Városliget és közpolitika

„Aki szelet vet, vihart arat” - ezzel a közmondással jellemezhetnénk a Városliget körül mára kialakult helyzetet. A kopaszok és civilek közötti – a felszínen folyó – „ütközetben” a Városliget fáiról van szó, a mélyben egy városfejlesztési és közmegegyezési, ha tetszik közpolitikai kérdésről. A nálunk történeti okokból mélyebb urbanisztikai hagyományokkal rendelkező országokban a városfejlesztési kérdésekben lefolytatott társadalmi viták a helyi demokrácia gyakorlóterepei. A kérdés: hogyan lehet egy – talán alkalmanként hosszan elnyúló társadalmi vita után - közmegegyezésre jutni. Lehet és kell is.

Erre hívtuk föl többek között, de mindenképpen elsőként, a Magyar Urbanisztikai Társaság fórumain az úgynevezett Liget projekt felelőseinek figyelmét, amely ennek ellenére a fentiekben vázolt gyakorlat pontos ellenkezőjét mutatja. Mintha a miniszteri biztos a kezdettől fogva és folyamatosan fordítva ülne a lovon, azaz mindent más sorrendben csinált, mint hogy kellett volna. Vegyük sorra ezeket!

Az ötlet felmerülése után nem sokkal összetákoltatott egy karácsony előtti vasárnap éjjel, egyéni képviselői indítvánnyal benyújtott Városliget törvényjavaslatot, melyet az Országgyűlés két nap alatt törvényerőre emelt.  Az ilyen jellegű törvények előkészítése más – normális – esetben az illetékes szakmai minisztérium feladata, amelynek kötelessége az érintett államigazgatási és szakmai szervezetek bevonása az egyeztetés folyamatába. Ennek hiányában sebtében hatályon kívül helyeztek minden – a városfejlesztéssel és építésüggyel kapcsolatos – országos és budapesti törvényt és rendeletet, az egyetlen Alaptörvény kivételével.  Pedig feltehetően elég lett volna az Országos Építési Követelmények közparkokra vonatkozó beépítési és zöldfelületi korlátait felszabadítani a Városliget esetében.

Vagy mégsem? Talán már sejteni lehetett, hogy ez nem egy egyszerű építészeti vagy zöldfelületi kérdés?

De folytassuk a sort! A Múzeumi Negyedről szóló döntés megszületése után csináltatott a Liget Zrt. egy – sokáig titkosan kezelt – parkhasználati vizsgálatot, amelynek természetesen meg kellett volna előznie a funkciókról szóló döntést.  Ebből már kiderült, hogy a városi park elsősorban pihenési és kikapcsolódási célokat kell, szolgáljon. Ehhez a kérdéskörhöz szorosan kapcsolódik, hogy a folyamatban legutoljára bonyolítottak le egy tájépítészeti pályázatot, amelynek éppen, hogy meg kellett volna előznie a városrendezési tervet és szabályzatot, hiszen a világ egyik legrégebbi közparkjának rekonstrukciós tervei alapján lehetett volna kijelölni a park azon helyeit (szakmai zsargon szerint építési helyeket), ahol új épület – ha egyáltalán lehetséges – elhelyezhető lett volna.

E fordított sorrend következménye, hogy a törvény alapján sebbel-lobbal elkészített városrendezési tervet, elkészülte óta, már legalább háromszor módosítani kellett. Visszatérve azonban a mindenben fordítottan kezelt folyamatra, az említett városrendezési terv és szabályzat, hivatalos nevén VÉSZ (nomen est omen) meglehetősen önkényesen kijelölte az építési helyeket, megszabta a beépítés maximumát, mindezt anélkül, hogy megalapozó hatástanulmányok rendelkezésre álltak volna. A városrendezési hatástanulmány a terv jóváhagyása után készült el, jól illusztrálva a fentiekben leírt fordított folyamatot.

Az igazi városfejlesztési probléma, vagy inkább igazi elsőként elkészítendő tanulmány persze az lett volna, hogy itt kell-e Múzeum negyedet csinálni vagy más, arra alkalmasabb barna mezős, alulhasznosított területen, sőt egyáltalán kell-e múzeum negyed egy olyan nagyvárosban, amelyben több múzeumi vagy kulturális negyed van. Így a Budai várban, a Belvárosban, Dél Pesten vagy éppen Óbudán. Nem ezeket kellett volna-e fejleszteni, kiegészíteni? Azonban ennek a kérdésnek az alaposabb elemzése kezdettől elmaradt.

Időközben lezajlott egy eredményesnek hirdetett nemzetközi építészeti pályázat öt új épületre, amelynek győztesei között voltak az Építészeti Múzeumra, a Magyar Fotó Házára és az akkor még a Dózsa György út - Ajtósi Dürer sor sarkára tervezett Néprajzi Múzeumra beadott tervek. Váratlan fordulattal az előbbi kettő kikerült a programból, míg a ténylegesen egyedül szükséges Néprajzi Múzeumra, új helyszínen – egyébként építészetileg valóban eredményes – tervpályázat került lebonyolításra. Az egész történet megint csak jelzi a kapkodást és a rossz sorrendet. A döntési–előkészítési sor legvégére került a lakosságot meggyőzni akaró óriásplakátok és egyéb hirdetések sorának megjelenése, akkor, amikor lényegében elvileg minden el volt döntve, és csak a munkagépek megjelenése volt hátra. Az óriásplakátok hamisan a zöldfelület növekedéséről és egyfajta idilli állapot bekövetkezéséről tájékoztattak. A zöldfelületek növekedése ugyan számszakilag igazolható, azonban ez nem teljes értékű, valódi növekedés, hiszen az amúgy meglévő és rossz állagú burkolt felületek csökkentése révén sikerül csak kimutatni. Senki sem gondolhatja komolyan hogy jelentős nagyságú új épületek, földalatti garázsok és felszíni parkolók megjelenése nem növeli a zöldfelület, azaz park terhelését, s így a zöldfelület reálértékének csökkenését fogja eredményezni.

A legjelentősebb sérülés a park szívében lévő – egyébként minden városi közpark lényegét jelentő – nagyréten érné a parkot. Az ide tervezett új Nemzeti Galéria –építészetileg nehezen értelmezhető és várhatóan gyorsan avuló divat-épülete – azt a helyet foglalja el, amelynek üresen és szabadon kellene állnia. Ezeket az előbb leírt folyamatokat és ezek következményeit érzékelik a ligetvédők, és ezért tört ki a vihar. Akik azt mondják, hogy mindezt csak az ellenzékben lévő politikai erők fújják fel, mélységesen tévednek, vagy szándékosan összekeverik a pártpolitikát a közpolitikával. Ezzel pedig magát a politikát – szó szerint a város életének irányítását – járatják le.

A szerző Budapest korábbi főépítésze.