A plecsnidobálási társasjáték közben a Bayer Zsolt újságíró kitüntetése és Schöpflin György európai képviselő (Fidesz-KDNP) hírhedt Twitter-üzenete miatti világra szóló botrány lényegét Budapesten cafatokra beszélték szét. A mellékkörülmények szenvedelmes vitatása – mint oly gyakran – elfeledtette azt a nem is kevés alapos írást, amely erről az ügyről szól. (Én is tettem erre gyarló kísérletet az Élet és Irodalom augusztus 26-ai, pénteki számában.)

Maga a botrány is fölvetett pár fontos kérdést, nemcsak az, ami kiváltotta.

Az egyik: szerintem nem helyes – bármennyire elkerülhetetlen a digitális korszakban, különösen a „közösségi médiák” párhuzamos univerzumában – hajszát indítani egy-két személy ellen, bármi is a kifogásunk ellenük. Mindenfajta valamennyire is tárgyilagos (hogy ne mondjam: emelkedett) vita legelső föltétele, hogy amennyire lehet, válasszuk el a személyt a funkciójától. A személy és az officium elkülönítése nélkülözhetetlen lépés a valamelyest is intézményesült, komplex társadalmakban: nem véletlen, hogy ez legelőször Rómában jött szokásba, a poliszdemokrácia, a plebejus köztársaság bukása után.

Evvel mindenféle nemkívánatos embertelenségeket kerülhetünk el.

Én például személy szerint a legjobbakat kívánom a tehetséges Bayer Zsoltnak, akiről még nem döntötte el a végzet, hogy meg kell átalkodnia olyan politikai magatartásformákban, amelyeket nézetem szerint nem lehet helyeselnünk. Egyik válaszában fölvetette, hogy „balliberális” hangadók miket mondtak Orbán Viktor idősebbik lányáról, és nagyon rosszul tették, hiszen ő magánszemély. (Bayer Zsolt vigasztalására hozzátenném, hogy ezt én annak idején is elítéltem.) Fölvetette még – szintén teljes joggal, és számomra megdöbbentő idézetekkel –, hogy gyűlölködő, gyalázkodó, irracionális szövegeket „balliberális” szerzők is gyakran írnak, tehát kettős a mérce. Ez mind igaz, de azt hiszem, nem ez a lényeg – bár én senkinek a kiközösítésében vagy elhallgattatásában nem szeretnék részt venni.

Bayer lovagkeresztje miatt én is visszaküldöm a középkeresztemet, de még ez is elég problematikus.

Mert végül is mindazok, akik Bayer kitüntetése miatt tiltakozunk, nem arra kérjük-e a magyar állam jelenlegi vezetőit, hogy legyenek képmutatók?

Hiszen Bayer nézetei – nem a modora és a kifejezésmódja – a magyar államot megtestesítő vezető körök nézetei. Miért segítenénk Orbán Viktor miniszterelnöknek és szövetségeseinek abban, hogy úgy tegyenek, mintha nem ugyanazokat a „kirekesztő”, azaz fajgyűlölő, xenofób, kisebbségellenes, antiegalitárius gondolatokat tennék világnézetük (és kormányzásuk) alapjává, amelyeket a híres Bayer Zsolt terjeszt, véd és támogat?

A fölháborodás jogos, hiszen Bayer kitüntetésének gesztusa révén – illetve annak révén, hogy nem kérik föl Schöpflin Györgyöt, hogy mondjon le EP-képviselői mandátumáról, vagy legalább lépjen ki a Fidesz-KDNP európai képviselőcsoportjából – a magyar állam hivatalosan és nyíltan azonosítja magát a rasszizmussal, az idegengyűlölettel, a sovinizmussal, az irredentizmussal, és így tovább.

De ha a tiltakozás célt érne, akkor csak annyi történnék, hogy folytatódhatnék az állami propaganda kétszínűsége. Le lehetne tagadni a fajüldözést és fajgyűlöletet, amely a magyar állami politika egyik (talán a lényegi) vonása.

Elég sokan visszaadták a kitüntetéseiket – és erkölcsi undoruk szerintem indokolt és helyénvaló –, ám erre (és persze nem pusztán erre) megérkezett a csattanós válasz Orbán miniszterelnök péntek reggeli rádiónyilatkozatában: a magyar állam újabb, még erősebb kerítést húz föl a déli határon, nehogy erre menekülhessenek a borzalmas szíriai háború szerencsétlen áldozatai. És ez a lényeg.

Abba a pokoli helyzetbe kerültünk, hogy a kegyetlenség és részvéttelenség politikáját többségükben helyeslik a magyarországi és a külhoni, kisebbségi magyarok. És helyesli a legtöbb európai, mindenekelőtt a kelet-közép-európai sovén, jobboldali kormányok és híveik, de mások is.

Az október 2-ára tervezett gyalázatos, hazug népszavazással szemben még a bojkott vagy az érvénytelen szavazat (a kettő voltaképpen egyenértékű) roppantul szerény, minimalista válaszát is fenyegeti az öncélú, szüntelen locsogás, az ún. ellenzék önfegyelmének és koherenciájának bántó hiánya.

Nem szólva a „megosztottság” miatti gyáva siránkozásról, amely közvetve mindenfajta politikai vitáról való önkéntes lemondást követel, belesimulást a pillanatnyilag majdnem össznépi támogatást élvező etnicista közmegegyezés (konszenzus) harmóniájába. „Én nem vagyok hajlandó gyűlölködni” – mondják föltehetőleg jóindulatú emberek, amivel persze ezt mondják: „hagyjatok mindenkit megdögleni, aki a segítségünkre szorulna – menekültet, cigányt, munkanélkülit, beteget, öreget, hajléktalant, nonkonformista művészt és gondolkodót –, s ha nem hajlandó megboldogulni, hát öljétek meg”, meg azt: „aki nem hajlandó belenyugodni az évezredes balsorsba, a gyöngék megsemmisítésébe, az gyűlöletkeltő provokátor”.

A „bal” és a „jobb” közötti, állítólag „értelmetlen” meg „gusztustalan” ellentét elvetése pedig nem egyéb, mint hallgatólagos jóváhagyása annak, amit Bayer Zsolt kitüntetésével és a Schöpflin-tweet elbagatellizálásával éppen kinyilvánított saját magáról az antiszociális magyar állam. (Ez az állam antiszociális akkor is, amikor az alsó középosztálynak fizetésemeléseket engedélyez, ám az ínséges, szűkölködő „legalsó” milliókat sorsukra hagyja, és tönkreteszi a népjóléti rendszereket, miközben esztelenül pazarol, és a budapesti olimpia elmebeteg ötletével szociális, urbanisztikai és infrastrukturális tragédiát készít elő: ha megvalósul, az lesz Budapest halála.)

Ezek az attitűdök rendes, ám tájékozatlan vagy megtévesztett embereket tesznek a rendszer cinkosává, és kiszolgálják a kormányzat manipulációs és propagandisztikus szándékait.

Mindezek a tények se engedhetik meg azonban, hogy csakugyan gyűlölködő – s ha gyűlölködő, akkor óhatatlanul represszív – politikai stílust tegyünk magunkévá.

Valamennyi érett civilizáció követelménye némi öncenzúra. Az egyetemes humanista alapelvek megkövetelik, hogy bizonyos megfontolatlan, azonnali reakcióinkat halogassuk, megfontoljuk, alaposan szemügyre vegyük – s megnézzük, összhangba hozhatók-e elveinkkel. Politikai ellenfeleink (Bayer Zsolttól Orbán Viktorig és Vona Gáborig) a polgártársaink és a felebarátaink. Az ellenfelet dehumanizálni – például ördöginek föltüntetni és az emberi nem tagságából szimbolikusan kizárni – éppen az, ami ellen (ha jól értem) tiltakoztunk. A személyiség értéke érinthetetlen.

Mindenképpen valószínű, hogy ha valaki megszólal a nyilvánosságban, akaratlanul is megbánt többeket. Mindenkivel előfordul – velem is megesett –, hogy elveszti a fejét, és pont ezek az esetek azok, amelyeknek az elzüllött médiákban „hírértékük” van. Meggondolatlanul elejtett indulatos szóból a beszélő akarata ellenére uszító kampány válhatik. Tisztelnünk kell a mások méltóságát, hogy megőrizhessük a magunkét.

Nem elég, hogy védelmünkbe vesszük az emberszeretet és az együttérzés parancsolatait, ennek a védelemnek – az igazsága mellett – hitelesnek is kell lennie. Nem kell hülyének, gazembernek, ügynöknek és pszichopatának tartanunk és neveznünk valakit ahhoz, hogy téves vagy immorális nézeteivel és tetteivel vitába szálljunk. Elfojtás és szublimálás nélkül nem lehetünk emberek.

Pedig néha jólesnék az asztalra csapni, és kiengedni azt a megtisztító, katartikus haragot.