szerző:
Hárs Géza
Tetszett a cikk?

Semmi olyat nem használunk, amit ne hallottunk volna már valahol. Nem akarjuk meghaladni a forrásainkat. – fejtette ki ars poeticáját a New York-i Mooney Suzuki zenekar a Boston Globe-nak. A másolat-hullám lovagjai ők, vagy hagyománytiszteletről van szó? Mintha jelmezbállá vált volna a rock, ahol mindenki a papa cuccait hordja. Vagy a kosztümök mégis egyéniségeket takarnak?

Még a borítók is a múltat idézik
Azt eddig is tudtuk, hogy a múlt zenéi időről-időre visszaköszönnek, az új zenekarok merítenek a régi zenékből, legtöbbször újraértelmezik azokat, hogy a klisékké csupaszodó stíluselemeket felfrissítsék – legalább némi – eredetiséggel. A kilencvenes évek nagy brit hulláma, a britpop is megidézett elődöket és magára húzott jelmezeket. Az Oasis mintha egy másodlagos frissességű Byrds lett volna, némi Stone Roses-szal nyakon öntve, ám mégis volt az egészben valami önállóság, „hozzáadott érték”, esetükben egy kis pszichedelia és extasy-kultusz, humor és modor. A Blur meg folyton Beatles emlékeket idézett, de mégis újat hozott,  legalábbis nem adta fel az új megszólalás keresését. 

Mostanában egyre több hang és kép köszön vissza „egy az egyben” a közelmúltból. A retrodivat a nyakunkon van, már elérte a nyolcvanas évek közepét, London butikjaiban olyan holmikat árulnak, amelyeket talán egy siófoki Dolly Roll koncerten láthattunk utoljára 1984-ben. Ez önmagában még csak vicces divatjelenség volna. Ám ami a zenében történik, több ennél: nehezen dönthető el, hogy az új bandák csak inspirációt keresnek a korábbi lemezeken, vagy egy új típusú copy-kultúra, pastiche (imitáció) -hullám tanúi vagyunk?

Mintha a progresszió egész más értelmet nyert volna. A Velvet Underground és az Iggy Pop-féle Stooges örökségét felélesztve pár éve robbant be a The Strokes, s velük az új garázs-rock ifjú zászlóvivői. Ezek a srácok ugyanazt a zakót, nadrágot hordják, mint édesapjuk 1972-ben, felkutatják a régi darabokat a vintage ruhaboltokban. Sőt, mi több, a gitárjuk is ugyanúgy szól. Dalaik struktúrájáról és hangulatáról nem is szólva. És persze az imázsuk is a múltat idézi,  a lemezborítók designja hajszál pontos idézetek gyűjteménye.

Jelmezbáli rock
© www.thehives.com
Eddig ahhoz szoktunk, hogy az új generációk az előző(ek) tagadásával indítottak. De most a The Doves mintha a nyolcvanas évek elejének elektro muzsikáját imitálná egy kis korai Cure-ral ötvözve, a hatalmas sikerű Franz Ferdinand vállalt new-wave utánérzés, a Kings Of Leon pont olyan, mint a legendás Creedence Clearwater Revival, az Interpolban mintha a Jesus and Mary Chain keveredne az Ultravox-szal 1982-ből, a The Hives pedig szakasztott olyan, mint egy nyugatnémet Neue Deutsche Welle-zenekar szintén a nyolcvanas évekből. Mi van itt?

Ne értsük félre: ebben az új rock and roll esztétikában nem egyszerű másolásról van szó, pláne nem „koppintásról”, bevált receptek alkalmazásáról. Sokkal inkább egy új felfogásról, amelyben az imitáció, a copy, a stílus és imázs reprodukálása nem pusztán mimikri, hanem a teljesítmény egyik leglényegesebb eleme. A Mooney Suzuki fent idézett kijelentése, a Strokes vonzódása a hetvenes évek garázs-rockjához vagy a White Stripes rigorózus ragaszkodása a szalagos stúdiótechnikához, meg a harminc éves mikrofonokhoz ugyanarról a tőről fakadnak.

Mintha a progressziónak nem volna jelentése többé a rockban. Vagy ha van is, egészen megváltozott ez a jelentés: egy zenei magatartás felvétele maga az „újat teremtés”.  A haladást pedig nem az időben előre felé kell elképzelni, hanem összevissza. De vajon szabad-e elvitatni az újabb rock generációk jogát ahhoz, hogy visszamenőleg felfedezzék a rocktörténetet? Természetesen nem, még akkor sem, ha az idézeteknél messze tovább mennek: az új bandák szinte tökéletesen fedésben vannak az előképeikkel. Az attitűd azonban, amellyel ezek a huszonéves új zenészek játsszák a régi hangokat, mégis rejt talán valami újdonságot.  Persze nem csoda, hogy az idősebb generációk számára ez egyszerűen csak unalmas: már túl vannak a Velvet Undergroundon és a Cure-on, vagy ha őket akarják hallani, felteszik a lemezeiket.

Jelenidőben nem dönthető el, hogy ez a pastiche-hullám végül is előre-, vagy visszalépés a rockban. Már csak azért sem, mert az új bandák többsége alig van túl bemutatkozó albumán. Két-három, öt lemez után talán okosabbak leszünk? Lehet. Bár, az életmű és az albumról-albumra haladó, önépítő fejlődés fogalmai már a kilencvenes évek techno-kultúrájában átértékelődtek; hiszen szinte minden héten új nevek tűntek fel, hogy el is tűnjenek egy lemez után. Így hát, se progresszió, se életmű? Mi marad így a zenéből? Semmi más, mint a zaj. De az sem kevés: anélkül ugyanis nincs rock and roll.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!