„Nem lenne szakmai kihívás az újabb öt év” – mondja a HVG-nek Jordán Tamás (66 éves), aki nagy meglepetésre tavaly otthagyta a szakmai csúcsnak tekinthető Nemzeti Színházat, hogy a szombathelyi Weöres Sándor Színház igazgatójaként városnyi közönségre hathasson.

HVG: A napokban tartja első premierjét a 18 fős, ideiglenes helyen fellépő szombathelyi társulat. Hogyan választottak darabot?

Jordán Tamás

Az 1943-as, győri születésű színházi ember messziről érke-zett a világot jelentő deszkákra. A Műegyetemen szerez közlekedésmérnöki diplomát, de közben már ott bábáskodik a legendás Universitas Együttes megalapítása körül. Mégis csak 1972-ben válik bizonyossá, hogy a színészet lesz a hivatása, amikor az avantgárd szellemiségű fővárosi 25. Színház tagja lesz. Rövid várszínházas kitérőt követően 1977-ben a Csiky Gergely Színházhoz szerződik, ahol aktív részese az utóbb Kaposvár-jelenségként emlegetett korszak legtöbb előadásának. A rendszerváltás után megalapítja a Merlin Színházat, igazgat, fellép, oktat, továbbá több szakmai érdekvédelmi szervezet, így a Magyar Színészkamara és a Magyar Színházi Társaság vezetőségi tagjaként is tevékenykedik. Az 1996-ban Kossuth-díjjal elismert színészt 2003-ban nevezik ki a Nemzeti élére, az igazgatói posztot 2008-ban adta át Alföldi Róbertnek.

J. T.: Nagyon hamar eldöntöttük, hogy valami „sajátot” akarunk, így született meg a 9700, amelyet Egressy Zoltán rólunk, nekünk írt. A mű témája nem más, mint a szombathelyi színházalapítás. A szereplők bizarr időutazáson vesznek részt, támogatókat szereznek, hogy aztán 2009-ben sor kerülhessen az első bemutatóra.

HVG: A szombathelyiek persze mind tudják, honnan a cím: 9700 a város postai irányítószáma. A Nemzeti Színháznál nem ment volna az efféle bennfenteskedés. Csak nem ezért lépett tovább? Vagy talán a Nemzeti sajátos politikaicéltábla-szerepe zavarta?

J. T.: Szó sincs róla. Az tény, hogy nagyon rossz helyzetben vettem át a színházat 2003-ban. Akkortájt még a barátaim közül is sokan árulónak tartottak, amiért beköltöztem az építész- és színházi szakma ellenében felhúzott épületbe. Mégis nagyon hamar békét teremtettem színházon kívül és belül.

HVG: Ez személyes érdem, vagy inkább a társulatnak köszönhető, amely összezárt a politikai-szakmai ellenszélben?

J. T.: Nehezen tudnám megítélni, mert kicsit elfogult vagyok önmagammal, ha konszenzusteremtő képességről van szó. Nyilván a tehetséges emberekből álló társulatnak is fontos volt, hogy bizonyítson. Mindenesetre a színház látogatottsága 92-93 százalékos lett. A mai napig sikerrel megy a Holdbéli csónakos, A Mester és Margarita, és lehetne tovább sorolni. Persze volt néhány fiaskó is...

HVG: Elárulná, mire gondol? Többször nyilatkozta, hogy a terveihez képest kudarcként élte meg ezt a ciklust...

J. T.: Ami rendre elmegy a fülek mellett. Elsősorban amiatt van bennem keserűség, mert nem sikerült létrehoznom a színház mellett az agorát. Ez egy 160 fős, minden technikával felszerelt terem lett volna, ahol bármit ki lehetett volna próbálni: kísérleti előadásokat, tárlatokat, költői esteket. Annak idején éppen ezért a lehetőségért is pályáztam meg a Nemzeti Színházat. Gondoljon bele: ha egy szezon nyolc értékes hónapból áll, az öt év alatt 160 hetet jelent. S ha csak heti két eseménnyel számolok, akkor az több mint háromszáz, amelyek közül harminc-negyven biztosan olyan izgalmas lett volna, hogy az egész városban híre megy.

HVG: Summa summarum: öt év után felállt, ami sem a szakmában, sem a közéletben nem szokványos. Hogy fogadta a társulat?

J. T.: Döbbenetet váltott ki a bejelentésem, pedig nem hirtelen felindulásból mentem el. Már a ciklus közepén tudtam, hogy nem lenne szakmai kihívás az újabb öt év.

HVG: Akkor is meglepő a Nemzetit egy kisebb presztízsű vidéki színházra cserélni...

J. T.: Bodrogi Gyula mondta jól: „A Nemzeti Színház igazgatói székéből nem lehet följebb lépni, de neked sikerült.”

HVG: Ha sikerrel jár... Nem fél, hogy az eddigi 1 milliárdos kormánytámogatás dacára az állandó kőszínház építésével Szombathely túl nagy fába vágta a fejszéjét?

J. T.: Az alapítási lelkesültségünkben több képviselővel egyetértésben úgy gondoltuk, hogy a város az ideiglenes játszóhely felújításával párhuzamosan kezdje el a végleges színház felépítését, még ha most nincs is meg rá a pénz. Ha húsz év alatt épül föl, akkor húsz év alatt. De ha el sem kezdjük, az utókor joggal kérdezi majd: miért nem építettetek színházat?

HVG: Színház-alapítási tervét a szombathelyi önkormányzat 2007 tavaszán ritka egyetértésben, ellenszavazat nélkül támogatta. Ezt minek tudja be?

J. T.: Már 2002 óta intenzív a kapcsolatunk, játszom és rendezek a városban. És nyilván az is számít, hogy a Nemzeti Színház igazgatójaként kopogtattam. Hiszek a determinizmusban: talán ezért volt szükségem arra az öt évre. A Merlinből ugyanezt nem tudtam volna elérni.

HVG: Másfél évvel a döntés után is érzi még az euforikus önkormányzati támogatást?

J. T.: Itt élek Magyarországon, tehát nem gondoltam, hogy diadalmenet lesz a színházcsinálás. Jól tudom például, hogy itt ami az egyik oldalnak bejön, az ab start nem tetszik a másiknak. Biztos túlérzékenység, hogy gyakorta előbújik belőlem például az a kérdés: miért tudja nálam jobban egy képviselő, hogy nekem hol melyik ideiglenes játszóhely a megfelelő? Az erről szóló viták az önkormányzatban hónapokig tartottak.

HVG: Az utóbbi időben a fenntartók máshol is előszeretettel hoztak szakmai döntéseket...

J. T.: Valóban, riasztó például a színigazgatói kinevezések gyakorlata. Több vidéki társulat élén olyan változások történtek, amiben szakma nincs, csak politika. Fura fejlemény a bevallottan jobboldali beállítottságú színházvezetőket összefogó Magyar Teátrumi Társaság váratlan megalakulása: a hír, úgy tudom, a Fidesz honlapján volt olvasható először...

HVG: És mi a helyzet a közönséggel?

J. T.: A magyaroknak legfeljebb a 4-5 százaléka jár színházba. A Nemzetibe is csak hatszáz néző ül be esténként, ami szinte semmi. Megnézik a darabot, aztán isznak egy fröccsöt a büfében, és kész, másnapra elfelejtik. Kétségbeesve látom, hogy olyan tehetségek, mint Zsótér Sándor vagy Schilling Árpád, a legfantasztikusabb előadásaikkal, ha beledöglenek sem tudnak hatni a társadalomra. Én azért akartam évek óta Szombathelyre menni, mert ott nincsen színház, én tehetem le az alapjait. Most még csak 3 ezer bérletesünk van, de ennél többre vágyok. Olyan színházra, amelyik megmozgatja a mikrotársadalmat.

HVG: Ezek álmok, vagy tud konkrét példát is mondani?

J. T.: Aki ott volt ősszel a Pilinszky-napunkon, amikor az Apokrif című verset 1300 gyerek szavalta átszellemülten, láthatta, hogy még a legnagyszájúbb haramiák is milyen hamar elcsendesedtek, és milyen jól meg tudtam őket szólítani. Ez nem azért volt óriási píárértékű esemény, mert a tévé is mutatta, hanem azért, mert a gyerekek közösségi élményt kaptak. És persze színházit is. Mindemellett a rendezvény félórás, derűs színházkampány is volt, amit több mint 6 ezer gyerek látott! Ez nagyjából 15 ezer szülőt jelent, és ha ehhez még hozzáveszem a szomszédokat is, akiknek elmesélték, akkor nagyjából 30-35 ezer ember tudott az eseményről Szombathelyen. A többi hasonló rendezvény – például a megyeháza udvarán performansszá alakított évadnyitó társulati ülés – is csak ürügyül szolgál: a lényeg a találkozás, az együttlét. A színháznak olyasmit kell nyújtania, ami – mint légypapír a legyet – vonzza az embereket.

HVG: És ezt a fővárosban, a Nemzetiben nem lehetett volna megvalósítani?

J. T.: Értse meg, én nem színházról beszélek. Amit Szombathelyen el akarok érni, azt nem bízhatom mondjuk egy Cseresnyéskertre. Azt jó, ha 3 ezren látják, én meg – muszáj kimondani – 70 ezer emberre akarok hatni! Na jó: legyen csak 20 ezer, mint egy nívósabb futballmeccsen.

HVG: A televízióval azért nehéz lesz konkurálni...

J. T.: De fel lehet használni. A helyi tévében indul egy 25 perces magazinműsorunk a színház mindennapjairól. Nem valóságshow, hanem rekonstrukció lesz: hétről hétre el fogjuk játszani, hol tartunk egy-egy darabbal. És a nézők a kulisszák mögé pillanthatnak: látják a színészeket, az életünket. Vagyis: a színházról beszélünk majd úgy, ahogyan arra a nézők kíváncsiak.

HVG: Ha ennyire eltávolodnak a hagyományos színház fogalmától, és a társulat – a helyi tévé jóvoltából – házhoz megy, tulajdonképpen minek az új színházépület?

J. T.: Mert mindeközben egyfolytában a színházzal foglalkozunk. Elengedhetetlen, hogy az előadásainknak szakmai rangja legyen. Ez az alap.

HVG: Végül is minek tekinti magát: színésznek, rendezőnek vagy igazgatónak?

J. T.: A világ egyik legönzőbb emberének. Mindent megteszek azért, hogy boldog lehessek, hogy bezsebelhessem a diákok, a színészek, a közönség vagy a város lakosságának párás tekintetét. Föltúrom a pályát, hogy jól érezzem magam.

HVG: És mi lesz, ha már felépült a Weöres Sándor Színház, továbblép?

J. T.: Szépen meghalunk, gondolom. De most, hogy kérdezi: lehet, hogy temetőt fogok alapítani valami jó kis helyen, és majd a sírkövem lesz az alapkő.

SERF ANDRÁS

 

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Trudeau liberálisai állnak nyerésre Kanadában

Trudeau liberálisai állnak nyerésre Kanadában

Nyolc halálos balesetet hozott a hétvége

Nyolc halálos balesetet hozott a hétvége

Magyarország EU-s kizárásával fenyegetnek a német kormánypártok

Magyarország EU-s kizárásával fenyegetnek a német kormánypártok

Tabudöntő könyv jelent meg az 56-os Pesti lányokról

Tabudöntő könyv jelent meg az 56-os Pesti lányokról

Kövér: Sajtószabadság van, nagyobb is, mint kellene

Kövér: Sajtószabadság van, nagyobb is, mint kellene

Ilyet még nem láttak a kutatók: egy varangy magát kígyónak álcázva rázza le a támadóit

Ilyet még nem láttak a kutatók: egy varangy magát kígyónak álcázva rázza le a támadóit