Mennyiben hasonlíthat a második világháború után – a helyi aktorok józan belátásán túl nemzetközi (amerikai) nyomásra – kibontakozó, példaértékű francia–német megbékélési folyamathoz az 1990-et követő román–magyar közeledés? Erre a kérdésre keresi a választ Salat Levente a BUKSZ legfrissebb számában megjelent tanulmányában.

A kolozsvári kutató egyaránt talál rokon és eltérő mozzanatokat. Minden eredmény dacára (alapszerződés, pezsgő gazdasági kapcsolatok, szimbolikus aktusok, pl. közös kormányülések) a legnagyobb problémának a folyamat felszíni jellegét tartja, azt hogy sem a román, sem a magyar társadalomban nem változott meg a másikról alkotott negatív kép. Különösen elkeserítőnek tekinti, hogy a fiatal korosztályokban újjátermelődnek a megszokott etnikai klisék. A két nemzetet mélységében tehát nem hatotta át a két állam kapcsolatának örvendetes normalizálódása, márpedig amíg ez nem történik meg, nem beszélhetünk – Salat szavaival – „autentikus megbékélésről”.

Romániai falurombolás, épülő panel. Frontvonal © HVG

Szerzőnk módfelett hiányolja, hogy ez idáig nem állt fel a Francia–Német Ifjúsági Irodához hasonló román–magyar intézmény, amelynek kulcsszerepe lehetne nálunk is a közeledési folyamat intézményesítésében és elmélyítésében. A nyugati példa kétségtelenül impozáns: 2004-ig hétmillió fiatal vett részt 200 ezer olyan rendezvényen, amely az egykor egymást legnagyobb ellenségnek tekintő két ország kultúráját és életmódját mutatta be. Ehhez képest nálunk semmi, és Salat szerint leginkább a magyar fél érdektelensége miatt. Amit pedig szerzőnk azzal magyaráz, hogy míg a román közélet mérsékelten derűlátó a két nép megbékélésének francia–német modelljét illetően, addig a magyar erősen borúlátó, és egy Salat kezdeményezte felmérés szerint inkább a svájci vagy a dél-tiroli utat tartja járhatónak.

Az, hogy az 1990-es marosvásárhelyi magyarellenes programhoz hasonlóra nem került sor azóta, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy Erdélyben minden jól alakulna. Rogers Brubaker, a nacionalizmusok hírneves amerikai szakértőjének kutatásai igazolták, hogy a békés etnikumközi kapcsoltaknak sajátos magyarázata van: az erdélyi magyarok és románok ugyanis kialakították a vitás kérdések elkerülésének technikáit.

„Brubakernek ez a felismerése szempontunkból fölöttébb fontos, hiszen aligha lehet stabil egy olyan berendezkedés, amelynek békéjét a megoldatlan, vitás kérdések módszeres megkerülése szavatolja” – véli Salat Levente. Meglehet. De akad azért arra is példa, amikor a feloldhatatlan problémákat nem a kibeszélés, hanem a felejtés szünteti meg, sőt olykor a „szándékos felejtés”. Az elfojtásról általában mint nyomorúságos és hiábavaló kísérletről szokás beszélni, pedig hát vannak sikeres elfojtások, sőt legalábbis az egyének életében ebből van több, s a legritkább esetben vezetnek katasztrófákhoz.

Salat írásának külön is foglalkozik egy katasztrófaprognózis felsülésével. Hogy ugyanis John J. Mearsheimer, „a nemzetközi kapcsolatok elméletének egyik élő klasszikusa” 1990-ben elkerülhetetlennek tartotta a háborút Magyarország és Románia között. Az ő nyomában több neves szerző is „Európa egyik legveszélyesebb államközi problémájaként emlegette a magyar–román konfliktust”, a The Washindton Post, a The Independent és a Reuters is válsággócként, vitatott térségként azonosította Erdélyt.

Talán e háborús félelem nem is volt annyira bődületes baromság, mint aminek ma látszik. A Szovjetunió összeomlása miatt létrejövő hatalmi vákuumba akkoriban a NATO vonakodott benyomulni, a márciusi marosvásárhelyi vérengzés pedig ráirányították a figyelmet a kétmilliós erdélyi magyar kisebbségre mint ’destabilizáló tényezőre’. Csakhogy a karcsörtető nyilatkozatok és a két ország nacionalistáinak berzenkedése ellenére a jóslathoz képest ellentétes folyamatok indultak meg, és a két állam mégiscsak közeledett egymáshoz.

Mármost az a kérdés, miért? Mert hát térségünkben éledtek újjá a nacionalizmusok, lángoltak fel a délszláv háborúk, és a Szovjetunió széthullása se volt éppen fáklyásmenet. Akkor meg hogyan úsztuk meg eddig (köteles babonás óvatosság, semmi több!) a román–magyar háborút?

A nemzetközi szervezetek nyomása nyilvánvaló, de ez számos elemzőt nem elégített ki, noha a közeledési folyamat akkor gyorsult fel, amikor 1995-ben nyilvánossá váltak a NATO tagfelvételi kritériumai. Ronald H. Linden szerint mindkét fél kormányzó pártjai sokat tettek azért, hogy a kapcsolat normalizálódjék, amelyért még a belpolitikai kockázatot is vállalták. (Tegyük hozzá, Romániában nagyobbat, mint nálunk.) A helyi politikai erők nélkül a nemzetközi nyomás kevés lett volna. E folyamatban fontos szerepet játszott Salatnak a BUKSZ-ban közölt írásában most nem nevesített, de másutt általa „sikeres etnikai pártként” azonosított RMDSZ is. Nem tudja, mit beszél, aki ezt vitatja.

Constantin Iordachi történész egyenesen arra jut, hogy a két ország maga is hozzájárult a nemzetközi szervezetek álláspontjának alakulásához, és nem csak arról van szó, hogy szolgaian átvették a direktívákat, mint szokás feltételezni. A kormányzóerők ugyanis felismerték, hogy a „két ország biztonsága elválaszthatatlan egymástól”.

Vannak azonban mások, akik szerint elsősorban az 1989-ben elbukott rezsimek bürokratikus maradékai viselkedése, önérdeke indította el és éltette a megbékélési folyamatot, amelyek leginkább a biztonság maximalizálásában és a staus quo fenntartásában érdekeltek. Salat úgy véli, Andrew K. Milton és Patrick H. O’Neil „konzervatív béke” teóriáját „beszédesen alátámasztja” a külügyi apparátusok és a katonai elitek együttműködése, amelyek még akkor is megvoltak, amikor kormányszinten látszólag rossz volt a viszony.

A katonai elitek szerepének kiemelésével kicsit óvatosabban bánnék. Túlértékelése valószínűleg abból eredhet, hogy számos nem nyugati államban a hadsereg, a vezérkar valóban a politika önálló alakítója (lásd pl. Latin-Amerikát), olykor a modernizációs és pragmatikus megoldások kezdeményezője (lásd pl. Törökországot). Csakhogy 1990 után sem Magyarországon, sem Romániában nem lehetett erről beszélni. Még akkor sem, ha a katonák általában nem szeretik a háborúkat, így erősen békepártiak, ahogy a mieink is. Sem a magyar, sem a román vezérkar nem volt önálló politikaalakító, nem saját szakállára cselekedett, a két hadsereg közti közeledést (közös hadgyakorlatokra vonatkozó megállapodást vagy a „forró vonalat”) a kormányok döntötték el.

Mármost milyen tanulsága lehet Mearsheimer téves prognózisának ma? Először, hogy mindenki láthatja, háborút előre jelezni még mostanság is nehezebb mesterség, mint vihart vagy földrengést, a geopolitika szakértőinek sincs sokkal több sikerélményük, mint az antik madárjósoknak, jó esetben csak valószínűségeket állapíthatnak meg.

Másodszor, és ez a fontosabb, mint ahogy nemzetek közti háborúhoz is számos körülmény összejátszása szükségeltetik, úgy a békéhez is. Erőfeszítések nélkül nem megy. Nem elég azonban a „nem háborús”, a békés viszony, a béke „minősége” is kulcskérdés. Hogy román–magyar vonatkozásban, ha nem is a kanti örök békéről, de legalábbis „autentikus megbékélésről” beszélhessünk, bizonyosan el kell mélyíteni a megbékélési folyamatot, botorság megelégedni a kormánykapcsolatokkal, ha a népek még mindig a bozgor–szőrös talpú relációban látják egymást. Igaza van tehát Salat Leventének, van mit a franciáktól és a németektől eltanulni.

(BUKSZ, 2009/tél)

Zádori Zsolt