Orbánék lopva az egyénre terhelik a kockázatokat, és piacosítják a családpolitikát 

Ahogy közeledünk a választásokhoz, újabb és újabb állami kedvezmények jönnek a különböző társadalmi csoportoknak, de ezekben nincs túl sok innováció. Hiába érték kritikák a kormány családpolitikáját, következetesen a jómódúak járnak jobban vele. Ön hogyan látja? 

A következetesség jó meglátás. 2010-2011 óta máig ugyanaz a cél: a munkaalapú vagy workfare társadalom. Orbán Viktor valamikor ki is jelentette, hogy welfare helyett workfare társadalmat építünk, vagyis nem jóléti államot, hanem olyat, amelyben a támogatásra való jogosultság alapja a munka. A másik legfőbb cél a népességcsökkenés megállítása, illetve ezzel párhuzamosan a hagyományos család megmentése.

Van egy vízió, nem feltétlenül csak Orbánék, hanem általában a populisták fejében, hogy a hagyományos család értéke elveszett, a fiatalok már nem akarnak családot, és a hagyományos értékek hanyatlása okozza a népességcsökkenést, ezen kell tehát változtatni. Jól tükröződik ez az Alaptörvényben is, ahol a család fogalma nagyon szűk definíció: anya, apa, gyerekek és házasság, és ez látszik a családtámogatási rendszeren is, amely ráadásul a jobb helyzetű családokat preferálja. Erre is vannak utalások már a 2011-es családvédelmi törvényben is, amelyben leírták, hogy

a családtámogatásnak a szociális ellátórendszertől külön kell válnia, és az állam csak a gyermek felelős felneveléséhez járul hozzá.

Ezt mindenki értheti úgy, ahogy szeretné, de hogyha megnézzük a családtámogatási rendszert, akkor a felelős felnevelés azt jelenti, hogy a munkával rendelkező, jobb helyzetű családokat szeretnék így gyermekvállalásra ösztönözni. 

Hogyan illeszkednek ebbe azok a támogatások, amelyek ezekben a hetekben, hónapokban lépnek életbe, tehát a csed és a gyed adómentessége, a családi adókedvezmény növekedése, az anyák szja-mentessége és a 3 százalékos lakáshitel? 

Az szja-mentességet inkább szavazatszerzési eszköznek gondolom, mint demográfiai ösztönzőnek, mert nemcsak azok az anyák kapják, akik kisgyerekesek, vagy akiknek 18 év alatti gyerekük van, hanem mindenki, először a háromgyerekesek, aztán a kétgyerekesek is. Egyébként érdekes, hogy a kétgyerekes anyákra is vonatkozik. Ezzel több cikk is foglalkozott, hogy vajon a kormány ezáltal lemond-e arról, hogy a keresztény-konzervatív dolgozó nagycsaládokat támogassa, mert most úgy tűnik, két gyerek is elég. A családi adókedvezmény emelése szokásos dolog, ez a kormány legfőbb családtámogatási eszköze, tehát ez nem meglepő, ahogy a társadalombiztosítási, vagyis munkaalapú csed és gyed kedvezőbbé tétele sem.

Kramarics Szandra

Facebook / ELTE Társadalomtudományi Kar

És hogyha megyünk feljebb a piramisban – vannak az univerzális támogatások, mint a családi pótlék, amit mindenki megkaphat, de 2008 óta változatlan az összeg, vannak a tb-alapú támogatások, illetve vannak az adókedvezmények –, legfelülre szoktuk tenni a hitelalapú támogatásokat. A doktori témám a babaváró hitel volt, de ide tehetjük a csokot is, meg annak a különböző módosításait. Ezek azok a támogatások, amelyekhez – az univerzális ellátásokkal szemben – viszonylag kevesen férnek hozzá, viszont ezek a legeslegnagyobb összegűek. Mindamellett az is megfigyelhető, hogy ezek tulajdonképpen piacosított eszközök, hiszen

a bankoknak elég nagy szerepük van, gyakorlatilag családpolitikai szereplőkké válnak.

Nemcsak arról van szó, hogy az állam megállapítja a maga szabályait, és a bankok automatikusan odaadják a hitelt, hanem a bankok is a saját szabályaik alapján mérlegelnek, és nem egyszer történik meg, hogy valaki az egyik banknál nem kapja meg a teljes összeget, vagy egyáltalán nem kap hitelt, egy másik banknál meg igen. Tehát a bankok szerepét is megerősítették, és egyáltalán nem elhanyagolható szereplők.

kormany.hu

Azt látjuk, hogy a klasszikus jóléti államhoz képest, ahol a kockázatokat közösen vállaljuk, és van egy biztonságos szociális háló, az állam visszavonul. Ezt több szociális ellátás esetében is tapasztalhattuk az elmúlt években, például amikor a szociális törvényt módosították, akkor kimondták, hogy mindenki felelős önmagáért. A magyar kormány egyfajta neoliberális szociálpolitikát folytat, amelyben egyre több felelőssége van az egyénnek. A babaváró hitel esetében például, ha nem születik meg a gyermek, vagy elválik a házaspár, netán meghal az egyikük, akkor is az ő felelősségük a büntetőkamat visszafizetése, tehát nincs garancia, hogy az állam majd segít, ha baj van, még akkor sem, ha a babaváró-hiteleseknek most adtak még két türelmi évet – igaz, növelték is a potenciális büntetést. 

Összességében azért nagyon sokféle és nagy összegű támogatásokat nyújtott az állam az elmúlt években, nem? 

Nagyon sok dolgot felsoroltam, de ebben az ember egy kicsit el is veszik. Készítettem interjús kutatásokat, és abban is az tükröződött vissza, hogy egyrészt a nyugodt élethez és a gyermekvállaláshoz stabil, hosszú távú rendszer kellene az embereknek, amelyben tudják, hogy az adott szolgáltatás erős, és tudnak rá számítani. Említenem sem kell, hogy az egészségügy meg az oktatás az, amit nagyon fontos lenne fejleszteni, illetve stabil szociális hálóra és bölcsőderendszerre lenne szükség. Ez a stabilitás nincs meg.

Amikor a babaváró hitelről kérdeztem az interjúkban, sokan mondták, hogy ők nem azért használják ki, mert annyira egyetértenek vele, hanem mert itt az alkalom, lehet, hogy két év múlva erre már nem lesz lehetőségük. Eléggé visszaveti a társadalmat a töredezettség, az, hogy nem lehet hosszú távon gondolkozni. Az átpolitizáltság sem tesz jót a támogatás megítélésének és a gyermekvállalási kedvnek. A babaváró hitellel kapcsolatban

több olyan interjúalannyal is beszélgettem, aki arról számolt be, hogy negatívan ítélték meg a hitelfelvétel miatt, mert azt gondolták, hogy fideszesek.

Nagyon erősen él az a sztereotípia is, hogy a csokosok és a babaváró-hitelesek csak a pénzért vállalják a gyereket, és ezért felelőtlenek, nem fogják tudni visszafizetni a pénzt, és milyen élete lesz annak a gyereknek. Ez a megosztottság sem tesz jót a társadalomnak. Az szja-elengedésnél is egyből azt lehetett hallani, hogy már megint csak a nők lesznek szja-mentesek. Nem a nők lesznek szja-mentesek, hanem bizonyos csoportjuk. Nem is beszélve arról, hogy már a munkáltatók is elkezdtek arról gondolkodni, hogy így majd kevesebb fizetést adhatnak a nőknek, hiszen ők előbb-utóbb szja-mentesek. Azt a nézetet is meg kellene dönteni, hogy egy gyerekes nő már értéktelen, rá már nem lehet számítani.

Láthatjuk, hogy az apasági szabadságból is éppen csak annyi van, amennyit az Európai Unió minimumként meghatároz. Ennek is az az üzenete, hogy az apa menjen vissza dolgozni, amint tud, az anya meg maradjon otthon a gyerekkel. A nemek közti egyenlőséggel gyakorlatilag nem foglalkozik a politika. Például a gyedet, a gyest, tehát a legtöbb pénzbeli ellátást az apa is kaphatja, de tudunk a nemek közötti bérszakadékról is, általában a férfiak többet keresnek, vagyis nyilvánvalóan nem az apuka fog otthon maradni gyeden vagy akár gyesen, amikor a feleség eleve kevesebbet keres, és a pozíciója úgyis bizonytalanabb. 

Hogyan lehetne jobban csinálni? 

Ilyenkor mindig a skandináv országokat szokták etalonként felhozni. Ott az állami szolgáltatások elég jók, és nagy erőket fektettek abba, hogy a nemek közötti egyenlőséget megteremtsék. Már egyre több nyugat-európai országban vannak olyan támogatások, amelyekkel csak az apa tud élni, vagy van, amit csak közösen, felesben tudnak felhasználni. Ez is arra próbálja ösztönözni az apákat, hogy jobban vegyék ki a részüket a gyermekek gondozásából, és emiatt nem kell a család anyagi biztonságát félteni. Egyébként Magyarországon néhány multinak van olyan kezdeményezése, hogy plusz apasági szabadságot adnak, de állami szinten ilyet nem látunk. A nagyszülői gyed is ilyen. Biztos, hogy van olyan, akinek nagyon hasznos, de nekem arról az jut eszembe, hogy miért nem az apáknak adnak több jogosultságot, miért pont egy nagyszülőnek, amit valószínűleg inkább a nagymamák használnak ki, vagyis ez is azt erősíti, hogy a gondoskodás a nők feladata, nem a férfié. 

Manapság azért már a skandináv országokra is sokszor mutogat a kormány, hogy ott sem minden tökéletes, és valóban ott is visszaesett a termékenységi ráta. 

Franciaország is jó példa. Ott abban próbálják segíteni a családokat, hogy a munkát és a gyerekvállalást összeegyeztessék, és segítsenek abban a szülőnek, hogy maga választhassa meg, hogyan kíván gondoskodni a gyerekéről. Ezek is abszolút jó számokat hoztak: Franciaországban 2014 környékén volt egy 2,1-es termékenységi arányszám, ami nagyon jó, mert 2-es fölötti érték kell ahhoz, hogy a népesség reprodukálja magát, és ezt nekik sikerült elérni, sőt még most is viszonylag magasan tartják, amikor szinte minden más európai országban ez jóval lejjebb ment.

Az látható összességében, hogy ahhoz, hogy több gyermek szülessen, nagyon sok apró dolognak passzolnia kell. Most gazdasági válság van, háború van, ami valamennyire egész Európát sújtja, ez szintén befolyásolja, hogy az emberek vállalnak-e gyereket. Láthatjuk, hogy most az etalon országokban is csökken a termékenység, de az biztos, hogy a magyarországi támogatási rendszer, amilyen irányba megy, nem működik, hiszen gyakorlatilag minden hónapban kijön egy negatív rekord, hogy mennyivel kevesebb gyerek született. Az, hogy az univerzális támogatások nem növekednek, nagyon nagy baj, a piacosított eszközöket sem tudja mindenki kihasználni, másrészt rendkívül kockázatosak. 

Éppen a 3 százalékos lakáshitellel kapcsolatban hívták fel a figyelmet arra, hogy volt már ilyen alacsony a kamat, méghozzá a rendszerváltás előtt, ami azután tarthatatlan lett, és a kamatemelés sok család életét tette tönkre a kilencvenes évek elején. 

Így van, ez a piacosodó rendszernek a veszélye, amely az egyénre terheli a kockázatokat. Most úgy néz ki, hogy a 3 százalék alacsony, de mi van, ha ez mégis változik? Ez tehát az egyéni felelősséget és kockázatvállalást erősíti, a szociális háló pedig gyengül, az állam inkább visszavonul. Láthatjuk, hogy még ha minden jól is működött a skandináv szociálpolitikában, akkor is jelenleg csökken a népesség, mert éppen olyan helyzetben van a világ. Mindig az adott igényekre kellene reagálnia az adott kormánynak, ezáltal tudják az emberek biztonságban érezni magukat. Egyébként ez a 3 százalékos hitel, ha magánemberként gondolkodom, nem is rossz lehetőség, hiszen ehhez most nem kötötték a gyermekvállalást, de ha szociálpolitikai szempontból nézem, akkor megint nem az a támogatás, amire szükség lenne. Ez is egy hitel, ehhez is kell munkában eltöltött idő, például a szegény családoknak nem segít, őket megint az út szélén hagyják. 

Ráadásul megint az ingatlantulajdont támogatja, nem pedig a mobilitást lehetővé tevő bérlakásszektort. 

A bérlakásrendszer fejlesztésére lenne igény, és nem is lenne rossz ötlet, láthatunk példákat, hogy bizonyos országokban működik. Itt úgy tűnik, nincs erre kormányzati akarat. Ezzel kapcsolatban a tanulmányok azt mondják, hogy

a saját ingatlan a vagyon alapú jólétnek egy eléggé tipikus momentuma, és általában ott van több ingatlantulajdonos, ahol a szociális háló gyengébb.

Tehát ez inkább a kelet-európai országokra jellemző, ahol az ingatlan gyakorlatilag az egyetlen vagyona az embernek. Ezért az ingatlan egyfajta biztosításként szolgál: ha valamiért segítség kellene, az államra nem nagyon számíthatok, ezért a vagyonom határozza meg azt, hogy milyen a jólétem. Amire szükség lenne, az a hosszú távú, kiszámítható szociális rendszer, ahol olyan tekintetben mindenki egyenlő, hogy mindenki ugyanahhoz a szolgáltatáshoz vagy közel azonos szolgáltatáshoz fér hozzá. Nem tartom ördögtől valónak, hogy a munkaalapú ellátások valamivel magasabbak, hiszen az munkára ösztönöz, de az sem jó, hogy az univerzális ellátások nem védenek meg a szegénységtől, mint jelen pillanatban például a családi pótlék. Ezeknek kellene egy olyan funkció, hogy a családokat megvédje az elszegényedéstől. A hosszú távhoz nem elég a négy év, sőt a hosszú távhoz konszenzusnak kellene lenni abban, hogy mik azok, amiket mindenképpen értéknek tekintünk és fejlesztünk, teljesen mindegy, hogy baloldaliak vagyunk-e vagy jobboldaliak. 

Nyitókép: Marabu