Az Állami Számvevőszék a napokban négy pártot, az LMP-t, a DK-t, az Együttet és a Párbeszédet is hasonló alapon bírságolta meg, mint legutóbb a Jobbikot. A változatosság kedvéért az állítólag kedvezményes plakáthelyek mellett ezúttal az irodabérlések kerültek előtérbe. Azt most hagyjuk, hogy nem csak saját pártomról, de a másik három – általam nem túlságosan kedvelt – ellenzéki pártról sem feltételezem a kisstílű és kockázatos mutyizást. Azt is egy pillanatra tegyük zárójelbe, hogy mind a négy párt esetében komoly aggályok fogalmazódtak meg a számvevőszéki megállapítások megalapozottságot illetően, jóllehet a Jobbik dolgában már utaltam rá: az eljárási garanciák, valamint a jogorvoslati lehetőség hiánya komoly alkotmányossági aggályokat vet fel. Persze ezek az alkotmányossági kiskapuk lassan három évtizede nyitva állnak, csak eddig valahogy senki nem akart besétálni rajtuk.

A bírságok most ugyan nagyságrendileg kisebbek, mint a Jobbiknál, de például az Együtt esetében pontosan elegendők arra, hogy a listás mandátumokért való megalázó kuncsorgás helyett a tisztességes megmérettetést választó párt számára lehetetlenné tegye az indulást.

Az alapprobléma, az anyagi jogi dilemma ugyanaz, mint a múlt héten. A '89-es párttörvény a „vagyoni hozzájárulás” fogalmával operál, s ezen belül különbözteti meg a pénzben és a nem pénzben nyújtott vagyoni hozzájárulást. A Nemzeti Kerekasztal lovagjainak szeme előtt nagyjából két eset lebegett. Egyrészt az első választáson induló pártok innen-onnan kapnak pénzbeli támogatást, hogy irodát béreljenek, útiköltséget, nyomdai anyagot stb. fizessenek. Másrészt viszont volt olyan gazdag mecénás, mint Soros György, aki – szerintem nem merő filantrópiából, de ez most más kérdés – faxgépet, fénymásolót adományozott például a Fiatal Demokraták Szövetségének. A párttörvény hatályos szövege – újfent mondom: helyesen! – két forrásból nevezi tiltottnak a vagyoni hozzájárulást: ha azt jogi személy nyújtja, illetve ha külföldről származik (ettől még persze egy magyar állampolgársággal rendelkező oligarcha a magánvagyonából bőven vehet magának pártot).

Finoman szólva sem egyértelmű azonban, hogy a „vagyoni hozzájárulás” terminológiája kiterjeszthető-e a szolgáltatásokra. S nem csak azért, mert az eredeti jogalkotói pillanatban a szolgáltatások piaca meglehetősen fejletlen volt a tervgazdaság romjai alól kikecmergő Magyarországon. A nem pénzbeli hozzájárulásokkal kapcsolatban a párttörvény 4.§ (5) bek. így fogalmaz:

„ha a párt részére a vagyoni hozzájárulást nem pénzben nyújtották, köteles annak értékeléséről (értékének meghatározásáról) gondoskodni. Ha a párt a (2) és (3) bekezdésben foglalt szabályt megsértve tiltott, nem pénzbeli hozzájárulást fogadott el, annak értékét az Állami Számvevőszék állapítja meg.”

Figyelem: az idézett norma nem csupán a tilos nem pénzbeli hozzájárulásról szól! A szolgáltatások lehetséges halmazának komplexitását figyelembe véve ez a szabály – így, a maga szűkszavúságában – felettébb problematikusan alkalmazható a szolgáltatásokra. Gondoljunk csak bele: amíg a Sorostól szerzett faxgép értékelését egy gazdálkodó szervezet könnyedén elvégezheti, hogyan gondoskodik, mondjuk, annak értékeléséről, hogy a lelkes aktivista kitakarítja a pártirodát, vagy felragasztja a plakátot?! Tudniillik ezek is szolgáltatások.

Természetesen jogos az aggály, hogy egy oligarcha akár kedvezményes reklámszolgáltatással, ingatlanbérlettel, nyomdai szolgáltatással – és így tovább – befolyást szerezhet egy pártban. Éppen ezért helyes, ha a törvényhozó ezt a kiskaput is be akarja zárni. Azonban a tavasszal benyújtott T/15329. sz. törvényjavaslat, az ún. „lex csicska” fideszes ötletgazdái több rendben is sumákolnak. Igen, tisztességtelen és antidemokratikus, ha egy oligarcha kedvezményes reklámfelületekkel akarja helyzetbe hozni az általa kiválasztott pártot (most éppen a Jobbikot). Csakhogy ezt az oligarchát ki hozta olyan helyzetbe, hogy gazdasági erejénél fogva befolyásolni tudja a politikát? Persze, hogy a Fidesz. És igen, tisztességtelen és antidemokratikus, ha a gazdag kevesek politikusokat akarnak vásárolni, de legalább ennyire tisztességtelen és antidemokratikus, ha a politikai hatalom nem megadóztat, hanem feltőkésít gazdag keveseket. Helyes, ha felelős kormánypárti politikusok fellépnek a burkolt pártfinanszírozás ellen. Csakhogy ma Magyarországon a burkolt pártfinanszírozás tipikus formája a tízmilliárdos kormányzati propaganda.

Annak idején – magamat felelősnek gondoló ellenzéki képviselőként – legalább három alkalommal nyújtottam be törvényjavaslatot a kormányzati és más állami (értsd: MVM és társai) propaganda betiltására, s ezt a „lex csicska” előterjesztői minden alkalommal leszavazták. Miközben egy oligarcha temérdek kedvezményes szolgáltatáson keresztül vonhat bűvkörébe egy politikai szereplőt, a Kósa-javaslat kizárólag a Simicska–Jobbik-viszonylatban felbukkanó kültéri reklámszolgáltatásokra fókuszált, s még a most felmerült irodabérleti szolgáltatásokat sem tartotta fontosnak külön nevesíteni. A T/15329. sz. törvényjavaslat ráadásul a Simicska-adományokat nem vonná a „vagyoni hozzájárulás” fogalma alá, hanem bevezette volna a „jogellenes vagyoni előny” kategóriáját. Ezzel maguk a fideszesek ismerték el, hogy míg a hatályos szöveg a pénzbeli és dologi juttatásokra egyértelműen kiterjed, a szolgáltatásoknál a helyzet – futballnyelven szólva – véleményes. A párttörvényből fakadó szankciók nem vitásan alapjogot korlátoznak, márpedig az alapjogokat korlátozó törvényi szabályokat nem lehet kiterjesztően értelmezni.

Az előző ciklusban a kétharmados Fidesz sok szempontból tisztességesen rendezte az országgyűlési kampányfinanszírozást. A pártok működésének (továbbá a helyhatósági és EP-kampányok) finanszírozása azonban továbbra is rendezetlen. A helyzet abszurditását mi sem mutatja jobban, mint a párttörvény mai is hatályos 5.§ és 3. sz. melléklete: ez ingatlantulajdont biztosít a '90-ben parlamentbe került pártoknak, így az azóta jobb létre szenderült kisgazdáknak, MDF-nek, SZDSZ-nek, miközben a XXI. századi pártoknak coki. A burkolt pártfinanszírozás ellen fellépő fideszeseket persze ez sem zavarja. Nincs olyan illúzióm, hogy negyedszázados adósságokat pont egy választási kampány nyitányán sikerül majd rendeznie a parlamentnek. Azzal viszont csillapíthatnák a helyzet súlyosságát, ha az országgyűlési választásokat megelőző időszakra moratóriumot hirdetnek a pártokat érintő számvevőszéki szankciók érvényesítésére és megnyitnák a jogorvoslati utat az Alkotmánybíróság irányába a számvevőszéki megállapításokkal szemben.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a pártpolitikai mezőre tévedt ÁSZ a négy másik ellenzéki párt hasonló típusú bírságolásával mintegy fedésbe akarja tenni a Jobbik körül kerekedett botrányt. Az LMP és a DK indulását aligha fenyegeti veszély, a Párbeszéd jelen pillanatban nem úgy tűnik, mintha indulni akarna, az elvi problémák azonban ettől még fennállnak. Főleg, hogy Domokos László egykori pártja a Czeglédy-ügy, illetve a brüsszeli Altus-szerződések kapcsán már fenyegetőzött azzal a megoldással, ami praktikusan a többpárti demokrácia végét jelentheti. S bár az Együtt támogatottsága nem mérhető a Jobbikéhoz, most már az ő indulásukat is keresztezheti a számvevőszéki ámokfutás. Az ÁSZ tehát jelen pillanatban nem elfedi, hanem növeli a bajt.

 A szerző ügyvéd, volt országgyűlési képviselő