A volt antikommunista Fideszt – és személy szerint Orbán Viktort – kádárista-rákosista ösztönök, hajlamok vezérlik. Cikkünkben ezek politikai megnyilvánulásait vesszük sorra.
1. Osztályharc. A kommunista alapérzelme az osztályharc, az engesztelhetetlen politikai gyűlölet. Nincs ellenfele, csak ellensége, akivel szemben a méltányosság, az együttműködés, a békülés, a nagyvonalúság kizárt. Az ellenség maga a sátán. – Így érez és viselkedik a Fidesz is a politikai ellenfeleivel szemben, és ezzel az érzelemmel fertőzi a magyar a társadalmat. Ami Orbánnak csak pillanatnyi hatalmi taktika (menekültellenesség, sorosozás), az a társadalomban pusztító betegséggé, egyfajta őrületté válik. Ennek a jele az az érzelmi polgárháború, amelybe a magyar társadalom belesodródott, például az olyasfajta gondolatokkal, hogy aki nem tart velünk, az nem magyar, nem polgár, nem lehet becsületes, ezért nemkívánatos, üldözendő.
2. Proletár, polgár, ember. A „proletár” meghatározatlan definíció volt, nem azonos a tényleges proletárral. A proletár az a virtuális alany, akinek nevében a kommunista cselekszik. – Ugyanilyen virtuális alany a soha meg nem határozott polgár, illetve – 2010 óta – „az ember”, „az emberek”, esetleg jelzős szerkezettel: „a keményen dolgozó kisember”. A „magyar emberek” látszólag az ország egész lakosságát jelenti, amelynek javára a kormányzat munkálkodik, ám ki van zárva a fogalomból az, aki nem a Fideszre szavaz. Magyar ember az, akit a kormány annak tart. Mivel a párt a proletárok/emberek élcsapata, ő tudja a legjobban, hogy mi a proletariátus/az emberek érdeke. Aki ellentmond, az a magyarok érdekeit sérti. Az emberek akarata azonos a párt érdekével, ezért mindent ennek kell alárendelni. Ebben az olvasatban: a választással, a „nemzeti konzultációkkal” olyan felhatalmazást kapott a kormány, amely minden eszközt megengedhetővé tesz.
3. „Egy az utunk.” Valaki vagy azt akarja, amit a Párt – ezért felesleges –, vagy mást akar, akkor viszont kártékony. Ebből következően a szövetségeseket el kell nyelni, az ellenfelet el kell pusztítani. Ennek technikái változatosak. Az ellenállókat előbb le kell választani a beolvasztandó politikai erőkről, az átpártolt barátokat pedig pozíciókkal kell jutalmazni (képviselői, kormánytanácsadói, igazgatótanács-tagsági helyekkel), s végül jöhet a fúzió. (Történelmi analógia: a Magyar Dolgozók Pártja; illetve 2002 után: a KDNP, a „polgári kisgazdák” beolvasztása).
4. Egypártrendszer. A szövetségesek beolvasztása, az ellenfelek bedarálása után a magyar nép akaratát egyetlen párt testesíti meg: az MSZMP/Fidesz–KDNP. Ha az egypártrendszer a mai törvények szerint ténylegesen nem is valósítható meg, megvalósítható a retorikában. Szónoklataiban Orbán rendre a létrejött egységről és a nemzeti összefogásról beszél. A valóságban azonban „mintha”-politikáról van szó: a kormányfő úgy tesz, mintha az egész ország az általa meghirdetett célokért élne-halna, a kormányváltásban reménykedő „másik Magyarországot” megpróbálja láthatatlanná tenni.
5. Titkosítás. A pszichológiai önkényuralom legfontosabb eleme a titkosság. „Szig. biz.”: ez nem csak a kommunista vezetőkre vonatkozott. A Fidesz-kormánynak valóságos mániája a titkosítás. Amit nem lehet államtitokká nyilvánítani, abból hivatali titok lesz, vagy, végső esetben, üzletinek mondott titok. A gyakorlati cél a pártérdekű döntések eltitkolása, hogy a bennük megbúvó törvénytelenségek vagy immoralitások ne kerüljenek nyilvánosságra. Ezért szűkül a közérdekű információk megismerhetőségének lehetősége (tao-pénzek, MNB-alapítványok támogatása).
6. A hatalommegosztás feleslegessége. Mivel az ország érdekét a pártvezetés akarata testesíti meg, a rendszer kárára volna, ha ennek az akaratnak az érvényesülése bármiféle akadályba ütközne. Ezért a parlament, az ügyészség, a bíróságok munkáját formalizálni kell. A parlament arra való, hogy törvényesítse a kormány által beterjesztett javaslatokat. Kormányozni ellenzék nélkül is lehet. A vita nem más, mint obstrukció, a kormány akadályozása. A parlament nem ellenőrzi a kormányt.
A kommunizmusban/a NER-ben nemcsak a parlament báb, hanem a kormány is. A kabinet végrehajt és reprezentál, de a döntések a központi bizottságban születnek meg. – Gyakorlatilag a Fidesz-kormány is csak lebonyolító szerv. A kormányülések nem tanácskozások, hanem a feladatok kiosztásának és számonkérésének fórumai. A fontos dolgok szűk körben – akár formailag illetéktelenek részvételével (Habony Árpád), a legszűkebb pártvezetésben (politikai bizottság) dőlnek el.
7. Civilek. A civil szféra a kommunizmusban formálisan is megszűnt, helyébe a „társadalmi szervek” léptek (Hazafias Népfront, szakszervezetek), amelyek a „transzmissziós szíj” szerepét töltötték be. – A Fidesz a civil szférában ugyanolyan „díszszervezetekkel” érintkezik, mint szocialista elődpártja: velük mondatja el azt a hódolatot, amit aztán a társadalom hangjaként tüntet fel. A kritikus szervezeteket ellehetetleníti.
8. Az erőszakszervezetek. Az önkényuralomhoz fegyveres erőszakszervezet szükséges. A rendőrség, az ÁVO a munkásosztály ökle, amelyet egyetlen dolog köt: a munkásosztálynak a pártvezetés által kimondott érdeke. – A párhuzam itt nem tökéletes. Igaz, hogy a belügyminiszteren keresztül a rendőrség, a TEK is bizonyos fokig a pártcélok szolgálatába állítható, de ez határokba ütközik. A menekültügy, a terrorizmus elleni védekezés azonban már lehetőséget ad a fegyveres erők ön- és politikai célú használatára. De a mai rendszerben alapvetően a gazdasági és pszichológiai önkényuralom helyettesíti a fegyveres erőszakot. A gazdasági retorziótól, az egzisztenciális fenyegetéstől való félelem és a pszichológiai erőszak ugyanolyan rettegést tud kelteni, mint a brutális terror. A pártok megfélemlítésére pedig ott az ÁSZ.
9. Függésben tartás. A gazdasági függésben tartás jellegében hasonló. Korábban így: az állam minden polgára függő helyzetben van a kommunista hatalomtól. Tőle kapja a lakását és a fizetését. A rendszerrel való szembehelyezkedés mindezen javak megvonásával jár. Viszont az, aki közülük való (nómenklatúra), jutalmul anyagi javakra, luxusszolgáltatásokra, pozícióra számíthat. – Az emberek függésben tartására a politikai indokú bebörtönzést a Fidesz – még – nem használhatja. A gazdasági függésben tartás is nehezebb feladat egy magántulajdonra épülő gazdaságban, mint a szocializmusban, de nem kivihetetlen. Ezt a szerepet a NAV-ra, az ügyészségre, az ÁSZ-ra osztották. Akivel nincsenek megelégedve, ahhoz másnap kiszállnak a hatóságok, és nincs olyan, akinél ne lehetne hibát találni.
A jutalmazás és büntetés eszköze a költségvetési juttatások, pályázatok hatalmas pénztömege, melynek mozgását a társadalmi kontroll visszaszorításával gyakorlatilag a pártkáderek szabályozzák. Ez az állás- és pénztömeg az egzisztenciális függésben tartás és a félelemkeltés eszközeként működtethető (különösen egy tőkeszegény országban). Lehet vele büntetni (elbocsátás, lefokozás, pénzeszközök megvonása), és lehet vele jutalmazni: hatalmas támogatások barátokhoz terelésével (Mészáros, Garancsi, Vajna, Tiborcz), a pályázatoknál hátrányos megkülönböztetéssel az ellenfelek esetében (Simicska).
10. A bölcs tanítók. A kommunista kommunikációelmélet ezen alapult: Sztálin és Rákosi elvtárs a nép bölcs tanítói; ővelük senki nem érintkezhet egyenrangúként. Ők kinyilatkoztatnak. Őket nem lehet igazán kérdezni (még ha a kinyilatkoztatás néha fel is ölti egy kérdezési rituálé formáját), vitatkozni meg éppenséggel lehetetlen. – Orbán Viktor 2010 óta tartó kormányzása alatt mereven elzárkózott a tényleges kommunikációtól. A pénteki közrádiós miniszterelnöki „eligazítások” a Szabad Nép-félóra szerepét töltik be. Őt csak a megbízott áhítatos riporter kérdezheti. A miniszterelnök, a miniszterek, politikusok részvételével tartott nyilvános és valóságos vita, amelyben újságírók, politikai ellenfelek megszorongathatják az elnököt, megszűnt. A késő Kádár-rendszerben még egymást érték azok a magas színvonalú és érdekes viták, ahol a minisztereket, pártvezetőket szakértők, politológusok vagy akár a közönség tagjai kérdezhették (Napzárta). Efféle szembesítéstől a maiak elzárkóznak.
11. Média. A párt (illetve vezetősége) határozza meg a nyilvános valóságot. Az van, amiről ők beszélni kívánnak. – Pontosan így gondolkozik a Fidesz is. Orbán Viktor határozza meg, miről beszél, és még inkább, hogy miről hallgat. Joga van bírálni bárkit, de az őt ért bírálatot nem hallja, és nem is akarja, hogy hallható legyen. A közvetve vagy közvetlenül megszerzett köz- és kereskedelmi csatornák irányításának legjobb módja: megbízható pártkáder kinevezése a vezetői székbe. A vésztartalék a kézi irányítás, a közvetlen leszólás a szerkesztőkhöz. A „kereskedelmi” sajtó frontján hatalmas állami dotációk folynak át a párt iránt elkötelezett orgánumokhoz. Az alkotmányos berendezkedés ugyan formálisan biztosítja még más (dotációt persze nem élvező) média működését, de az ilyenek ellen például a reklámadó bevezetésével lépnek fel.
12. Szimbolikus politika. A kommunista hatalom minden ateizmusa ellenére igyekezett szakralizálni a hatalmát. Szertartások, szimbólumok, ideológiai katekézis, az „érvényes szavak”, pontosabban jelszavak kultusza (békeharc, munkás-paraszt szövetség, társadalmi haladás, népi demokrácia). – A Fidesz soha nem tisztázott tartalmú jelszavai (keresztényi, nemzeti, polgári), az állandóan használt ideologikus frázisok nem csupán üres verbalizmust valósítanak meg. A verbalizmus a hatalmi politikát akarja igazolni, s jogcímet adni mások agyagba döngöléséhez. Ebben sajátos szerepet játszanak a kommunista rendszerben sem ártatlan egyházak, amelyek gyakran klasszikus ideológiai funkciót teljesítenek: igazolják az őket pénzelő politikai hatalmat. Egyszerre sértettek és offenzívek; társadalmi partnerek akarnak lenni, de minden kritikát azonnal egyházüldözésnek nyilvánítanak.
13. Személyi kultusz, ellenségképgyártás. Itt a Fidesz már nem is a kádári mintát, hanem a még korábbi gyakorlatot követi. „Rákosi elvtárs dolgozik”, „Rákosi elvtárs barátkozik a néptömegben”. Orbán nem utasítja el a bálványozását. Sőt. A kritika nemcsak politikailag, hanem hiúságában is sérti. Személyi egyeduralmat gyakorol saját pártjában is, és áhítatos tiszteletre tart igényt minden magyar polgártól, a tudomány, a művészet, a társadalmi kommunikáció minden szférájától. A kommunisták számára a Nyugat volt a jól körülhatárolható, örökös ellenség. Orbán is imádja a szembenállást. Ha nincs ellenség, keres magának. Küzdeni vágyása belekövült az egyéniségébe, átalakította az embert. Megváltozott a stílusa, eltűnt a humora. A hatalomért való kérlelhetetlen harcban, a hatalomféltésben még az arcvonásai is megkeményedtek.
Az írás a HVG idei 2. számában jelent meg.
Évtizedes, közmegegyezésen alapuló kollektív politikai hazugságot törvényesített az Országgyűlés kormánypárti többsége azzal, hogy gyorsított eljárásban elfogadta néhány KDNP-s politikus semmiből felbukkant ötletét a kampányköltések felső korlátjának eltörlésére. A módosítás mögött többféle politikai szándék is felsejlik.
Budapest megkapta az azonnali jogvédelmet is.
Ahogy ígérték, az Európai Bizottság bemutatta az orosz gáz és olaj importjának megszüntetésére vonatkozó javaslatát.
A hatóságok vizsgálják, hol kaphatta el a súlyos betegséget.
A jogerős ítélettel most vissza kell helyezni tanácselnöki tisztségébe.
Egyikük negyven év börtönt kaphat.
Az ügy az Európai Unió Bíróságán köthet ki.
15 hónap alatt sajátította el a szakmát.
