Ahogy várni lehetett, elmaradt az áttörés Trump és Putyin csúcstalálkozóján
Az orosz elnök, aki alig négy órát töltött az USA területén, már el is utazott Moszkvába.
„A legerőteljesebb dolog, amit a pénzt és hatalmat nélkülöző fiatal diákok tehetnek, az az aktivizmus, az újságírók és a kameráik felhasználása. Amikor az emberek hallanak a problémákról és megvitatják azokat, a dolgok elkezdenek megváltozni” – ebben hitt az ukrán radikális feminista aktivista csoport, a Femen egyik alapítója, Okszana Sacsko, és ennek szentelte tragikusan rövidre szabott életét, amelyről Charlène Favier César-díjra jelölt francia rendező készített forradalmi hevületű és felkavaró filmet.
A film kezdetén Szent Iván éjszakáján, a tűz körül táncoló virágkoszorús lányok között ismerjük meg a gyermek Okszanát, aki már kislányként is különös elhivatottságot érez magában – amíg barátnői szerelemről ábrándoznak, ő határozottan kijelenti, hogy nem földi férfihez, hanem Istenhez akar férjhez menni. Nem annyira a vallási áhítat vezérli, mint inkább a valamiért való elköteleződés és a totális önátadás vágya. Anyja lebeszéli tervéről, és látva az ortodox egyház botrányos ügyeit, a kamaszlány érdeklődése hamarosan a vallástól a filozófia felé fordul: új istenei Nietzsche, Marx és Clara Zetkin lesznek.
Az alkoholista apa és a házi cselédként tartott anya mellett szegénységben felnőtt Okszana olyan szociálisan érzékeny fiatallá válik, akiben túlteng a tettvágy és a lázadó hajlam: meg akarja változtatni a világot, eszközéül pedig a művészetet választja. Amikor szembesül a városában, Hmelnickijben zajló igazságtalanságokkal (nőgyilkosságok, gyermekprostitúció), barátnőivel tiltakozó akciót szervez, melyhez óriási, véres vásznakat fest. Megmozdulásukat felkapja a média, a lányokban pedig megszületik egy mozgalom terve. Az egyre ismertebbé váló Femen a helyi érdekeltségű ügyek után az egész országot érintő kérdéseket kezd a zászlajára tűzni: az „Ukrajna nem bordélyház” elnevezésű akciójukkal az Európa szerencsésebb feléből a kelet-európai perifériára irányuló szexturizmus és az elképesztő méreteket öltő prostitúció ellen léptek fel.
Jelenet az Oxana című filmből
Mozinet
Ahogy a filmben is elhangzik, Ukrajna a ’90-es évek óta a kelet-európai emberkereskedelem fellegvára, ahonnan kiszolgáltatott helyzetben lévő nők tömegeit exportálják Nyugatra szexuális kizsákmányolás céljából. Az országban emellett virágzott és virágzik a pornóipar, valamint házasságközvetítő ügynökségek tucatjai működnek, amelyek nehéz sorsú, ám „gyönyörű, hagyományos értékek szerint élő, családorientált” ukrán nőket közvetítenek ki gazdag nyugat-európai vagy amerikai férfiak számára. A prostitúciót mint a nők önrendelkezését és szabad választását ünneplő liberális feministákkal szemben a Femen radikális feminista elveket valló mozgalomként azt hirdette, hogy a szex nem lehet munka, ahogy szabad döntés sem születhet a nyomor kilátástalanságából.
Okszana Sacsko ráérzett arra, hogy a nők jogaiért decens köznapi öltözetben tüntetve továbbra is láthatatlanok maradnának a patriarchátus szemében – hogy figyelmet kapjanak, olyannak kell mutatkozniuk, amilyenek azok a kihasznált nők, akiknek a hangjává kívánnak válni.
A mellünk a fegyverünk – adja ki a jelszót Okszana, a módszer megfelelőségében kételkedő társait pedig azzal szereli le: „Ez nem csábítás. Mi nem mosolygunk.”
A patriarchátus viszonya a női meztelenséghez ugyanis kettős: egyfelől mindennél jobban vágyja azt, de csak a saját feltételei szerint – másfelől tabusítja és szankcionálja azokat, akik nem eszerint viselkednek, és nem az ő játékszabályai szerint meztelenek. Egyedül a csöndben mosolygó meztelenség az elfogadható – a dühösen kiabáló pőreség viszont nem vágyat, hanem félelmet kelt, mert kilép a szexuális tárgy szerepéből: a mell tulajdonosa cselekvő alannyá válik, aki azt követeli, hogy emberként kezeljék.
Jelenet az Oxana című filmből
Mozinet
A Femen performanszai a male gaze-t (tárgyiasító férfitekintet) játszották ki önmaga ellen: egyrészt arra hívták fel a figyelmet, hogy a meztelenség a nők esetében is természetes állapot, amely nem egyenlő az erotikával. Másrészt a fedetlen mell vált az ő médiumukká, a rajta lévő üzenet pedig így azokhoz is eljutott, akik maguktól talán sosem szembesültek volna a feminista társadalom- és kultúrakritikával. És sikerült elérniük még valamit: a fiatal és csinos Femen-lányok rácáfoltak arra a közkeletű sztereotípiára, miszerint csak a kevésbé előnyös külsejű és/vagy leszbikus nők szállhatnak síkra a női egyenjogúságért.
A saját testével békében lévő Okszanának nem okozott gondot lemeztelenedve protestálni a cél érdekében, a film által is megjelenített magánéletbeli szabad(os)ságával pedig szintén a patriarchális rendszeren kívüliségét demonstrálta. Bűntudat és szégyenkezés nélkül élte meg szexualitását, és eldöntötte, hogy soha nem fog férjhez menni, mert nem akarta elveszíteni az autonómiáját. Saját szavával élve szextremizmusa a politikai aktivizmusa mellett művészetének is központi elemévé vált – képein az ortodox ikonfestészet hagyományait ötvözi radikális feminista és antiklerikális üzenetekkel: női Krisztus, nikábot viselő Madonna, ölelkező, kisminkelt férfiszentek, arkangyalok Kalasnyikovval vagy épp fedetlen mellekkel. Egy barátnője a filmben Artemisia Gentileschihez hasonlítja Okszanát: a korai olasz barokk egyik legjelentősebb festője sem volt hajlandó magára venni a megaláztatása szégyenét, nem maradt csendben, és a művészet eszközével vágott vissza.
Okszana hatására a Femen kezdeti megmozdulásai a performanszművészet jegyeit is magukon viselték: a lányok sokszor saját maguk által készített, szimbolikus jelmezekben és díszletek között adtak elő különböző társadalmi kérdésekre reflektáló jeleneteket. A nők jogainak képviselete mellett tiltakoztak az autoriter rendszerek szabadságjogokat korlátozó törekvései ellen, felemelték hangjukat a Janukovics-éra korrupciós ügyeivel és az egyházi vezetők (pl. Kirill pátriárka) világi befolyásával szemben is. Ugyanúgy tüntettek az abortuszt ellenző katolicizmus, mint a nőkre burkát kényszerítő iszlám ellen; és hazájukon kívül is protestáltak az olyan elnyomó vezetőkkel szemben, mint Putyin vagy Lukasenka.
A film ugyanakkor a kiépülő szervezeten belüli törésvonalakat is megmutatja: amíg az alapítók börtönben ülnek, az egyik tag, a karizmatikus Inna Sevcsenko (Maryna Koskina) Párizsba menekül, és létrehozza a mozgalom franciaországi ágát. Mire Okszana és társai csatlakozni tudnak hozzá, rá kell döbbenniük, hogy Inna konszolidálta és kisajátította a Fement, és magát tette meg első számú vezetőjéül. A hierarchikus struktúrákat ellenző alapítók kisemmizve érzik magukat, a mellőzöttség pedig tovább súlyosbítja az új honban helyét nem lelő Okszana mentális állapotát. Ahogy elveszíti a kapcsolatot a mozgalommal, valamint elidegenedik a saját művészetétől, kezdi nem találni többé a helyét az életben.
Az első főszerepében tehetségét máris megcsillantó Albina Korzh magabiztosan viszi a hátán a filmet és rétegzett portrét rajzol a címszereplőről: szenvedélyes és érzékeny alakítása megrázó erővel jeleníti meg a lelki problémákkal küzdő Sacsko vívódásait és nagy amplitúdójú hullámzásait.
Albina Korzh az Oxana című filmben
Mozinet
„Neked mi a küldetésed?”– teszi fel az őt legjobban foglalkoztató kérdést a filmbéli Okszana szeretőinek a mámoros percek után. Számára ugyanis az élet nem önmagáért való volt, ahogy a művészet sem.
Küldetéstudat, aktivizmus, művészet és szexualitás nála elválaszthatatlan egységet alkotott: ezeken keresztül tudott kapcsolódni az élethez, ezek jelentették neki magát a létezést.
Amikor a mozgalom ügyét kicsavarták a kezéből, a művészet pedig megszűnt számára forradalom lenni, végleg elvesztett mindent, ami az élethez kötötte. Akár az elhajigált festékestubusai, olyan üresnek érezte magát utolsó napjaiban. „Nem vagyok igazi” – mondja a film drámai csúcspontján, miközben görcsösen próbálja színes festékekkel összemázolni a testét, de még ezzel sem sikerül ellensúlyoznia megfakult tekintetét. Ahogy a görög tragédiák hősnői, inkább a halált választja, mint a célját vesztett életet.
Az Oxana július 3-tól látható a mozikban.
