdése. Az mindenesetre tény, hogy néha még akkor is meg tudta mutatni, milyen is egy azonnal felismerhetően „Guy Ritchie-s film”, ha olyan, nem eredeti sztorikhoz nyúlt is, mint mondjuk a Sherlock Holmes.

AppleTv+

Hát az Apple megbízásából, a gigacég streamingfelületére gyakorlatilag végtelen pénzből (a leges-legnagyobb hollywoodi produkciókra is elég 180 millió dollárból) készített Az ifjúság forrása ugyanilyen lett volna akkor is, ha egy abszolút névtelen pályakezdőt kérnek fel a rendezésére ismeretlen színészekkel, vagy esetleg jobb, mert a zöldfülű legalább talán kicsit igyekezett volna, és nem lett volna ilyen látványosan meggyőződve arról, hogy minden grammja arany annak a vödör salaknak, amit épp kiad a kezéből.

Ha annyira komolyan vennénk ezt a filmet, amennyire senkinek nincs semmi oka komolyan venni, nagy felháborodva akár még azt is mondhatnánk, Ritchie a maga gagyijával meggyalázza az Indiana Jones-filmeket. Az ifjúság forrása ugyanis rendre azt állítja magáról, hogy nem egyszerűen a (valaha) ikonikus filmsorozat sikerének, képi világának, ötleteinek és témájának lenyúlása, hanem egyfajta főhajtás a nagy előd előtt. A főhős testvérpár, a leginkább illegálisan dolgozó kincsvadász férfi és a hajdani partnerség után már múzeumi kurátorként dolgozó kishúg mindvégig úgy beszélnek legendás kincsvadász apjukról, akinek örökségét ápolni szeretnék, hogy a néző mindenképp értse: az illető vagy Indiana Jones, vagy lehetne Indiana Jones is. Aztán eljön a dicsőséges pillanat, amikor elhangzik az illető keresztneve is: Harrison! Értik, ugye? Kár, hogy nem teszik hozzá, hogy a papa mindenhová Forddal járt, hogy mindenki felfogja az összekacsintás jelentőségét.

Igazságtalanság lenne ugyanakkor egyedül Guy Ritchie nyakába varrni ezt a vizuális környezetszennyezést. Az csak a film elkészültének egyik indoka lehet, hogy Ritchie szerette volna bebiztosítani, hogy ő legyen a következő Steven Spielberg: a mind a kritikusok, mind a nézői pontszámok által is súlyosan lehúzott film egyszerre ijesztő és nevetséges módon úgy ér véget, hogy az lehetőséget adjon korlátlan számú folytatás elkészítésére. Alighanem szerepe volt a film elkészültében annak is, hogy a forgatókönyvíró saját felmenői előtt akart tisztelegni, akiknek tragikus sorsa ugyanakkor legalább arra jó volt, hogy nekik már nem kellett látniuk dédunokájuk lefejeléssel felérő főhajtását. A Zodiákus című David Fincher-filmről, vagy épp a Gyagyás gyilkosságról és a túl sokadik Sikoly-folytatásokról ismert James Vanderbilt ugyanis annak a Vanderbilt családnak a leszármazottja, amely Amerika aranykorában szerzett jelentős érdemeket, dédapja pedig az az Alfred G. Vanderbilt volt, aki az RMS Lusitania hadihajó elsüllyesztésekor vesztette életét, miután rengeteg embernek segített a mentőcsónakokra jutni, majd annak ellenére átadta a saját mentőmellényét – a legutolsót a hajón – egy fiatal anyának, hogy ő maga nem tudott úszni. (A hajó megtorpedózása sokat tett azért, hogy végül az Egyesült Államok is belépjen az első világháborúba.) Az RMS Lusitania pedig az egyik legfontosabb helyszín a filmben: a főhősök kiemelik az óceán fenekéről a roncs egy részét, hogy megszerezzék Alfred Vanderbilt páncélszekrényéből azt a műkincset, amely elvezet az ifjúság forrásához.

AppleTv+

Mert ebben a filmben nem az elveszett frigyládát vagy a végzet templomát, hanem az ifjúság forrását keresik, és Vanderbilt ehhez a kereséshez már nemcsak az Indiana Jones-filmeket másolta le, hanem A Da Vinci-kódot és Dan Brown többi művét is: a művészettörténész főszereplő azokon a világhírű műkincseken és festményeken elrejtett kódokat fejti meg, amelyek mindig is itt voltak az orrunk előtt, csak épp nem láttuk őket. Ha eddig még nem vált volna már egyértelművé: a filmben nemcsak semmiféle művészi érték, de egy gramm eredetiség sincsen. Hogy a művészettörténészt egy csinos nő játssza, aki néha vízben álló házak közti csatornákon menekül motorcsónakkal, még a Tomb Raidert is behozza a képbe; bár forrásokért biztosan sokat lehetne szemlézni a kereskedelmi tévécsatornákon délután vetített tucatkalandfilmeket is, de ettől most tekintsünk el.

Mert nem is a lopások jelentik itt a fő problémát. Ha legalább egy nézhető, korrekt tucatfilm jött ki volna belőlük, kit érdekelne az egész, de Az ifjúság forrásának

konkrétan minden jelenete bődületes marhaság.

Nem a kalandfilmes értelemben, hogy ha elfordítunk egy kavicsot, akkor kiemelkedik a földből egy fejtetőre állt piramis, ami mérgezett nyilakat lő ki ránk, miközben gyilkos majmok ugrálnak elő belőle, mert ez műfaji elvárás. Nem: olyan értelemben bődületes marhaság, hogy a karakterek teljesen indokolatlanul cselekszenek, minden tettükkel ellentmondanak annak, amit addig képviseltek, a viselkedésük semmiben nem hasonlít a Homo Sapiens kifejlett példányaiéra, a megfejthetetlennek tűnő feladványok nevetségesen egyszerűek, a mellékszereplők tökhülyék, a történések minden következmény nélkül maradnak (például miután Portman karaktere megszökik az Interpol elől, utána elmegy szépen a férje lakásához a gyerekéért, de ott valahogy pont senki nem keresi).

AppleTv+

Ami még ennél is nagyobb probléma, hogy a film mindemellett még idegesítő is, és erről egy az egyben Natalie Portman karaktere tehet. Ő ugye az a kishúg, aki a hétköznapi életet választotta a kalandok helyett, és szeretne is kalandmentes, nyugodt életet élni (ami itt abban nyilvánul meg, hogy bár mindenre nemet mond, a következő jelenetben mégis mindent megcsinál). Az ő szerepe egészen pontosan annyi a filmben, hogy minden, de tényleg minden egyes felszólító mondat után közölje, hogy „Ne, hiszen azt nem szabad!”, „Ezt nem csinálhatjuk, mert veszélyes!”, „Nem gondolhatod komolyan, hogy ezt fogjuk tenni!” és ennek végtelen számú variációja.

Abban is kuriózum tehát a film, hogy igazán ritkán várjuk: ugyan valaki lője már le a film legpozitívabb szereplőjét.

Persze nem lövik, így aztán a sok kreténség mellett még hallgathatjuk végig a nyavalygását is. És, higgyék el, Portman még akkor jár a legjobban, ha ennek az elvileg sugárzóan tehetséges színésznek ennél többet nem is mondunk az alakításáról. A főszerepet játszó John Krasinski a Temuról rendelt Indiana Jones szerepében is csak annyit tud ékesen bizonyítani a filmmel, hogy se kalandfilmes, se komikusi érzéke nincsen, ahogy az ahhoz szükséges kisugárzása is hiányzik. Így aztán tényleg kitör az emberből a röhögés, amikor a szereplők az utolsó mondatokkal gyakorlatilag felkínálják szíves szolgálataikat a második, harmadik, negyedik és aztán a többi folytatáshoz is.

Hogy gondolhatta bárki – akár maga Guy Ritchie – egy pillanatig is komolyan, hogy ebből bárki még egy részt meg akarna nézni?! Vagy ez valami büntetés akarna lenni? De mivel érdemelhettük ki, és hogy vonhatjuk vissza?