Korábban elleneztem ehelyütt Tamás Gáspár Miklós barátom ötletét, hogy a demokrácia hívei az MSZP-re szavazzanak a jövő évi választáson, sőt a többi demokratikus párt el se induljon. Azért elleneztem, mert az MSZP politikájával, vagyis az MSZP jelenével vannak komoly bajaim. Pottyondy Edina, a Momentum elnökségi tagja is ellenzi TGM javaslatát, de másért: ő az MSZP múltjára hivatkozik, arra, hogy az MSZP „posztkommunista” párt, illetve olyan párt, amely a rendszerváltás óta tizenkét éven keresztül kormányon volt, bár szerinte „csak kamukormányzott és hazudott”. Az MSZP jelenéről, mai politikájáról Pottyondy nem ejt szót.

Amivel Pottyondy TGM ötletének elutasítását indokolja, az – ha jóhiszeműen fogalmazok – tévedés. Nem az tévedés, hogy az MSZP posztkommunista párt, hiszen valóban az egykori MSZMP jogutódja. Az tévedés, hogy az MSZP „csak kamukormányzott és hazudott”.

A rendszerváltást követően az MSZP Horn Gyula vezetésével 1994-ben került kormányra, koalícióban az SZDSZ-szel. Olyan időpontban, amikor a magyar gazdaság súlyos pénzügyi válsággal került szembe, és megkezdődött, de nem fejeződött be a privatizáció. Ugyanakkor az új demokratikus politikai rendszer, amely politikai pluralizmusra épül – mondjuk így – nagyobb részben felépült már, de fontos elemei még hiányoztak. Magyarország már bejelentkezett az Európai Unióba, de még nem volt egyértelmű, hogy mikor, s hogyan leszünk az Unió és a NATO tagjai, vagyis az euroatlanti közösség része. Az Antall-kormány hozzákezdett a szomszédsági kapcsolatok rendezéséhez, bár zavart is keltett Jugoszlávia felbomlásának szerencsétlen kezelésével. A Horn-kormány – ha némi késéssel is – az 1995-ös Bokros-csomaggal példásan helytállt a gazdasági stabilizációban, és határozottan tovább vitte a privatizációt. A nemzetközi szakértők ekkor tekintették a gazdasági átalakulás éllovasának Magyarországot, és ebben az időszakban került az ország az élre a közvetlen külföldi befektetések tekintetében. Tekintettel arra a veszélyre, amit a népesség elöregedése jelentett a nyugdíjrendszer finanszírozhatóságára, az 1997-es nyugdíjreformmal a felosztó-kirovó elvű első nyugdíjpillér mellé létrehozták a tőkefedezeti elvű magán-nyugdíjpénztárakat, biztosítva a nyugdíjak tartós finanszírozhatóságát.

Az MSZP és az SZDSZ kétharmados parlamenti többsége az ellenzéki pártok részleges együttműködésével választotta le a közmédiát és a média felügyeletét a kormányról, illetve a parlamenti többségről, és hasonlóképpen indította el az ombudsmani rendszer működését. A bíróságok irányítását is leválasztották a kormányról, létrehozták az Országos Igazságügyi Tanácsot mint a bíróságok önkormányzatát, de ebben hiába kérték az ellenzék támogatását. Nem kaptak ellenzéki támogatást ahhoz sem, hogy – az Antall-kormány politikáját folytatva – a szlovák és román alapszerződés megkötésével, a magyar kisebbségek jogainak államközi szerződésekbe foglalásával tegyék rendezetté az ország szomszédsági kapcsolatait.

Mindezt összevéve, vajon beszélhetünk-e a Momentum elnökségi tagjának szavaival „kamukormányzásról”? Nyilván nem. A Bokros-csomag bejelentése és indoklása, a nyugdíjreform szükségességének és feltételeinek ismertetése vajon hazudozás lett volna? Nem, ezek a kormányzati igazmondás legjobb példái voltak.

De vajon nem támasztja alá a hazudozás elterjedt bélyegét Gyurcsány miniszterelnöksége? A „végighazudtuk az utóbbi másfél évet” nyilvánvalóan az őszödi beszéd közönségének szóló retorikai túlzás volt, noha a 2006-os választás előtt valóban „nem bontották ki az igazság minden elemét”. Ugyanakkor Gyurcsány Új Egyensúly névre hallgató megszorító csomagjának bejelentése és kommunikációja újra a politikai igazmondás példája volt. Semmiképpen sem helytálló a hazudozást az MSZP hatalomgyakorlásának sajátosságaként beállítani. A második Gyurcsány-kormánynak nem sikerült tervezett reformjait megvalósítani, de az „elmúlt nyolc év” modernizációt és deszegregációt szolgáló oktatáspolitikai céljai – melyek szöges ellentétben álltak azzal, amit Orbán tesz az oktatásban –, vagy a Molnár Lajos miniszter által képviselt egészségügyi reform előremutató megoldásra irányult két, tartósan súlyos gondokkal terhelt ágazatban. Egy dolog az, hogy a Fidesz vezette ellenzék éles elutasítása és a kormány mögött álló pártok – mondjuk így – elégtelen elkötelezettsége miatt ezek a törekvések nem vagy csak kisebb részben valósultak meg, s az Orbán-kormány abból is mindent felszámolt, ami meg tudott valósulni, és más dolog az, hogy nevezhető-e mindez „kamukormányzásnak”. A Gyurcsány-kormányok további fontos törekvése a jövedelmi különbségek csökkentése volt, és ezt jövedelempolitikai intézkedésekkel el is érték – ez lenne „kamukormányzás”? Az érvek helyett a bélyegek az új, hatalmi szempontból még szűz politikai szereplőtől sem fogadhatók el. Arra hivatkozva utasítani el az MSZP (vagy akár a Gyurcsány vezette DK vagy a Bajnai Gordon által alapított Együtt) bármilyen értelemben vett támogatását, a velük való bármilyen politikai együttműködést, hogy miként kormányoztak, amikor hatalmon voltak, megalapozatlan.

Azt egyelőre nem tudjuk, hogy miképpen kormányoznának azok, akik ma így bélyegeznek meg másokat. A Momentum politikusainak nyilatkozataiból nem sokat tudunk meg arról, hogy mit gondolnak gazdaságpolitikáról, egészségügyről, oktatásról. Igaz, a párt honlapján közzétett öt szakpolitikai vízióban (egészségügy, oktatás, közlekedés, lakhatás, megélhetés) jobbára fölöttébb rokonszenves szándékok körvonalazódnak, de semmit sem tudunk meg arról, hogy miből lenne minderre forrás, és hogy hogyan kezelnék az ismert ellenérzéseket, sőt indulatokat a piacelvű szemlélettel és az elesettek felkarolására irányuló törekvésekkel szemben, amelyek mellett az annak idején hasonló szándékokkal induló baloldali-liberális kormányoknak nem vagy csak korlátozottan sikerült kitartaniuk. Az eddig közzétett víziókból, az elhangzott nyilatkozatokból nem világos, hogy egyáltalán szükségesnek tartja-e a Momentum a külföldi befektetők bizalmának visszaszerzését, ami nélkül aligha remélhető a tartós és kiegyensúlyozott gazdasági növekedés. Ha szükségesnek tartja, akkor azt is meg kell mondania, hogy hogyan viszonyul az Orbán-kormány multiellenes, protekcionista politikájához.

A Momentum politikusai ugyanakkor egyértelműen állást foglaltak az Orbán-kormány két emblematikus politikai törekvése mellett. Kijelentették, hogy támogatják a határon túli magyarok kedvezményes honosítással létrejött kettős állampolgárságát és választójogát, sőt vidéki országjárásukat határon túli „járással” is kiegészítették, amikor a szomszéd országok magyarlakta városaira is kiterjesztették a pártépítést. Ebben az orbáni „határokon átívelő nemzetegyesítés” logikáját követik. Az elmúlt hetekben abban is egyértelműek voltak, hogy szükségesnek tartják az Orbán által az ország déli határán felhúzott új vasfüggönyt, vagyis elfogadják az orbáni menekültpolitika szellemiségét.

Ezzel a két állásfoglalásával korántsem áll egyedül a Momentum az ellenzéki térfélen. Ma már a választójoggal is járó állampolgárságot a parlamentben képviselt ellenzéki pártok közül egyedül a DK kérdőjelezi meg, a menekülők elé felhúzott kerítés eltüntetéséről pedig egyetlen párt sem beszél. Mindkét dologban a két, frakcióval is rendelkező párt, az LMP és az MSZP állt elsőként a Fidesz mellé: ők is megszavazták a kettős állampolgárságot és ők is elutasították a brüsszeli kvótahatározatot. A parlamentben képviselt ellenzéki pártokra emlékeztet a Momentum annyiban is, hogy folyamatos kampányukban azok is vonzó politikai ígéreteket fogalmaznak meg, legyen szó bérekről, nyugdíjakról, egészségügyről, oktatásról vagy lakásügyről, a forrásokról azonban nem beszélnek világos, számon kérhető módon, és tartózkodnak olyan reformgondolatoktól, amelyek bárkiben ellenérzést válthatnának ki.

Mindebből akár azt a kaján következtetést is levonhatnám: a Momentum ismert politikai elképzeléseiben nincs semmi, ami miatt ne követhetné TGM javaslatát, hogy támogatóit az MSZP-re – értsd: a mai MSZP-re, nem a Horn Gyula vagy Gyurcsány Ferenc által fémjelzettre – való szavazásra hívja fel, maga pedig el se induljon a választáson. De azokkal, akikkel együtt gyűjtöttem az aláírásokat a februári hidegben, s akiknek a továbbiakban is szeretnék drukkolni, inkább nem kajánkodom, csak jóhiszeműen annyit mondok: a Momentumnak mint pártnak gazdaság- és társadalompolitikai elképzeléseit kidolgozva kell még bizonyítania, hogy a vezetők életkorán és a hatalmi szüzességen túl is van a többi demokratikus párt mellett létjogosultsága.