Kádár János nem kérte a csapatok kivonását, pedig már korábban is hamar elege lett az országnak az ideiglenesen állomásozó csapatokból.
„Népünk örökké hálás lesz önöknek, szovjet harcosok, hogy pártjuk és kormányuk szavára segítségünkre siettek, és segítettek megmenteni a mi nehezen kivívott eredményeinket” – búcsúzkodott „forró szeretettel” Kállai Gyula, a Magyar Szocialista Munkáspárt politikai bizottságának (pb) tagja a Veszprémből végleg hazatérő orosz katonáktól. Az elutazó bakák parancsnoka válaszul azt hangsúlyozta, hogy „a magyar dolgozó nép biztos lehet abban, hogy a szovjet hadsereg a jövőben is őrködni fog a béke megvédése és a szocialista országok biztonsága felett”.
Az idilli jelenetre 1958. március 16-án került sor, bő két héttel Nyikita Hruscsov magyarországi látogatása előtt, amikor a szovjet pártvezér állítólag négyszemközt felvetette Kádár Jánosnak, hogy nem kellene-e – Romániához hasonlóan – Magyarországról is kivonni az összes orosz csapatot.
Források híján csak sejthető, hogy a magyar első titkár erre ugyanúgy reagált, ahogyan a felvetést bő két hónap múltán – néhány nappal a Nagy Imre-per ítélethirdetése előtt – a központi bizottság plénumán kommentálta: „Ha kizárólag a belső dolgainkat nézzük, minden további nélkül ki lehetne vonni! (...) Ami azonban a külső provokáció lehetőségét illeti, ami fennáll, mi nem vagyunk képesek védeni saját független államunkat.”
Addigra egyébként már el is dőlt, hogy a Moszkva irányította katonai tömb, a Varsói Szerződés erőinek 419 ezer fős csökkentéséből (Romániából ennek keretében utazott haza az összes orosz katona) a „független” Magyarországra mindössze egy hadosztálynyi vonatkozik.
Szovjet részről 1988-ig nem is merült fel már komolyan az „ideiglenesen hazánkban állomásozó” csapatok kivonása – derül ki Baráth Magdolna Önök mostantól független országok vezetői! című, a témát a Századok folyóiratban 2015-ben összefoglaló tanulmányából.
Az 1950-es évek derekán viszont még többször is benne volt a levegőben ez a lehetőség. Elsőként 1955-ben, amikor az osztrák államszerződés aláírásával Ausztria visszakapta szuverenitását, és a megszálló szovjet csapatokat (is) kivonták az országból. Ezzel ugyanis Moszkvának megszűnt az 1947-es párizsi békeszerződésben kikötött jogalapja arra, hogy Magyarországon olyan fegyveres erőt állomásoztasson, amelyre az ausztriai megszállási övezetet kiszolgáló közlekedési vonalai fenntartásához van szüksége. Az ehhez elégséges pár ezer helyett idetelepített több tízezer szovjet katonának mégsem kellett távoznia, mivel az osztrák államszerződés előtt egy nappal, május 14-én aláírt Varsói Szerződés kiegészítő egyezménye gyorsan legitimálta a csapatok további magyarországi tartózkodását.
Pedig addigra nem csupán a lakosságnak, hanem még a kommunista állampárt MDP vezetőinek is elegük lehetett az egykori felszabadítókból. A „vonalbiztosító alakulatok” vezetőivel már a kezdetektől nehezen boldogultak. A nekik nyújtandó szolgáltatásokról és azok elszámolásáról aláírt egyezmények komoly terhet róttak a magyar államra, ráadásul a szovjet parancsnokok állandóan újabb és újabb követelésekkel álltak elő. Különösen 1953-tól, amikor – máig ismeretlen okból – a szovjet fél erőteljes létszámnövelésbe kezdett, emiatt a katonáknak meg a tisztek ideérkező családtagjainak újabb és újabb laktanyákra, lakásokra lett szükségük.
A több ezer ingatlanra vonatkozó elvárások olyan irreálisak voltak a krónikus lakáshiánnyal küszködő országban, hogy Rákosi Mátyás magyar pártvezér és jobbkeze, Gerő Ernő már Moszkvából kért jóváhagyást, mert nem voltak meggyőződve arról, hogy „a Középső Hadseregcsoport parancsnoksága azt kérelmezi, amit a Szovjetunió hadügyminisztériuma vagy a szovjet kormány szükségesnek tart” – idézi fel Baráth Magdolna.
Az 1954 januárjában Jevgenyij Kiszeljov nagykövettel tárgyaló Nagy Imre miniszterelnök pedig kiemelte, hogy „folytatódnak a partizánakciók az egyes egységparancsnokok, sőt egyes tisztek részéről, akik lakásokat követelnek a helyi magyar szervektől”. Ez pedig – üzente Moszkvába – immár szovjetellenes hangulatot vált ki, „mivel a szovjet csapatok állomáshelyein hónapok óta egyetlen magyar sem kapott lakást, még a legjobban rászorulók sem, mert a teljes szabad lakásalapot a katonai szükségletekre tartották fenn”.
Ezen a feszült helyzeten is változtatott volna, ha Ausztria után Magyarországról is távoznak az orosz csapatok, ám ez csak bizonytalan lehetőségként merült fel Bata István honvédelmi miniszter beszédében a pb 1955. május 5-ei ülésén. Már csak azért is, mert jelenlétükre nem csupán a szovjet vezetésnek lett volna szüksége egy háború esetén, hanem – tekintettel a lakosság hangulatára – a magyar kommunistáknak is, hatalmuk támaszaként.
Az 1956 nyarára közel 130 ezresre duzzasztott magyarországi szovjet kontingens távozásának első nyilvános felvetésére a forradalom alatt került csak sor: ez volt az egyetemisták 16 követeléséből az első. Október 30-án pedig Nagy Imre kormányfő bejelentette, hogy tárgyalásokat kezdenek a teljes kivonásról. Erre az őt szovjet segítséggel megdöntő Kádár forradalmi munkás-paraszt kormányának november 4-ei felhívása is ígéretet tett, sőt Kádár egy héttel később, az ideiglenes központi bizottság ülésén azon morfondírozott, hogy „egy bizonyos idő múlva amúgy is le kell ülni tárgyalni a szovjet csapatok kivonásának kérdéséről, s ami a perspektívát illeti, nem kétséges, hogy előbb-utóbb ki kell vonni Magyarország területéről őket”. Az 1957. január 6-án a Népszabadságban is közzétett kormányprogram azonban már úgy fogalmazott, hogy „a szovjet hadsereg a jelenlegi kiélezett helyzetben Magyarország területén védi a magyar népet”.
Annál meglepőbb – hívja fel a figyelmet orosz levéltári forrásokra hivatkozva Baráth –, hogy az újfent megszálló csapatok jogállásával kapcsolatos moszkvai tárgyalásokon, 1957 márciusában Vaszilij Szokolovszkij honvédelmi miniszter nem zárkózott el a katonák teljes kivonásától. Igaz, csak egy későbbi időpontban, úgymond a helyzet javulása után. A tárgyalásokról kiadott közös nyilatkozat mindazonáltal – a magyar kormány nevében – leszögezte, hogy „a szovjet csapatok Magyarország területén való ideiglenes tartózkodása szükséges, és mindenekelőtt megfelel a magyar nép érdekeinek”.
A megszállók bekvártélyozását biztosító újabb, az 1948-asnál jóval méltányosabb egyezmény megkötése után aztán egyre kevesebb szó esett az orosz katonákról. Nem csupán a kötelező titkolózás okán, hanem mert „1957-től zárkóztak be végleg gettószerű helyőrségeikbe, ahol immár a tisztek is, családostul, a kerítésen belül felépített lakótelepeken laktak” – említi Molnár György katonai szakértő Megszállók homályban című, a Beszélőben 1996-ban megjelent írásában. Lakásigényeik kielégítése azért időről időre napirendre került, mint például 1962-ben, amikor a pb 46 millió forintot utalt ki a családos szovjet tisztek szállóinak építésére. Sajtótörténészek máig keresik annak a később viccként terjedő állítólagos újságcímnek a nyomát, amely óvatlanul ekként adott hírül egy hasonló beruházást: „Öröklakást kaptak az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet hadsereg tisztjei.”
| Végjáték |
Kiskunhalasról indult haza az első szovjet egység, a 13. harckocsi-gárdaosztály 1989. április 25-én, miután négy és fél hónappal korábban Mihail Gorbacsov, a fegyverkezési versenyt bevallottan elveszítő Szovjetunió vezetője az ENSZ közgyűlésén bejelentette: országa egyoldalú leszerelésbe kezd Kelet-Európában. Az eredetileg részlegesnek tervezett csapatcsökkentésről 1989 márciusában tárgyaltak a magyar párt és állami vezetők Moszkvában. Németh Miklós miniszterelnök a 2014-ben róla könyvet író Oplatka Andrásnak elmondta, „ígéretet kaptam Gorbacsovtól arra, hogy tárgyalunk a szovjet csapatok kivonásáról az országból”, ám Gorbacsov titoktartást kért tőle, hogy a leszerelési tárgyalásokon ne gyengüljenek a Szovjetunió pozíciói az Egyesült Államokkal szemben. Ezt a forrásokkal alá nem támasztott „ígéretet” Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése előtt Németh – mint néhány éve a sajtóban felidézte – megosztotta a Történelmi Igazságtétel Bizottság vezetőivel. Tőlük Orbán Viktor is tudhatott erről, június 16-án a Hősök terén elmondott, politikusi népszerűségét megalapozó beszédében mégis úgy fogalmazott: „Olyan kormányt választunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.” A teljes távozást – idézte fel Sz. Bíró Zoltán történész a História magazinban egy évtizede – Moszkvában csak 1989 októberében vetette fel Georgij Sahnazarov, Gorbacsov közeli munkatársa és tanácsadója egy feljegyzésében, mondván: „Ha nem is ma, de holnap Magyarország és Lengyelország új kormányai követelni fogják csapataink kivonását. Ez esetben jobb lesz, ha mi kezdeményezzük, s nem ellenfeleink nyomására és gúnykacaja közepette vonulunk ki.” A részleteket 1990 elején a Németh-kormány tárgyalta le, az egyezményt március 10-én Moszkvában Horn Gyula magyar és Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter írta alá. Az utolsó szovjet katonavonat három nappal Gorbacsov bukása után, 1991. június 16-án hagyta el Magyarországot, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka, Viktor Silov altábornagy 19-én, 11 nappal a végső határidő előtt távozott Záhonynál. Az elhúzódó elszámolási vitát „nullszaldós” kompromisszummal lezáró egyezményt már Borisz Jelcin orosz elnök írta alá a következő év novemberében. |
ILLÉNYI BALÁZS
szerzo@hvg.hu
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
