Index-botrány
Alig néhány hónap telt el azóta, hogy az Index főszerkesztőjének kirúgása miatt felállt a szerkesztőség és új hírportál indított Telex néven, máris menesztették a helyükre kinevezett vezetőket az Index éléről. Szűk fél év alatt tehát két fordulatot is megélt Magyarország egyik vezető hírportálja - kövesse velünk az eseményeket cikksorozatunkban.
Illan a gyász, fogy a lelkesedés és a remény, hogy lesz másik, és nem sokkal kisebb, sokkal savanyúbb. Kicsit meglepő, hogy nem állt az Indexnél készen B terv, üresen várakozó cég, domain és valami minimális portálmotor. Furcsa, az Indexet világra hozó kreativitástól idegen gesztus versenyjogi tilalmakon rágódni ahelyett, hogy az érintettek a tábori lelkész, vagy a különösen jól csengő külső tanácsadó pozíciójából köpnék le azokat, akiknek elfér a szeme közt. Lassacskán lezárul a történet, becsukódik az ajtó, szétrajzanak az olvasók, vagy leszoknak a hírekről.
Üzletileg és szakmailag is érthető a tolakodás, az egymást félrelökdöső fotóriporterekre emlékeztető bejelentkezés a haláleset miatt megürült standra, mégis rossz ízű. Kívülről valószínűleg még feltűnőbb. Az üzenet, hogy Index helyett gyere, olvass minket, és ha már itt vagy, adjál pénzt. Sőt: fizess elő, különben nincs kiszolgálás, ez az új módi, lássad be.
Félreértés ne essék, az „adjál pénzt” része a legkevésbé kellemetlen. Az egyéb források – hirdetések – nemcsak pilanatnyilag, kormányzati machinációk és világválság következtében apadnak, hanem az előre látható jövőben is. Az olvasóközönség hozzájárulása elengedhetetlen, ezt kijelenteni nem illetlenebb, mint pénzt kérni a lángosért.
A felajánlkozások azonban két sebből is véreznek. Az egyik, hogy
a megmaradtak egyike sem helyettesíti az Indexet.
Hamis az ígéret, hogy erre képesek lennének. A 24 nem az Index, ahogy a 444 és a HVG sem, fontos tartalmak, egész műfajok hiányoznak róluk. Hiányzik továbbá a százfős szerkesztőség kapacitása, a nagyjából mindent meglátó száz szempár, az információkat nemcsak továbbító, de beszerző és feldolgozó munkaerő, az írni tudás kritikus mennyisége. Nem tudják betölteni az űrt. Legalábbis külön-külön nem.
Együtt viszont igen, még mindig. A mindenkit elérő lapszemlét, az időnként robbanó leleplezést, az egyenes megmondást, a szórakoztató ismeretterjesztést. A túlélők összesen kiadnak egy Indexet – ami azt illeti, az Index eddig is részben abból élt, hogy a többiek találatait juttatta el a széles nyilvánossághoz.
A másik gond, hogy a fizetőfal mögé húzódó,
előfizetéses tartalmak nem érhetnek el tömegeket.
Az Index nemcsak az olvasás élményét adta az ország jelentős részének, hanem a tudatot is, hogy ami fontos, az jó eséllyel, általuk eljut a szomszédhoz is, a kormánypárti nagynénihez, a tüntetésre nem járó, vállát vonogató, beletörődő puszták népéhez. Azoknak is fontos volt, akik nem olvasták - mert mások igen. Mi lett volna, ha a Borkai-botrányt csak az előfizetők látják? A kormánypárti sajtó hallgat, pár tízezren hüledeznek és elmesélik barátaiknak, ennyike.
Mi a teendő?
Pénzt gyűjteni kétféleképpen lehet: előfizetéssel, és adományként. Az előbbi konstrukció fontos és maradandó. Nemcsak azért, mert bizony vannak, akik szívesen adnak pénzt konkrétan a Magyar Hang vagy a HVG tartalmaiért, hanem mert ezzel őrizzük a piacgazdaság lángját. Valaha, a romlatlan kapitalizmusban így működött az üzlet, egy ilyen világ helyreállítása a célunk. Kereslet és kínálat, ár-érték arány. Szemben azzal, ahol lopott közpénzből tömik ki a legtehetségtelenebb szereplőket, akik ennek ellenére nincsenek a fasorban se.
Az adományok piaca is jelentős, az Index például százmilliókat kalapozott össze konkrét ellenszolgáltatás nélkül, mégpedig olyan ügyesen, hogy az most mind szépen ottmarad a gyilkosai kezében. Ezt a pénzt azért adták az emberek, hogy fennmaradjon az adott újság. Mint ahogy százmilliókat adnak egyszázalékban állatmentőknek és sikkasztó gyermekrák-alapítványoknak, valamint egyházaknak. Bárgyún, tájékozatlanul próbálnak jót tenni, nincs idejük felfedező körutakra.
Mérés nélkül is biztosan kijelenthető, hogy az adományozók és előfizetők közül sokan nem egy-egy konkrét médiumot, hanem magát a sajtószabadságot akarják támogatni. Gyakran találkozunk a panasszal, hogy előfizetek már erre meg arra is, rendszeresen utalok emezeknek, meg még a Hadházy büntetésére, hát mit tehetek még? Ezek a felajánlások sokszor szimbolikusak: az ellenállás, a szabadságpárti tenniakarás keres eszközt, jelképet, hőst, brandeket. És újságot – miközben végigkattintja az összeset abból, ami maradt. Nem hosszú már a lista.
Mi lenne, ha volna a sajtószabadságnak központi számlaszáma?
Egy alapítvány, amely átláthatóan, rugalmasan, akár algoritmizálva osztja el a beérkezett adományokat? Azok ajándékát vagy protestszavazatát, akik nem tudnak, nem akarnak dönteni, hogy mennyire fontos az ő világukban egyik vagy másik újság, hanem általában a kritikus, tényfeltáró, pártoktól független sajtót szeretnék megvédeni, mert látják, hogy van mitől. Az az alapos gyanúm, hogy ez a közösség jelentős, és nagyobb, mint a megmaradt szerkesztőségek feltétlen rajongótáborai külön-külön. Főleg ha ideszámítjuk a permanensen aggódó, ám magyarul nem olvasó nemzetközi aktorokat. Hogyan támogathatná az Európai Unió a magyar nyilvánosságot, még ha lehetősége is lenne rá? Külön titkárságot kellene felállítaniuk, aztán egy bizottságot, ahol eldöntik, mennyit utalnak ennek és annak a lapnak. És hová utaljon a jóindulatú japán vagy amerikai adományozó, ha segíteni akar?
A közös fizetőfal ötlete felívelt, virágzott, majd megbukott a fejlett Szlovákiában; ennek tanulságai megfontolandók. Mindig lesz, aki aláígér, akinek az osztozkodás nem felel meg. Segíthet a felelősség szétterítése, magukra az adományozókra. Lehet például egy speciális like gomb a regisztrált, rendszeres támogatóknak, amellyel súlyozhatják a havi bevétel szétosztását; a Patreonhoz hasonlóan támogatást ítélhetnének meg vele, abból, amit már befizettek. Sőt, olyan szavazógomb is elképzelhető, amellyel az olvasók kiszabadítanak, kifizetnek, és megoszthatóvá tesznek fizetőfal mögé zárt, de közérdeklődésre számot tartó anyagokat. Hogy melegedjenek az emberek.
Ehhez persze együttműködés, sőt közös fejlesztés szükséges, mint ahogy ahhoz a másik vagy párhuzamos megoldáshoz is, hogy köztiszteletben álló, minden szerkesztőség számára elfogadható figurák tanácsa ossza szét a bevételt. (Kétséges, van-e ilyen hazabölcséből fél tucat; aki egyáltalán felmerül, az valamelyik érintett műhely tagja, vagyis óhatatlanul elfogult.) Vagy hogy a maradék szabad – és szabadon olvasható - sajtó auditált olvasottsága legyen irányadó. És van még sok-sok részletkérdés: kik, milyen mérethatárral nevezhetnek a kedvezményezettek körébe, hogyan lehet oda felkerülni és kiesni. Mik a klubszabályok: kormányzati hirdetések tiltásával, vagy szubjektív ítélettel zárjuk-e ki onnan a kormánymédiát, mi számít közéleti tartalomnak, milyen klikkvadász anyagokat diszkvalifikál az alapítvány, vagy milyen akciókat és kampányokat indíthat a teljes független nyilvánosság nevében, és ehhez ki milyen felületet biztosít.
Aztán az is lehet, hogy ez ábránd, és megfontolásra sem érdemes, mert túl éles már az élethalálharc, és inkább ma egy veréb, mint holnap egy aranytojást tojó túzok, avagy nagyobb torta sütésének előre megfontolt előkészülete.
Akkor legalább jobban fogjuk érteni, miért olyan nehéz ügy az ellenzéki összefogás. Hiszen nekünk sem sikerül. Pedig csak egy estére kellene lemosni a törzsi arcfestést, és belátni, hogy együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség. Egy másik, jobb világban majd lejátsszuk. Addig azonban túl kell élni, és nemcsak a lapkiadóknak, hanem a mindenkinek elérhető, milliókat informáló, működő sajtónak összességében. Különben nem lesz másik, jobb világ sohasem.
