Privátfotó Az újpesti cigányság történetéről szóló kutatásból Tekintse meg képgalériánkat! © Millenáris

A tárlat nem mondja meg, hogyan nézzük ezeket a képeket. Az összefüggéseket, a kulcsot a nézőnek kell megtalálnia. Belépéskor azokkal a képekkel szembesül, amelyeket a médiából jól ismer. Rongyos emberek, gyanús,  kietlen helyek, szegénység. „Helyben vagyunk” – érezhetné.  Pedig dehogy. A tárlatot látva nem lehet nem felülvizsgálni azt, amit a cigányságról gondolunk. Tartozzunk akár a többséghez, akár a kisebbséghez.

Mit is látunk? Képeket a XIX. század végének néprajzi tárgyú fotóitól a mai roma privát és amatőr képekig szinte mindenhonnan és mindenről, ami a hazai cigányságot érinti.

Mégis, változatlan a kérdés: mit látunk? Azt a képet, amelyet a mindenkori többségi társadalom szeretett volna, vagy szeretne látni a cigányokról? Vagy  a mindenkori cigány társadalom tükörképét?

A válogatás az 1989-es A társadalom peremén, az 1993-as Képek a magyarországi cigányság XX. századi történetéből és az 1998-as Romák Közel- és Kelet-Európában és a Roma női sorsok Magyarországon című kiállítások anyagából, kortárs fotósok munkáiból és roma családi albumok képeiből (privátfotók) mutat, több mint hétszáz felvételt.

A hvg.hu a kiállítás egyik kurátorát, Szuhay Pétert, a Magyar Néprajzi Múzeum munkatársát interjúvolta.

Szuhay Péter: Azt vizsgáljuk, hogy az ábrázolásmódoknak mi a történetük, melyek a típusai, milyen a tematizáltságuk. A kiállítás valójában egy diskurzusról szól: immár száz valahány éve beszélnek Magyarországon a romákról, cigányokról képekkel. Az embereket naponta érik olyan vizuális információk a sajtóból, televízióból, amelyek azt a cigányképet mutatják, amelyet a kiállítás kortárs része. Vagyis azt, amely a hatvanas-hetvenes évek szociofotóját viszi tovább, de annak ellenzéki-oppozíciós magatartása nélkül, a tényfeltárás nélkül, megszelídülten, a szegénységet esztetizálva, már-már putriromantikát mutatva. Tehát ezekkel a képekkel egyszerre felfedezzük a marginális körülmények között, a polgári lét attribútumai nélkül élőket, dokumentálunk valamiféle hiányt, de meg is vásároljuk a lelkiismeretünk nyugalmát, hogy mi mégiscsak szolidárisak vagyunk velük. Mintha azt hinnénk, hogy a fényképezéssel, a bemutatással megváltanánk ezeket az embereket a rossz élethelyzetből.

hvg.hu: Maszatos kisgyerek meztelenül, egy szál ingben, bedőlt falú kunyhó, ócska holmik. Ezek a képek már-már annyira szokványosak, hogy elvesztették erejüket.

A hetvenes években fekete-fehérben indult mindez, és megvolt benne a tényfeltárás eleme, ma színes, felnagyított light-box képeket látunk, némileg a National Geographic világát, felhigított képi ábrázolásmódját közelíti. Magazinos, bulváros személetmóddal olykor. A fekete-fehér valami komorságot, valami vádló felmutatást tartalmaz. Ez átment színesbe, akár a saját fotóalbumunkba is beférhetne, miközben mi nem készítenénk ilyen képeket magunkról. Deformálódik a téma.

Roma privátfotók Nem ismerek egyetlen bűnözőt se

„Mindenkit izgat a kérdés, hogy az unokái majd milyen képet látnak róla, meg az ő idejéről. A romákról főleg a szociofotó van. Más szemszögből szinte nincs semmi." - mondja Molnár István Gábor operatőr-fotográfus, aki öt éve kezdte kutatni az újpesti cigányság történetét. A Millenáris kiállítására komoly privátfotó-anyagot kölcsönzött a kutatásaiból, gyűjtéseiből. "Kutatásokat végeztem a készülő 'Régi Újpest cigányai' című könyvhöz, és a levéltári anyagok, meg az interjúk mellett használok a privátfotókból is. A családi albumokból előjön mindaz, amit a dokumentumfotó, vagy a fotóművészet  nem ábrázol. Az a tapasztalatom, hogy a romákat az a kép nem érdekli, és magukat nem úgy látják. Magam is roma vagyok, ebben a közösségben élek, én itt nem ismerek egyetlen bűnözőt se. De például a szociofotókon egyetlen szép nőt nem láttam soha. A privátfotókon előkerülnek a szép emberek, meg persze mindenféle ember; rekonstruálhatóvá válnak a személyes történetek, azokon keresztül pedig a kultúra változásai. A szakmákkal, a zenével, az ünnepekkel kapcsolatos kultúra, és a történelem, például a roma-holokauszt. Mindez nemigen jelent meg a hivatásos fotósoknál, mert a szegénységről szóló képeket egyszerűbb lett előállítani. Ahhoz, hogy a fotós mást is észrevegyen, benne kell élni a közösségben. Ezt roma fotográfusok tehették volna meg, olyanok meg nem voltak. Száz százalék, hogy a privátfotó visszahat majd a profi fotográfiára.”

(hvg.hu) Ha én fotós volnék, most azt mondanám: de kérem, én ezt látom. Ott ül a maszatos kisgyerek a szekéren, a háttérben alkonyodik. Ez a valóság, ezt fényképezem…

(Szuhay Péter) Ha az ember nem egyszerű turistafotós, tudnia kell, hogy vannak képtípusok, amelyek giccsnek számítanak. Ezek a képek ugyan nem beállítottak, de a szereplők úgy viselkednek, hogy tudják, őket most fényképezik. Mintha valami egyetértés jönne létre a képen szereplő és a fotós között: te most mutasd magad ilyennek! Nem mindegy, mikor veszem elő a kamerát és mikor kattintom el. És persze mikor hozom nyilvánosságra, mikor és hogyan kerül be az újságba, vagy a tévébe. Pontosan itt a dolog lényege. Az a gyerek valóságos, létező, egyedi gyerek. A konkrét, egyedi kép azonban a médiában elveszti egyediségét, konkrétságát és általánossá válik. Általában kezdi jelenteni a cigányokat, a cigányságot. Hogy 1979-ben, vagy 99-ben készült, melyik faluban, hogyan, az lényegtelenné válik. Bekerül egy olyan vizuális emléktárba, ahonnan bármikor előhívható és odatehető bármilyen cigányokról készült szöveg mellé, mint tipikus, jellemző illusztráció. Éppen úgy, ahogy egy dokumentumfilm végére odakerül a kannázás, meg a gitározás, mint „tipikusan cigány“ zene.

Akkor ez a kiállítás sokkal inkább a médiáról szól, a reprezentációról, a többségi társadalom formálta képről...

Bizonyos értelemben igen. Bemutatjuk ennek történetiségét. Nagyon régről kezdődik, az egyik első kép az 1800-as évek végéről való, Kassán egy fotóműterembe beráncigálnak egy vándorló cigány emberpárt, a félig csupasz embereket lefényképezik a biedermeyer-es háttér előtt. Aztán jön az etnográfiai fényképezés a századfordulón, folytatódik a XX. század elejével, amikor mintha egzotikus vadembereket fényképeznének. A tízes években van azért egy pillanat, amikor a cigányok úgy jelentek meg, ahogy mutatni akarták magukat; amikor elkezdtek bemenni a műtermekbe és beálltak a gép elé. Aztán később a mesterségek iránt kezd érdeklődni fotográfia, teknővájók, fémművesek, zenészek szerepelnek a képeken. Majd a szociofotó a harmincas évektől felfedezi a cigányokat, olyan sorozatokkal, amelyek kissé a magyaros parasztábrázolásokhoz közelítik a cigányábrázolásokat, vagy az általános szegénység általános képviselőiként jeleníti meg őket. De a kiállításon nem csak a média cigányképéről van szó. Hanem politikai vonatkozásokról is szó. Az ötvenes években a szociofotó mintha előzetesen legitimálná a cigányok élethelyzetének megjavításáról szóló,  61-es párthatározatot. Azután az intézkedéscsomagok hatásait szintén fotók mutatják be: tessék, cigányiskola épült, munkásotthon nyílt. Hírügynökségi hurráoptimizmus: a cigányok már nem is cigányok. A hetvenes évek szociográfiai alapú fotói azt mondják: a szegénységnek nincs vége, nem szűnt meg. Igen ám, de bármennyire is igaz ez, ha a cigányság szegénységét megfogalmazzuk, a szegénység cigány volta is megfogalmazódik. A két fogalom nemcsak együvé tartozik, de azonos is lesz. A nyolcvanas-kilencvenes évektől megint valamiféle egzotikus érdeklődés merül fel, de már egyes sikeres oláh cigány csoportok életformája iránt. Búcsú, lakodalom, temetés, az ünnepek; szinte nincs olyan sajtófotó kiállítás, ahová ne pályázna valaki egy cigány temetés feldolgozásával.

Hogyan hat mindez, vagy hat-e egyáltalán a romák önképére?

A kiállításon mindezekkel szemben jelenik meg a privátfotó szépsége. Megjelent az amatőr fotó is, van már néhány iskola, ahol roma gyerekek fotózni tanulnak, és egyszer csak olyannak mutathatják magukat, amilyennek szeretnének is látszani. A saját közösségükről, családjukról éppen úgy beszélnek, mint bárki más a sajátjáról. Mint te, én, akárki. Ugyanúgy viselkedünk a karácsonyfa mellett, ugyanúgy fújjuk el a gyertyát, ugyanúgy állunk az esküvőn a pap előtt.

(A Millenáris meghosszabbította a Képek, cigányok, cigány-képek című kiállítás nyitva tartását; április 20-ig látogatható a tárlat.)