"Fáj, amikor mások azt mondják: Szia, apu!”

A csernobili katasztrófa egyik szomorú fejezete volt a magyarországi áldozatok története, köztük azon kamionsofőröké, akik a baleset után rövid idővel kaptak fuvart a Szovjetunióba. A reaktorhoz viszonylag közeli területekre kellett menniük, emiatt sugárfertőzést szenvedtek, és éveken belül meghaltak. Egyikük lányával, Orsolyával beszélgettünk. A család hosszasan pereskedett az igazáért, hogy a bíróság mondja ki, a végzetes fuvar miatt kapott halálos betegségeket a családfő. Végül így is történt, az apa, Szabadszállási Kálmán lett hivatalosan a csernobili katasztrófa első magyarországi áldozata. A sofőrök történetét Vujity Tvrtko is megírta a Tizenkét pokoli történet című könyvében, amelyet Orsolya elbeszélése mellett ugyancsak felhasználtunk cikkünkhöz. 

A csernobili katasztrófa után a nyugati államok és pár szocialista ország is szállítási stopot rendelt el, más országok azonban a saját kamionosaik életét kockáztatva vitték el felárért a munkát. Ennek lett áldozata Szabadszállási Kálmán is, aki akkor a Volán-Tefu alkalmazásában állt. A 1986. április 26-i baleset után nem sokkal küldték ki egy cipőszállítmánnyal Kijevbe, a balesettől 110 km-re. Ígértek neki védőfelszerelést, védőoltást, hogy az autót lemossák, de végül nem kapott ezek közül semmit, csak a kocsit mosták le, miután hazatért. Ha komolyabban vették volna a balesetet, Orsolya édesapja talán még ma is élne.

Nyolc lépcső, 20 perc

Családi fotó

Szabadszállási Kálmánnak 1989-től kezdődően az ülés is gondot okozott, aztán további tünetek jelentkeztek, végül tüdőrákot diagnosztizáltak nála hétszeres áttéttel. Orsi szülei elváltak, amikor ő kétéves volt, apja pedig gyakran volt úton kamionsofőrként, ezért amikor hazatért, az mindig nagy élmény volt a kislánynak. Persze sosem felejtett el valami ajándékot hozni, „ha éjszaka érkezett meg, akkor is nagyon vártam, hogy felébresszen, megpuszilgasson”, meséli Orsi, „odamentem hozzá, utána beleugrottam az ölébe, lehettem akármilyen álmos”.

Volt, hogy apja egy BMW-vel jelent meg. Orsi előre ülhetett, úgy döngettek le Boglárlellére: „egész úton azzal szórakoztam, hogy fel-le húzogattam az ablakot az elektromos ablakemelővel”.

Lánya első emléke apja betegségről 1991 körüli: édesapja becsönget hozzájuk, belép a lakótelepi házba a lenti kapun, majd elindul a földszinti lakáshoz, de az oda vezető vezető nyolc lépcsőfok megtételéhez 20 percre van szüksége.

Szabadszállási kórházba került, a szomszéd ágyon sofőrtársa feküdt ugyanazokkal a panaszokkal és diagnózissal. 1992. március 28-án halt meg, 38 éves korában. Ekkor már tudta ő is, mivel áll szemben, mivel az ilyen enyhe sugárfertőzésnek ötéves lappangási ideje van, ez alatt fejlődnek ki a genetikai betegségek – 86-tól 91-ig eltelt ez az idő. Szakvélemények szerint a férfi szövetein látható, hogy nem hosszú ideig tartó kisebb szennyezés, hanem egy nagyobb sugárdózis hatására károsodtak a kromoszómák.

Perel a család

A kislány tudta, hogy az apja beteg, kórházban van, de a részletekről nem tudott. „Bementünk meglátogatni, fekete foltok voltak a lábán, és kétszeresére dagadt a feje” – emlékszik vissza Orsolya. Amikor meghalt, tizenegy, önmagában is halálos betegséget állapítottak meg nála. Annyira szörnyű volt a betegség, hogy Orsolya a mai napig nem olvasta el a vonatkozó dokumentumokat. „Részletes információkat a mai napig nem tudok, és lehet, hogy ez nem is baj.”

Amikor már nagyon beteg volt, Orsinak épp modelliskolai vizsgája lett volna, amire apja már nem tudott elmenni. A halálhírről a nagymamájánál értesült. Éppen feküdt, amikor anyukája berohant kapun, feltépte az ajtót, és csak annyit mondott: „Apu meghalt”. A kislány nem akarta elhinni a hírt. "Fontos volt nekem, hogy találkozzam vele, és megmondtam anyunak, hogy szeretnék tőle elbúcsúzni.” Ezért hamarosan bevitte a kórházba, és „én megnéztem aput”. A letakart testet kitolták, a kislánynak pedig az volt az utolsó emléke édesapjáról, „hogy mosolygott”.

Orsi az 1992 és 99 között, 9-től 16 éves koráig  tartó perről keveset tud, anyja igyekezett távol tartani a konkrétumoktól, megterhelő részletektől.

Aztán 1999-ben első fokon elveszítették a pert, de másodfokon kimondta a bíróság az igazukat, ekkor a Volán-Tefu jogutódja peren kívüli megegyezést ajánlott fel, amit elfogadott a család. Hivatalosan Szabadszállási Kálmán volt Csernobil első magyarországi áldozata. Nem minden érintett család merte bevállalni a perrel járó hercehurcát, bár sokan felbátorodtak Orsiék jogi sikerén. 

„Nagyon hiányzott egy apa”

Édesapja elvesztését Orsi gyakorlatilag csak 2008-ban tudta feldolgozni, amikor megszületett az első gyereke. „Ha nem halt volna meg, akkor az én életem másként alakult volna, ebben biztos vagyok. Nekem nagyon-nagyon hiányzott egy apa. Túl hamar felnőttem, számtalanszor jött volna jól a jó tanácsa, akár fegyelmezése", de a lány folyton a hiányát érezte.

Családi fotó

Ma már nem haragszik senkire Orsolya, felnőtt, szült két gyermeket, és úgy érzi, el kell tudnia távolítani magától ezt az egész ügyet. „Én csak megköszöntem volna, ha még élne, ha látta volna az unokáit, és nem a sírhoz járnánk ki hozzá”, mondja, hozzátéve, "amikor bajom van, kimegyek és beszélgetek vele”. A férjével 11 és fél éve van együtt, úgy érzi, sikeresen nevelik két gyermeküket. „És szerintem ezt apu látja.”

„A mai napig fáj, amikor látom a velem egykorúakat vagy bárkit, ahogy az apukájukkal beszélnek telefonon, és kimondhatják azt a szót, hogy apu.”  És hogy milyen ember volt Szabadszállási, mit szeretett, milyen alkat volt? A lánya egyszerűen ennyit mond: magas, 192 centi, vékony ember volt. És hogy mit szeretett, Orsi elgondolkodik egy pillanatra. „Hát, tudod… engem. De engem nagyon.”