Szántó T. Gábor elbeszélései a közelmúlt történelmét dolgozzák fel. Novellái azoknak a sorsát beszélik el, akik tanúi voltak a történelemnek, s azokét, akik a történelem terhét úgy hordozzák, hogy soha semmilyen kataklizmának nem voltak szenvedői. Legalábbis nem ők maguk élték meg a kataklizmákat, hanem szüleik vagy nagyszüleik, s nekik, utódoknak az emlékeket kell viselniük. Ám Szántó úgy véli, az emlékterhek a következő generációkat a földbe döngölik, oly mértékben nyomasztják, hogy nem tudnak tovább lépni, s képtelenek a saját életüket élni. Szántó szerint amíg nem tudunk beszélni a múltról, addig mindig tovább hagyományozzuk a feldolgozatlan gondolatokból áradó félelmeinket. Hétköznapi emberek, hétköznapi szituációkban, egy professzor, akinek gondot okoz egy zsidó újság visszatétele a könyvtári polcra, mert mellette áll antiszemitának tartott professzortársa, egy férfi és egy nő, akik egymásnak egy baleset kapcsán tudják megvallani, hogy zsidók. Félelembe és szorongásba burkolt emberek, a saját rettegésük áldozatai. Szántó a középnemzedék novellistája, hagyományos prózát ír, s ha szövegeit átszövi is az irónia, az elbeszéléseit tradicionális vonalvezetés jellemzi, eszköztára maga is hitvallás.

(Palatinus könyvkiadó)