A szocialista-ateista kutyából lett keresztény szalonna kiadta a parancsot a reformátusok szárszói konferenciáján: minden lelki pásztornak kötelessége a T. Ház mestere által fedezett százmilliárdos léptékben gondolkodó országrablók támogatására buzdítani a nyáját. Azokat a katolikusokat állította példaképként a reformátusok elé, akik tapasztalatai szerint együtt fordítottak köpönyeget a T. Házmesterrel, s úgy kampányolnak a Fidesz mellett, mint egykoron ellene.

Ebben nincs semmi különösebben érdekes. A T. Házmester túlbuzog, ahogy egy neofitának kell, s ahogy azt a múltja elől vele együtt menekülő egykori „csuhás”-gyalázó, a T. Háziúr teszi. A T. Házmesternek – a T. Ház lepusztítása mellett – az a dolga, hogy a hazájukat szabadon szerető emberek számára minél tűrhetetlenebb dolgokat mondjon; ezzel kedveskedjen a hazájukat minél kevésbé szabadon szerető szolgatársainak, ezzel tematizálja el a nyilvánosságot az érdemi kérdésektől, és ezzel feledtesse el önmagával, hogy kilökték abból a körből, amelyben a lényeges döntések születnek.

Ezennel ellenállok a félretematizálásnak, nem idézek régi Kövér-szövegeket, nem sorolom, ki mindenki követelte, és érte el, hogy az egyházak kiálljanak mellettük választások előtt és között; mindenki tudja ezt, aki akarja, és aki nem a NER által az iskolákra parancsolt botrányos tankönyvekből tanulta a történelmet. Ennyi volt. 1390 karakter.

És most az érdemi kérdés: mit szólunk ahhoz, amit az egyházak képviselői a választások ügyében tesznek, vagy nem tesznek? Van egy (manapság éppen az ellenzék körében) népszerű vélemény, miszerint a vallás magánügy, az egyházak és a papok a szószéken ne politizáljanak, pláne ne kampányoljanak.

Ez képmutató és a világnézeti szabadsággal össze nem férő álláspont. Nem véletlen, hogy az egykori állampártból érkezett utódpártiak körében a legelterjedtebb. Ebben a tekintetben ugyanis az az állampárt volt a legképmutatóbb. Egyrészt megkövetelte, hogy az egyházak ne képviseljenek önálló politikai álláspontot, másrészt megkövetelte, hogy álljanak ki az állampárt álláspontja mellett.

Micsoda képmutatás lenne azt képzelni, hogyha egy egyház vezetője vagy annak legközelebbi hívei elindulnak a választásokon, akkor az az egyház nem vesz részt a kampányban! Márpedig nem katolikus és református püspökökkel történt ez meg (legalábbis a rendszerváltás után), hanem a Magyarországi Evangélikus Testvérközösség vezetőjével és a Hit Gyülekezete vezetőjéhez legközelebb álló presbiterekkel. Ha annakidején a Magyarországot legszabadabban szerető párt híveként nem találtam kivetnivalót Iványi Gábor, Hack Péter, Mészáros István képviselői kampányaiban és képviselői tevékenységében, akkor hogyan tiltakozhatnék az ellen, hogy egyházak politikai szerepet játszanak?! Ha az lenne a véleményem, hogy játsszanak addig, amíg általam helyesnek tartott álláspontot képviselnek, de ne játsszanak, ha mást képviselnek, akkor mi különböztetne meg engem a T. Házmestertől?

Bogárdi Szabó István püspök emlékeztetett a szárszói konferencián arra, hogy a kilencvenes évek elején 14 református lelkész ült képviselőként az Országgyűlésben. Egy kivételével (és az nem az SZDSZ volt) minden frakcióba jutott református lelkész.

A vallás csak és kizárólag abban az értelemben magánügy, hogy a magánembernek joga van azt mondani, hogy a hitem csak rám tartozik. Ő rendelkezik a hitére, illetve hitetlenségére vonatkozó információval, ő dönti el, hogy azt kikkel osztja meg, kikkel nem. Ebben az értelemben persze minden világnézet magánügy. Más értelemben pedig egyik sem az, hiszen minden világnézet, minden hit a világ egészéről szól. Mindenről, ami közügy, a közösség ügye. Mindenről, ami a közélet, a politika érdeklődési körébe tartozik.  Ha van Isten, akkor az ő érdeklődési körébe azután végképp minden beletartozhat, hiszen ő teremtette és igazgatja az egészet. Hívő ember mindenről felteheti magának a kérdést, mi azzal kapcsolatban az Istennek tetsző álláspont. Nem várhatja el senki hívő embertől, kiváltképp paptól, hogy őt ez ne befolyásolja, és azt sem, hogy ne próbáljon az Isten általa vélt tetszésének megfelelően befolyásolni másokat a rendelkezésre álló nyilvános térben és eszközökkel. Aki ezt követeli, az a világnézeti és lelkiismereti szabadságot tagadja.

Az állam és az egyház szétválasztása egyáltalán nem jelenti az egyház elválasztását a politikai tértől és semmilyen közügytől. Csupán azt jelenti, hogy az egyház nem az állami intézményrendszer része, és nem gyakorol közhatalmi funkciókat. Ez igaz minden szakszervezetre, civil szervezetre, egyesületre, mozgalomra stb. Ezek mind el vannak választva az államtól a polgári demokráciákban, de attól még nagyon is politizálnak, akcióznak, kampányolnak, hatást gyakorolnak az állampolgárok politikai döntéseire.

Azok a politikai erők, amelyek szélesebben értelmezik (túlértelmezik) az állam és az egyház szétválasztását, nem hadakozhatnak hatásosan az egyházak államosítása és az állam egyháziasítása ellen (ami pedig ugyancsak sürgető lenne), mert az egyházak és a hívők joggal érzik úgy, hogy a világnézeti szabadságukba gázolnának, csonkítanák azt a mozgásteret, amely őket megilleti.

Az egyházak polgári demokráciában úgy kampányolnak vagy nem kampányolnak, ahogy akarnak. Utasíthatják erre az alkalmazottaikat, megtilthatják nekik, rájuk bízhatják... Ebben csak belső törvényeik korlátozhatják őket. Természetesen bárki vélekedhet úgy, hogy rossz ügy mellett, rossz módszerekkel, rossz érvekkel kampányolnak. De hát minden kampányoló tábor így szokott vélekedni az ellentábor kampányáról. Ettől még nem vonják kétségbe ellenlábasaik kampányoláshoz való jogát.

Ami a polgári demokrácia szabályai szerint jogszerű, még nem feltétlenül jogosult szellemileg. Azt például csak hívő véleményezheti, hogy egy egyház vagy annak bármely papja, híve az adott kampányban elfoglalt pozíciójával helyesen szolgálja-e az Istent. Ateista és agnosztikus ebben illetéktelen. Aki nem hisz, vagy nem biztos Isten létezésében, az nem vélheti tudni, hogy ennek a szerinte nem (is biztosan) létező Istennek mi tetszik, és mi nem.

Ők (köztük e cikk agnosztikus szerzője) csak azt mondhatják, hogy evilági társadalmi szempontok, ilyen és ilyen értékek szerint így minősíthetik, amit mások Isten szolgálatára hivatkozva tesznek és képviselnek. Azonkívül persze fölfedezhetnek logikai ellentmondásokat és rámutathatnak ezekre.

Azt mondhatják, hogy mennyire ártalmas itt e Földön, aminek a választására híveiket buzdítják, de a hívő számára e röpke földi élet szempontjainál az utána következő örökéleté nyilván fontosabb. Annak szempontjából ítélkezni pedig nem hívők nem illetékesek.

Nem illetékesek, ami a tartalmat illeti. Az igeneket és a nemeket. Az egyetlen, amit minden szempont szerint megítélhetnek, az állásfoglalás léte vagy nem léte. A választás megszólalás és hallgatás, kiállás és sunyítás között.

Erre az ítélkezésre a legnagyobb magyarországi egyház most alkalmat adott.

Egy akárki a politika magasából azt mondta, hogy keresztény hívőnek nem lehet tiszta a lelkiismeretük, ha nem „a keresztény” pártra, vagyis az övére szavaz. Ez bűn, amit meg kell gyónni, és helyes, ha a katolikus pap a szószékről azt mondja, aki nem jó felé szavaz, a következő héten ne jöjjön templomba, hanem először jó alaposan és többször gyónja meg az ő súlyos bűnét.

A katolikus püspöki kar sajtószolgálata, amelynek az a feladata, hogy az egyház tevékenységével kapcsolatban felmerült kérdésekre válaszoljon, kérdéseket kapott a sajtótól a fenti kijelentésekkel kapcsolatban. Ha nem kapott volna kérdéseket, akkor is legfőbb kötelessége lenne az egyház vezetésének a hívőket eligazítani, hogy helyesen értelmezi, avagy sem a tekintélyes funkciót viselő (bocsánat) méltóság az általa hivatkozott papokkal egyetemben azt, hogy mi a hívő kötelessége a közelgő választásokon és mivel követhet el súlyos bűnt.

A katolikus püspöki kar azonban hallgat. A sajtószolgálat azt állította, hogy nem ismeri a kijelentések hátterét, és az azzal kapcsolatos kérdésekre a kijelentő tudna válaszolni. Mi bűn és mi nem bűn egy katolikus hívő életében, ez nem az a kérdés, amely bármiféle ismeretlen „háttértől” függene, s amellyel kapcsolatos kérdésekben a katolikus főpásztorok helyett egy református politikus lenne illetékes. A sajtószolgálat még beidézte a katolikus katekizmusnak azt a passzusát is, miszerint a súlyos bűnöket – bármi légyen is – gondos lelkiismeret-vizsgálat után meg kell gyónni. De vajon hogy fogják megtalálni a lelkiismeretük gondos átvizsgálása után a katolikus püspökök a választással kapcsolatos bűneiket, ha meg sem tudják mondani, hogy mi az? Ha csak úgy nem, hogy megérdeklődik a T. Házmestertől.