Olvasásnépszerűsítő akció egy budapesti aluljáróban Hiányzó láncszemek

Régi kérdés minálunk, hogy „miből él a magyar író?”. Az éves szinten a hetvenmilliárdos forgalmat súroló magyar könyvpiacon működnek a többé-kevésbé normális mechanizmusok: a kiadó kiad, a terjesztő terjeszt – ez a két szereplő több esetben azonos cégcsoportba tömörült –, a boltos elad, a vásárló vesz. Azonban a sor másik végén ácsorgó szerző (és fordító) alapesetben nem jut túl sok pénzhez. Kap valamekkora honoráriumot megíráskor. Széles a skála; a kortárs magyar irodalomban  elég keveset, legföljebb párszázezer forintot, de legtöbbször a kétszázezret sem elérő összeget. Ennyi. A könyvkiadó elvben elszámol az eladott példányokkal, de sok kiadó nagyon gyakran ezt egyáltalán nem teszi meg. Vagy ha meg is teszi,  jelentős jogdíjra innen sem lehet számítani, hiszen Magyarországon – legalábbis, ha az irodalmat tekintjük – nincsenek csillagászati eladások.

Forráslehetőségek

A sajtóban időnként fel-fellángoló vita, vagy inkább diskurzus, amely a szerző életlehetőségeiről szól, a kétezres évek elejére eljutott már a konklúzióhoz: meg kellene nézni, a könyvpiac különböző szegmenseiben hol és mennyi pénz volna, ami a szerzőknek juthatna. S például alkalmazni kellene minálunk is az úgynevezett Public Lending Rights-ban (PLR) rejlő lehetőséget, azaz a közkönyvtári kölcsönzések utáni jogok, jogdíjak rendszerét. Közben beléptünk az unióba, és ott például az ilyesmivel már kötelező is számolni. A rendszer leegyszerűsítve az, hogy a nyomon követhető közkönyvtári kölcsönzések után járjon jogdíj, amelyet egy jogkezelő szervezet a kölcsönzések arányában feloszt. Azt a pénzt, amely már lejárt szerzői jogú művek után járna, szintén feloszthatja, vagy költheti ösztöndíj-programokra, irodalommal, olvasás-népszerűsítéssel összefüggő projektekre.

Hasonló rendszer működik az úgynevezett reprográfiai jogdíjak területén, azaz a másolásra alkalmas  készülékek árába beépített jogdíjtartalomnál. E jogdíjfajták – már ha van elég felosztható pénz és van rendes felosztási mechanizmus – hosszú távon segíthetik akár az irodalmi színtér önfenntartóvá válását is.

Mit oszt és nem oszt a MASZRE?

A repro-jogdíjak területén már több éve működik egy jogkezelő, a MASZRE, azaz a Magyar Szak- és Szépirodalmi Szerzők és Kiadók Reprográfiai Egyesülete. A Reprográfiai Szövetség által beszedett jogdíjakat oszthatja fel azok között a szerzők között, akik egyáltalán beléptek a jogkezelő szervezetbe. Emellett irodalmi szervezetek programjaihoz, projektjeihez tud belőle pályázatok útján támogatást nyújtani – e pályázatok eredménye el is olvasható a honlapjukon.

A MASZRE oldalán 2006-os beszámolókat találtunk. Ezekben az szerepel, hogy egyedi tagjai között a MASZRE nem osztott fel jogdíjat. Azért, mert a begyűjtött jogdíjak mennyisége egy főre vetítve nem érte el azt az értéket, ami felett – szabályzatuk szerint – pénzt osztanak.

Egész pontosan, ahogy a 2006-os éves beszámoló írja: "az egy szerzőre, illetve kiadóra jutó, felosztható reprográfiai díj a módosított felosztási szabályzatban meghatározott, jelentősen csökkentett küszöbértéket sem érte el, így az egyedi felosztás feltételei a Felosztási Szabályzat értelmében 2006-ban sem álltak fenn".

E szabályzatban ez a minimális érték – egyedi jogosultak esetében – "szerzőkre/örökösökre nézve a jogdíjfelosztás tárgyát jelentő naptári évben érvényes minimálbér 12 szeres szorzata".

A szervezet kifizetett jelentős támogatásokat, de kizárólag irodalommal összefüggő pályázati projektekre, illetve az NKA-nak (Nemzeti Kulturális Alap), 2006-ban összesen 298 521 eFt-ot. A pályázatok elbírálásában azonban vannak érdekességek. 2006-ban és 2007-ben is a legtöbbet a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése (MKKE) kapta, a Nemzetközi Könyvfesztivál, az Ünnepi Könyvhét megrendezésére, illetve a Frankfurti Könyvvásáron való jelenlétre. 2006-ban 28 milliót, 2007-ben 29 milliót.

Ezek kétségtelenül nagy projektek. Ám ami érdekessé teszi e döntéseket, az az, hogy az MKKE és a MASZRE első embere ugyanaz a személy.

"Fölöttébb homályos"

A "miből éljen az író?"-vita idején publikálta írását Bán Zoltán András a Magyar Narancsban (Papírpénz; 2003.09.04), s ebben Musilt idézi. „Fantasztikus a mai helyzet. Mert míg manapság minden betűvető – kétségkívül megalapozottan – arról panaszkodik, hogy már könyvet sem tud vásárolni írói jövedelméből, addig azt tapasztaljuk, hogy szinte végtelen számú könyv jelenik meg, és lassan már tényleg valami egészen bestiálisat kell papírra vetni ahhoz, hogy e rémlátomás ne jusson kiadóhoz. Akkor hát mégis kell valami pénznek lennie az irodalomban, jóllehet művelői, és ide most bízvást odaszámíthatjuk a szépirodalmi fordítókat is, joggal tépik a hajukat a pénzüket-nem-kiadó automaták előtt. De nincs új a nap alatt, Robert Musil már a húszas években finoman elemezte a helyzetet: 'Ha belegondolunk, vég nélkül sorolhatnánk, manapság hány ember él abból a szóból, hogy költő [...] Elkezdhetjük mondjuk az irodalmi professzúrákkal és szemináriumokkal, és folytathatjuk az egész egyetemi iparral a maga pénztárosaival, pedellusaival, titkáraival és másokkal, akik mind-mind a költőből húzzák jövedelmüket. Vagy induljunk el a könyvkiadóktól, tőlük pedig térjünk át e kiadók alkalmazottaira, aztán a terjesztőkre, a boltosokra, a nyomdászokra, a papír- és nyomdagépgyárosokra, a vasútra, a postára, az adóhivatalra, az újságokra, a minisztériumi osztályvezetőkre, az intendánsokra: hol jól, hol tudjuk, részben vagy egészében e sok ezer ember csakis abból él, hogy léteznek költők [...] Hogy vajon képesek-e megélni abból, hogy az emberek belőlük élnek, ez bizonytalan, néhányan bizonyára igen, mások nem, az egész fölöttébb homályos' (...).”

De vissza a közkönyvtári jogdíjakhoz! Az EU nem szabja meg, honnan teremtődjön ehhez forrás, összeadják-e a könyvtárak, a piaci szereplők, vagy a kulturális büdzsé különítsen el erre valamennyit. Mindenre akad példa az unióban. Minálunk – már csak ilyen államfüggők vagyunk – az OKM (Oktatási- és Kulturális Minisztérium) ajánlott meg 200 milliót az induláshoz. Egybként hasonló az észt és a szlovén példa is. A könyvtáraknak nálunk – s ezek szerint másutt is van ez így – nem lett volna ennyi pénzük.

Meg is alakult a felosztáshoz szükséges jogkezelő, a MISZJE, a Magyar Irodalmi Szerzők Jogvédő és Jogkezelő Egyesülete, s az írók lassanként el is kezdtek belépni a szervezetbe. A MISZJE néhány mintakönyvtár kölcsönzéseit követi s ennek alapján oszt majd pénzt, illetve a fennmaradót pályázati úton projekteknek osztja szét. Tíz írószervezet alapította, minden szervezetből két-két tag magánemberként alapítója az egyesületnek, s tag lehet bármely magyarországi vagy határon túli, magyar nyelven publikáló szerző; a szervezet alapszabálya itt letölthető.

Eddig minden szép és jó, el lehet indulni, van szervezet, felosztási rend. Mégsem indult el semmi.

Egyrészt, mert az OKM egyelőre nem tudja felmutatni a megajánlott összeget. Másrészt, mert a működéshez szükséges törvényi háttér egylőre nincs meg. Azaz megvolna, de nem fogadták még el, mert áll a törvényhozás folyamata.

A MISZJE nevében a hvg.hu-nak nyilatkozó Menyhért Anna igazgató attól tart, a kétszázmilliót beígérő OKM időt húz. „Jövőre el kellene indulnia a folyamatnak, azaz a MISZJE megkezdhetné tevékenységét, s 2010-ben már oszthatna is pénzt” – mondja, s hozzáteszi: „nagyon szeretném, ha ez az egész nem tolódna át a következő kormányzati ciklusra”. Menyhért Anna egyelőre csak nem hivatalos ígéreteket kap az összeggel kapcsolatban.

Mellékszál: miért áll a törvény?

Pénz nincs és törvénymódosítás sincs. Huszonkettes csapdája: nem lehetne elfogadni olyan szabályozást, amelynek nem biztosított az anyagi háttere, de a szerzői jogi törvény módosítása amúgy is áll. Méghozzá a PLR ügyein kívüli okból. Az írókat képviselő MISZJE szerint azért, mert más nagy jogkezelők, az Artisjus és az EJI (Előadóművészi Jogvédő Iroda) kifogásolják, hogy a módosításban arról is szó van, hogy megszűnne Magyarországon a jogkezelés területein a monopólium. Tehát a nagy jogkezelők és a törvényelőkészítésben részt vevő IRM (Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium) külön meccse zajlik, s ez e percben mintha jól jönne az OKM-nek, amely amúgy sem tudja előteremteni a pénzt. 

"Szűkölködünk"

Bán Zoltán András fentebb idézett cikke reakció volt a 2003-as Ünnepi Könyvhét megnyitóján Oravecz Imre által elmondott beszédre. A megnyitóbeszéd nyomán indult el a sajtópolémia az író, a honorárium és a könyves ipar viszonyáról. Néhány sor Oravecz szövegéből (Könyvnégy; ÉS, 2003.06.13): "(...)ünnepelni csak az szokott, akinek jól megy sora vagy maga az ünneplés olyan, hogy a gondjai fölé emeli ot, feledteti vele, miben is leledzik. Nekem nem megy jól a sorom, és ebben osztozik velem a legtöbb magyar író. (...) Nem koplalunk feltétlenül, és rongyokban sem járunk. Csak éppen szűkölködünk. Csak éppen nem tudjuk megteremteni a munkánk feltételeit. A testieket, a szellemieket, a lelkieket. Nem utazunk, nem nyaralunk, nem járunk moziba, színházba, hangversenyre, sokunk még kávéházba se, nincs internetes honlapunk, nem képezzük magunkat, nem teniszezünk, nem vásárolunk biotermékeket és leginkább nem veszünk könyvet. Bizony, ez a legmegrendítőbb, a magyar író nem vásárol könyvet, mert nincs rá pénze. Nem végeztem szakszeru felmérést, nem tudok számokkal szolgálni. Ezért érjék be a tulajdon példámmal. Ha hiszik, ha nem, én 1990 vagy 1991 óta egy könyvhéten sem vásároltam könyvet. Az évszámban azért vagyok bizonytalan, mert egy Márait vettem utoljára, és nem emlékszem már, melyik évben indult be az újrakiadása."

Dr. Szinger András, az Artisjus főigazgatója így kommentál: „A tervezet szerint a jogi monopólium – azaz az a szabály, hogy egy adott jogosulti csoportnak, mondjuk a zeneszerzőknek csak egy jogkezelőjük lehet országosan – megszűnne. Ez a nyilvános jogalkotói szándék.” Szinger a kontextust is megvilágítja: „A jogi monopólium fenntartása nem ütközik az EU szabályaiba. Több friss és nem friss tagállamban, például az általában igen liberálisnak gondolt Hollandiában is így van a mai napig, sőt, van olyan szintén nem új tagállam, Ausztria, ahol éppen 2006-ban vezették be a jogi monopóliumot, ezt ekkor az EU Bizottsága nem kifogásolta”.

Az IRM  illetékesétől, Gyenge Anikótól úgy tudjuk, a törvényhozási folyamat a nyári parlamenti szünet miatt áll. Mint mondja, az unió kötelességszegési eljárást kezdeményezett Magyarország ellen, ez is szükségessé tenné a törvénymódosítást. Ám az EU-nak nem a közös jogkezelők monopolhelyzetével van baja, pusztán azzal, hogy ezt törvény mondja ki.

Az egyszeri olvasó úgy gondolhatná, a verseny jót tesz. Ha nincs monopólium, akkor nem pusztán az Artisjus intézheti az ügyeket, hanem más is. Szinger azonban azt mondja, a verseny csak látszólagos lenne.

„A liberalizálás örvén több országban sok új jogkezelő jött létre. A kaotikus helyzetet kihasználva a felhasználók egymás ellen játszották ki ezeket. Hogy ismert példát mondjak, a magát legálisnak hirdető orosz Allofmp3 című oldalt például egy olyan, ROMS nevű ál-jogkezelő 'jogosította', amelyet formálisan bejegyeztek ugyan, de lényegében nincs mögötte szerzői tagság. Az oldalt, amely zeneszámok milliót, köztük szinte a teljes magyar repertoárt kínálta letöltésre fillérekért, végül csak az Egyesült Államok nyomására tudták bezáratni. Az üzemeltető azon nyomban elindította az Mp3sparks oldalt, lényegében azonos szolgáltatást nyújtva, de ezt már egy másik újonnan bejegyzett 'jogkezelő', bizonyos NP-FAIR jogosítja. Egy fillér sem jutott el egy szerzőhöz sem az egész történetben, csak az üzemeltető keresett, illetve keres rajta” – magyarázza az Artisjus főigazgatója.

S még hozzáteszi: „Ami a versenyt illeti, a közös jogkezelés legtöbb területén ma sem tiltja a jogszabály, hogy a szerző a jogkezelő helyett maga jogosítsa műveit, vagy ezzel ügynököt bízzon meg.”

Gyenge Anikó az IRM-ből úgy tájékoztat, hogy a törvény új módosításából nagy valószínűséggel kikerül a monopólium megtöréséről szóló rész.

Ha ez így történik, és a kormány, majd a parlament is elfogadja a törvénytervezetet, akkor dolgozni kezdhetne a MISZJE. Igaz, ehhez szétosztható pénz is kellene. A kígyó itt harap önnön farkába.