Lappangó Örkény-regény jelent meg a centenáriumra

„Nekem minden korábbi írásom elpusztult, elkallódott a háborúban” – hajtogatta Örkény István, amikor interjúvolói az indulásáról faggatták. Majd mindannyiszor azt is hozzátette: „nagyon gyenge íróként kezdtem, s ugyan nem tudom, ma milyen író vagyok, de akkor a magam formájához képest silány műveket írtam”. Mindebből csak arra lehetett következtetni, hogy a groteszk nagymestere – aki egyperces novelláival műfajt teremtett, a Macskajáték vagy a Tóték című színpadi műveivel pedig a magyar dráma újkori világsikeréhez járult hozzá – voltaképp nem is nagyon sajnálta zsengéi megsemmisülését.

Stiller Ákos

 Születésének centenáriumán azonban Örkényt is elérte a klasszikusok „végzete”, az, hogy az utókor számára minden leírt soruk fontossá, az életmű puzzle-darabjává lényegül át. Április elején napvilágot lát az író lebecsült korszakának legelején keletkezett, Április című regénye, amely alighanem felülírja majd szerzőjének önítéletét, merthogy az 1934-ben érezhetően nagy ambícióval papírra vetett, a görög sorstragédiák fordulatait idéző, barokkosan zsúfolt történet nemcsak hogy nem vesztett időszerűségéből, de háromnegyed évszázad múltán is élvezettel olvasható. Ráadásul az Örkény-hívők, no meg az irodalomtörténet számára a regény további izgalmas felfedezésre ingerel: honnan, milyen írói világból indulva, milyen hatásoktól megszabadulva találta meg saját összetéveszthetetlen, fanyar hangját.

Az Április, a mai ismeretek szerint, Örkény legelső regénye. 22 évesen, abban a sűrű esztendőben írta, amikor gyógyszerészdiplomáját szerezte, de mellette már írói álmokat kergetett, s Keresztmetszet címmel – „a fiatal magyar irodalom orgánumaként” – folyóiratot indított néhány (végül nem az irodalomban érvényesülő) barátjával közösen. A lap fenntartására a szülői háztól kapott apanázsból bő egy évig futotta. Ahhoz képest, hogy Örkény emlékezetében úgy élt, korai írásai nagy része vagy megsemmisült, vagy ő ítélte feledésre azokat; az Április sűrűn gépelt 166 oldalas kézirata – rajta az író akkurátus tintás és ceruzás javításaival – mindvégig ott lapult a régi családi iratokat őrző koffer alján. Az 1990-es évek derekán – majd két évtizeddel Örkény halála után – bukkant rá az író harmadik felesége, Radnóti Zsuzsa.

A hagyatékot gondozó és az életműsorozatokat szerkesztő dramaturg feleség számára a regény váratlan előkerülése igazi meglepetést s nem kevés fejtörést okozott. Örkény szárnypróbálgatásaiból ugyanis valóban kevés mű maradt meg: a Keresztmetszetben és a József Attila nevével fémjelzett Szép Szóban megjelent novellákon túl még néhány elbeszélés egyéb folyóiratokban, s pár vers a kolozsvári Ellenzék című napilapban. Ezeken kívül az irodalomtörténet számon tartja még az író Félálom című, 1937-ben írt regényét, ám annak szövege elveszett. Örkény egyébként ez utóbbit emlegette előszeretettel kezdeti „gyenge” írósága bizonyítékaként, hozzátéve azt is, hogy egykoron a Révai Kiadó lektorai arra „mondták azt, hogy jó Márai-regény – [de] hozzak inkább egy rossz Örkény-regényt, azt szívesebben kiadják”.

1978 óta tudható, hogy a valóságban ez is egy kicsit másképp történhetett. Ha a Félálom kézirata nem került is elő, a róla szóló – azt kiadásra melegen ajánló – lektori jelentés igen. E bírálatot nem kisebb tekintély, mint Szerb Antal jegyezte, aki „helyenként egész kitűnőnek” tartotta a minden bizonnyal „nagyon fiatal ember” nemcsak metódusában, de stílusában is Márait idéző művét. Szerb szerint a regényre olyannyira hatottak még „Hevesi András, Cs. Szabó László és csekélységem” könyvei, hogy „ez az Örkény valahogy közös gyermekünk”. E véleményt „szinte szó szerint leírhatjuk az Április kapcsán is” – jegyzi meg a fiatalkori, most először publikált mű utószavában Radnóti Zsuzsa, aki a HVG-nek több indokot is felsorolt, miért telt el a regény felfedezése és közzététele között majd másfél évtized.

Megfontolásra késztette először is az, hogy maga Örkény – ellentétben a Félálommal – még csak említést sem tett soha az Áprilisról, pedig az első nagyszabású irodalmi alkotásról nehéz „csak úgy” elfeledkezni. Annak ellenére, hogy a kéziratot akkurátusan végigjavította, s az utolsó bekezdés után odakanyarította a „Vége” szócskát, majd egy könyvkötőnél fekete vászonba be is köttette, vajon az emlékezetéből kitörlésnek nem volt-e mélyebb, akceptálható oka? Emiatt pedig nem bizonyul-e az író szándékával ellentétes lépésnek a mű közzététele? S nem kuszálja-e össze az életmű utóéletét, ha az éppen kanonizálódó Örkény neve alatt egy még kiforratlan, stílusát kereső – az író biográfusa, Szirák Péter meghatározásával – „tehetséges szerző szertelen könyve” lát napvilágot? Az ismerttől eltérő hangütésű művet ezért tartalékolta Radnóti Zsuzsa és az új életműsorozat kiadója, a Palatinus a centenáriumra „irodalmi csemegeként”.

Az érthető óvatosságot alighanem felülírja azonban, hogy időközben ismét divatba jött az 1920–1930-as évek írói stílje – amint a szerkesztő feleség fogalmaz –, a „félálom varázslatával leírt, az elmúlt ifjúság szinte megfoghatatlan emlékeit költői prózával és imponáló műveltséggel megidéző” lélektani regény. Örkény titokzatos világú története a svájci határ közelében fekvő, korszerű terápiájáról nevezetes német idegszanatóriumban játszódik, oda érkezik gyógyulni a 35 esztendős Kapu Kristóf. Az egyedüli magyar páciensnek tulajdonképpen enyhék a panaszai, igazi pszichés tünetek (fejfájás, álmatlanság, múló szívdobogás, időnkénti verejtékezés) gyötrik. Ám gyorsan kiderül, hogy a férfi korántsem könnyű eset – Sigmund Freuddal és Thomas Mann-nal szólva: mélységesen mély a múlt és a lélek kútja. A regény alapszituációja görög sorstragédiára hajaz. Féltestvérek kötöttek gyanútlanul vérfertőző házasságot, az elődök vétkére csak lassan derül fény, ám az Örkénynél eldönthetetlen marad, hogy a főhős a vergődéséből, mindent és mindenkit hátrahagyva, hová is menekül, a halálba vagy az új élet kínálta szabadságba? E magánéleti konfliktus mögött ugyanakkor felsejlik az a fenyegető jövőkép is, amely a regény keletkezésének idején Németországból már árnyakat vetett Európára.

Örkény sokszálú és sokszólamú művében – számos hazai és külföldi író mintáját követve – az elmegyógyintézet, illetve az ott betegként vagy ápolóként együtt élni, együttműködni kényszerülők a társadalom metaforájaként jelenítődnek meg, először, de nem utoljára. Hiszen jól ismert, hogy az irodalomba 1937-ben berobbant szerző a Forradalom – utóbb Tengertánc – című novellájának őrült, a lényeget a normálisoknál mégis tisztábban látó hőseivel forgatja fel, foglaltatja el a tébolyodott Várost (lásd Makacsok című írásunkat). A társadalomelemző és -jobbító szándékok az Áprilisban már ugyanúgy fellelhetők, mint a későbbi Örkény-opusokban kiteljesedő groteszk csírái, a regényíró központi témája a csillapíthatatlan szabadságvágy. S noha a 22 éves, nőtlen Örkény néhány fejezetben a maga tapasztalatait és gyermekkori emlékeit kölcsönadja a nála 13 évvel idősebb, házasságban élő főhősének, az Áprilist aligha lehet önéletrajzi kötetként olvasni.

A zárófejezet annyiban viszont mindenképp rejtett önvallomásnak, írói ars poeticának tekinthető, hogy a tisztes polgári létben élő, jómódú – a nyomorgó költőkhöz, írókhoz képest dúsgazdag – Örkény, miközben kiszabadítja, pontosabban kiszökteti az elme-gyógyintézeti pokolból alteregóját, jószerével meg is fosztja mindenétől. Kapu Kristóf tehát „egykedvűen veti le nyakravalóját, amely a társadalomra és az illemre emlékezteti, elveti gyűrűjét, amely Zsófiához láncolta, kihúzza óráját (...) mindezt elszórja, kínos rendben, mint aki megszokott ágyánál vetkőzik (...) Az óra messze repül a göröngyök fölött, utolsót villan, és eltűnik egy bucka mögött. Nincsen semmije már, most szabad és boldog.”

MURÁNYI GÁBOR