Olvasom, hallom a hol indulatos, hol gúnyos reakciókat Orbán újabb tusnádfürdői fellépésére. Csupa hazugság, mondják egyesek, egy beteg ember tévképzetei, mérgelődnek mások. Nem tartom szerencsésnek ezeket a reakciókat. Akkor tudunk Orbán ellen a siker minimális esélyével harcolni, ha megértjük, hogy miért neki van jelenleg sikere. Ez a fellépés – miként a korábbiak is – egy jelenleg sikeres politika ideológiáját tartalmazza. Magunkat csapjuk be, ha egy legyintéssel vagy szidalmazással elintézzük, ahelyett, hogy komolyan elgondolkoznánk róla.

Akár tetszik, akár nem, Orbán ebben az előadásban – merthogy nem beszédet tartott Tusnádfürdőn, hanem szabadegyetemi „előadást”, és ehhez felvette a töprengő, morfondírozó tanári pózt a megszokott harcos szónoki fellépés helyett – alapjában véve igazat mondott.

Az előadás két alapvető állításra épül, és mindkét állítás igaz. Az egyik: amit ő és társai az elmúlt három évtized alatt csináltak, az számukra példátlan sikert hozott. Igaz, nem azonnal. A kilencvenes években a „függetlenség kivívásának” és az első, „liberális rendszerváltásnak”, a „szocialista tervgazdaság helyett tőkés piacgazdaság építésének” és „eközben a demokratikus jogi és politikai intézményrendszer parlamenti demokrácia felépítésének” ők – az 1998 és 2002 közötti négy évet kivéve – nem irányítói, csak az alapokat illetően egyetértő részvevői voltak. Ezt Orbán bizony elkeni az előadásban, de 1989 és 2010 között valóban így történt. (Külön kérdés, hogy miért tartotta fontosnak sajnálkozni az SZDSZ sorsán, de ezt most tegyük félre.)

Az is igaz, hogy ez az első, „liberális” rendszerváltás nem az ő ellenükre, hanem az ő részvételükkel történt (hiszen az első években még ők maguk is liberálisnak vallották magukat), azt sem kellett kudarcként, vereségként megélniük. A 2010-ben, a kétharmados választási győzelemmel kezdődött második szakasz viszont meghozta számukra a teljes sikert. Ez volt tehát az első igaz állítás Tusnádfürdőn.

A másik pedig az – mondta már korábban is, de most megismételte –, hogy az ő nagy tettük a nyugati értelemben vett liberális demokrácia felszámolása Magyarországon. Hát nem igazat mondott? És ebben itthon nem is találtak, és ma sem találnak érdemi ellenállásra, rendszerüket csak kívülről fenyegetik veszélyek. Lássuk be, ez is igaz.

Arra, hogy ezt így előadta, két tekintetben sem helyes legyinteni, vagy akár indulatosan mérgelődni. (Miközben az indulatokat persze megértem, magam is osztozom bennük.) Egyrészt azért nem helyes, mert ha szemben az olyan apologetikus érveléssel, hogy az Orbán-rendszer az igazi demokrácia, ő második rendszerváltásként írja le a maga hatalmi rendszerének felépítését, az közelebb viszi a közgondolkodást egy fontos felismeréshez. Ha egyszer 1989 és 2010 között a nyugat-európaihoz hasonló liberális demokrácia volt Magyarországon, és ennek helyébe – Orbán szerint is – másfajta rendszer lépett, akkor tisztázni kell, hogy mi is ez a másfajta rendszer. Orbán maga is felteszi ezt a kérdést, és újra azt mondja, hogy ez „illiberális állam”.

Az illiberális szó riasztó volta miatt egyszer már átnevezte kereszténydemokráciára, ami nyilván nem működik, hiszen a kereszténydemokrácia nem rendszer, hanem egyfajta politikai irányzat. Ezért most új terminust talált ki: „keresztény szabadság”. Tudjuk, a szabadság az ő beszédeiben már hosszú ideje nem a polgárok szabadságát jelenti a hatalommal szemben, hanem a „nemzet” szabadságát a külső kötöttségektől, ami valójában az ő szabadságát, sem külső hatalmak, sem belső intézmények által nem korlátozott hatalmát jelenti, és semmi köze ahhoz, amit ma bárki más Európában szabadságon ért.

A „keresztény szabadság” tehát nem is titkolt példaképének, az immár száz évvel ezelőtt indult keresztény-nemzeti kurzusnak felújítása. Ha lelkiismeretesen megvizsgáljuk az Orbán által a magyar demokrácia romjain kialakított rendszert, akkor arra fogunk jutni, hogy az – akárcsak az egykori keresztény-nemzeti kurzus világa – nemcsak nem liberális, de nem is demokrácia, hanem, ahogy Heller Ágnes szerette nevezni, zsarnokság, más szóval önkényuralom. Orbán maga az előadásban ezt eufemisztikusan úgy fogalmazta meg, hogy ők felismerték, hogy „a társadalom, a közösség szerveződési módját radikálisan meg kell változtatni”. Ez a változtatás valójában a szabadságelvű berendezkedésről a függőségelvű berendezkedésre, vagyis zsarnokságra, önkényuralomra való áttérést jelentette. (Ő közösségelvű rendszernek is nevezi az előadásban, de hát a mi életünkben már volt egy, magát közösségelvűnek hirdető rendszer, a szocializmus, és az bizony igazi önkényuralom, diktatúra volt. Ahol az egyént alávetik a „közösségnek”, melyet persze a hatalmon levők képviselnek, ott önkényuralom terem.)

*

Másrészt pedig azért sem helyes legyinteni Orbán érvelésére, vagy csak mérgelődni miatta, mert ha belátjuk, hogy az, amit ő második rendszerváltásnak nevez, a liberális demokrácia felszámolását és önkényuralom felépítését jelenti, továbbá, ha szembenézünk azzal, hogy ez sikeres, akkor fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy miért is sikeres a liberális demokrácia felszámolása, miért is tarthat arról ennyire diadalittas előadást.

Kis János az autokratikus áttörésről közölt tanulmányában („Demokráciából autokráciába”, Politikatudományi Szemle, 2019. 1. sz. 45-74. old.), amelyben szintén arra jut, hogy Orbánnak sikerült önkényuralommal (autokráciával) felváltani a demokráciát, s hogy ez a váltás már végbement, azt állapítja meg, hogy ennek a demokrácia válsága volt az előfeltétele, anélkül nem következett volna be. Magam az Ésben legutóbb arról írtam („A bajok eredetéről másképp”, Élet és Irodalom, 2019. 29. sz.), hogy milyen konkrét fejleményekben látom e válság (mármint a 2000-s évtizedre kialakult, és a Fidesz áttörésébe torkolló válság) okait Magyarországon. Erre most nem térek vissza. Ezen túl azonban azt is meg kell magunktól kérdeznünk, hogy miért lehet továbbra is ennyire sikeres. A sok ok közül egyet emelek ki, amelyet különösen fontosnak tartok a magyarázatban.

A tusnádfürdői előadás bírálói többek között arra hivatkoznak, hogy az annak leplezésére szolgál, hogy mást sem csinálnak, mint lopnak, hogy nem szól a klímaválságról, hogy megkerüli az egészségügy és oktatás súlyos helyzetét. Nos, ez persze tényleg így van. Hozzá lehetne még tenni a szociális feszültségek erősödését, a szegények leszakadását, a nyugdíjcélú megtakarítások felélését, az elit morális züllését, az ország nemzetközi elszigetelődését. Orbán azonban nem a vele szemben állók, vele elégedetlenek narratívájában írja le az ország helyzetét, hanem a sajátjában. Nem azokat a kérdéseket veszi elő, amelyekre a maga közönsége számára sincs jó válasza, hanem azokat, amelyekre van. Szokása szerint arról beszél, hogy 2010-es hatalomra jutása óta visszaszerezték az ország önrendelkezését, „elzavarták” az IMF-et, rendezettek a pénzügyek, csökken az adósság, visszaszerezték az „elkótyavetyélt” nemzeti vagyont, gyors a gazdasági növekedés, emelkednek a bérek, izmosodnak a kis- és középvállalatok, közel teljes foglalkoztatást értek el, szélesebb kört vontak be az adózásba, megszüntették a devizahitelezést, megvédték az ország határait a migrációval szemben, radikálisan javították a gyermekvállalás feltételeit, újraegyesítették a nemzetet.

A minap a Klubrádióban megkérdezte egy hallgató Bolgár Györgytől, hogy ugyan már miben volt jobb a 2002 és 2010 közötti MSZP–SZDSZ-kormány teljesítménye, mint az Orbán-kormányoké. Bolgár nemcsak maga próbált válaszolni, de még Mihályi Pétert, a kiváló közgazdászt is segítségül hívta. A válaszok nem nyugtatták meg a korábbi kérdezőt. Ez már csak azért sem meglepő, mert a mai MSZP sem vállalja a maga korábbi kormányzását, az újabb ellenzéki pártok pedig – a Jobbiktól a Momentumig – kiváltképp elutasítják azt. A Fidesz viszont folyamatosan büszkélkedik a maga teljesítményével, saját kritériumai szerint. Azok a szempontok, amelyek alapján akár a Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai-időszak, akár a korábbi Horn-kormány kaphatna jobb megítélést, Orbán kormányzása pedig rosszabbat, szinte teljesen eltűntek a politikai diskurzusból.

Hadd illusztráljam ezt néhány példával.

1. Orbán a „nemzeti vagyon visszaszerzésével” dicsekszik. Egy-két közgazdászt kivéve hallottuk bárkitől is, hogy értelmetlen dolog volt az adófizetők pénzét bankok és közművek visszavásárlására költeni, s hogy korábbi privatizációjuk előnyös volt? Jobbak, megbízhatóbbak lettek az államosítástól a bankok vagy a közműszolgáltatók? Nem emlékszem, hogy az Országgyűlésben mondott volna ilyesmit bárki az Orbán-kormány ellenzékéből.

2. Megkérdőjelezte-e valaki a politikusok közül, hogy előnyös volt-e az IMF hitelei helyett magasabb kamattal a nyílt tőkepiacról finanszírozni a magyar államadósságot, illetve magas hozamú belföldi állampapírokkal váltani ki a korábbi forrásokat? Nem volt-e előnyösebb korábban az IMF segítségére támaszkodni?

3. Orbán a munkanélküliség csökkenésével is büszkélkedik. Néhány szakember mondta csak, hogy a kiterjedt közmunka inkább káros, mint hasznos, nem vezeti vissza az érintetteket a munkaerőpiacra. Rajtuk kívül ezt még a szakemberek többsége is helyeselni szokta, nem is beszélve a politikusokról. Nem érne-e többet egy kiterjedt munkaügyi hálózat és hosszabb munkanélküli ellátás?

4. A menekültekkel szembeni uszítás, az embertelenség tobzódása kapcsán az ellenzéki pártok fogadkoznak, hogy ők sem bontanák le a kerítést, s csak arról beszélnek, hogy a migrációs veszély már elmúlt, de nem vállalják az elvi vitát a menekültellenes uszítással. Szóba hozták egyáltalán a parlamentben napirend előtt vagy az interpellációs időszakban a röszkei provokációt vagy tranzitzónákban sínylődők szörnyű helyzetét? Azt, hogy Magyarországnak tartósan nagy szüksége lenne rendszeres bevándorlásra, mégpedig Európán kívüli országokból is, egyetlen politikus sem meri kimondani, legfeljebb egy-két közgazdász és demográfus, szűk körben elérhető publikációkban.

5. Az Orbán-rendszer „családpolitikájának” alapjait szinte senki sem vonja kétségbe, holott az valójában a jól szituált rétegek javára, a többiek rovására történő jövedelem- és vagyon-újraelosztást jelent, miközben a népszaporulatra minimális a hatása, a demográfiai válságot nem enyhíti. A korábbi kormányok által preferált jövedelempótló és kiegészítő konstrukciók méltányosabbak voltak, az igazán rászorulókat is elérték.

6. A „nemzet újraegyesítésének” orbáni politikáját, amely a valóságban a szomszéd országokkal folytatott, ingadozó intenzitású hidegháborút jelent, olyannyira nem vitatják, hogy a DK kivételével az ellenzékiek minden ilyen parlamenti és parlamenten kívüli kormányzati lépést szavazatokkal és politikai gesztusokkal támogatnak. Az MSZP látványosan fordult szembe saját korábbi szomszédsági politikájával – nemcsak Gyurcsányéval, de valójában Horn Gyuláéval is –, és az új ellenzéki pártok, az egykori Együtt-től a Párbeszéden át a Momentumig sem teszik kérdésessé a Fidesz „nemzetpolitikájának” helyességét. (Még a DK nemmel szavazása sem jelenti azt, hogy képviselői el is magyaráznák az Országgyűlésben vagy a médiában, hogy miért szavaznak úgy.)

7. Az, hogy az MSZP elnökhelyettese lényegében a Jobbik (és közvetve a Fidesz) érvanyagát átvéve támadja a kormányt a devizahitel-adósok ügyében, szélsőséges hangvételben uszít a bankok ellen, azt a tőkeellenes közszellemet erősíti, amelyet több mint két évtizeddel ezelőtt terjesztett el a még ellenzéki Fidesz, és azóta is épít rá. Mindez együttesen jellemezhető a Fidesz szellemi-politikai hegemóniájaként a magyar közéletben, ami választási sikereinek alapja.

*

Az előadás igaznak tekinthető két állítása mellett, nevezetesen hogy Orbánék útja számukra sikeres volt, és hogy a liberális demokráciának egy más rendszerrel való felváltását hozta, volt egy harmadik igaz állítása is, nevezetesen a kettő összefüggése. Az előadás egy pontján Orbán feltette a kérdést: vajon, ha visszatekintünk a 2010-es helyzetre, „ezeknek a magyar problémáknak a megoldása elképzelhető-e a liberális demokrácia keretein belül?” Nemmel válaszolt, és igaza volt. Ha ugyanis a problémák megoldásán azt is értjük, amivel kapcsolatban ő sikerről beszél, mint a korábban privatizált ágazatok visszaszerzése, az adósság csökkentése, az IMF elzavarása, a foglalkoztatás közmunka révén történő bővítése, a családtámogatások bővítése, a migráció „megállítása”, a nemzet „újraegyesítése”, de ugyanakkor azt is, amiről ő hallgat, mint a jóléti rendszerek erőteljes szűkítése, a gazdasági protekcionizmus és az uniós forrásoknak a kiválasztottak köréhez csatornázása, a bankok egy részének, a korábban állami földeknek, a trafikoknak és a szerencsejáték-iparnak ugyanezen kiválasztott kör kezébe juttatása, Paks II és a Belgrád–Budapest-vasútvonal eldöntése és elindítása, akkor be kell látnunk: liberális demokráciában, ahol szabad a sajtó, ahol érvényesül a hatalmi ágak elválasztása, ahol szabadon gyakorolhatják előjogaikat az ellenzéki pártok és a civil szervezetek, ahol szabadok és méltányosak a választások, mindez megvalósíthatatlan lett volna. Ehhez illiberális államot, vagyis önkényuralmat kellett építeni. Hálásak lehetünk Orbánnak, hogy ennyire világossá tette számunkra ezt az összefüggést.

Ha az ellenzék nem vállalja, hogy elutasítsa az Orbán politikájának alapjául szolgáló korábban felsorolt szempontokat, amelyekhez képest ez a politika jónak, hasznosnak, eredményesnek mutatkozik, s amelyek híveinek támogatását biztosítják számára, akkor biztosan nem tudja megtörni a Fidesz hegemóniáját a politikai közgondolkodásban. Ezért adhat elő Orbán minden adandó alkalommal sikerszövegeket, mint most is Tusnádfürdőn. És ezért tud minden választáson jobban mozgósítani, mint az ellenzék.

Amíg nem lesz az országban olyan ellenzéki politika, amely alapjaiban kérdőjelezi meg Orbán válaszait az általa a közgondolkodás előterébe állított kérdésekre, addig a politikai alternatívának nemigen lesz esélye. S addig Orbán önkényuralmát valóban csak kívülről fenyegeti veszély, ahogy Tusnádfürdőn mondhatta.