A haditudósítás műfaja nagy változásokon ment keresztül a huszadik században. A második világháború során az amerikai tudósítók - hasonlóan a mostani, iraki válsághoz - többnyire katonai alakulatokkal együtt mozgó riporterek voltak, akiknek munkájuk során igen szigorú szabályokhoz kellett alkalmazkodniuk. Az amerikai tudósítók Vietnamba is elkísérhették csapataikat, az onnan érkező véres képek, veszteségekről beszámoló tudósítások azonban annyira megviselték a közvéleményt, hogy egyes katonai vezetők később egyenesen a médiát tették felelőssé a kudarcért. Vietnam után ezért hosszú ideig nem engedtek tudósítókat harci övezetekbe, s az 1991-es öbölháborúba is csak kiválasztott újságírókat vittek magukkal az amerikai alakulatok. A következő, szinte élőben közvetített, amerikai részvétel mellett zajló háborúban, a 2001. szeptemberi terrortámadásokat követő afganisztáni misszióban jóval szervezetlenebb keretek közt vehettek részt a riporterek, aminek következtében kimagaslóan sok tudósító vesztette el életét a frontokon. Jean-Marie Charon francia médiaszociológus szerint ennek is köszönhető, hogy a második öbölháború során az újságírók, operatőrök visszatértek a hadsereg védelmébe.
Ez a módszer azonban sajtóetikai kérdéseket vet fel. Még a háború kitörése előtt vitára bocsátottuk az amerikai hadsereg - akkor még csak - tervét arra vonatkozólag, hogy a hadsereg egyik különleges osztaga korszerű műholdas technológiákkal felszerelve, egyenesen a csatatérről szállítsa a képeket, az információkat a világsajtónak. Az alakulat létrehozásának célja a saját bevetéseket szándékosan rossz színben feltüntető álhíradások megcáfolása és ezáltal a támogatottság csökkenésének elkerülése volt, csakhogy, mint a sajtó objektivitását féltő elemzők már akkor rámutattak: a hadsereg tudósítói, sőt a csapatokkal együtt tartó civil riporterek is könnyen a háborús propaganda eszközeivé válhatnak.
A háború első három hetének tudósításai inkább ezeket az aggályokat igazolják. A sajtó helyzetét csak nehezíti, hogy a tudósítók egymásnak ellentmondó híradásai mellett sokszor a hivatalos katonai vezetés részéről is jelentős számú, stratégiai vagy politikai megfontolásokból terjesztett dezinformáció érkezik. Ennek folytán az első órák villámháborút ígérő, városok elfoglalásáról, irakiak önkéntes megadásáról, átállásáról, minimális szövetséges veszteségekről, Szaddám Huszein likvidálásáról szóló tudósítások, sajtótájékoztatók után a híreket addig fenntartások nélkül közreadó médiumok növekvő távolságtartással kezdték kezelni a térségből érkező híreket, sőt néhány hírtelevízió - köztük a brit BBC - tiltakozását fejezte ki a sajtó katonai vagy politikai célokból történő félrevezetése miatt. Ráadásul az újságírókkal kapcsolatos fő cél, a tudósítók biztonságának szavatolása sem teljesült: a szervezettség, a fegyveres biztosítás ellenére a riportereknek, operatőröknek inkább csak biztonságérzetük, mint biztonságuk növekedhetett. Az iraki háború első két hetében tucatnyi, köztük több szövetséges katonákkal tartó tudósító vesztette életét; előfordult, hogy szövetséges konvojban utazó riporter szenvedett sérüléseket "baráti tűz" következtében, s az amerikai csapatok bombái oltották ki három Bagdadban dolgozó tévéoperatőr életét is.
A szövetségesek győzelme ma közelebbinek látszik, mint eddig bármikor; ám a háború kitörése előtt kevesen számoltak a csaták esetleges elhúzódásával, ami - nem "baráti" médiakörnyezetben - még a leginkább háborúpárti országok közvéleményét is megfordíthatta volna. Ha a sajtó befolyásolása a szövetségesek vezetése szempontjából mindezek tükrében érthető is, kérdéses, hogy a hírversenyben résztvevő, és ezzel néha akaratlanul is a szövetséges katonai vezetéssel együttműködő sajtó nyert vagy veszített az iraki kalandon.