Kétszeresen is drámaivá vált a minap egy New York-i társulat, a New Group új előadása, a Kenneth Lonergan által írt The Starry Messenger. A nálunk sem ismeretlen főszereplő, Matthew Broderick (az 1998-as Godzilla című sci-fi tudósa, a Szex és New York sorozat narrátor-főszereplőjének, Sarah Jessica Parkernek a férje) ugyanis csupán az első sorban ülő súgó hathatós támogatásával tudott megbirkózni a szerepével. A nézők panaszt tettek, mondván, nem fizetnek egy olyan sztár játékáért, aki nem tanulta meg a szövegét. Az eset talán azért keltett ekkora felháborodást, mert – az európai gyakorlattal ellentétben – az Egyesült Államok színházaiban ritka a súgó, sokszor egyáltalán nincs is.

Idehaza gyökeresen eltérő a helyzet. „Lehet, hogy azért kaptam meg a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztet, mert egyszer a Madách stúdiójában futó Nagyvizit című Gyurkovics Tibor-darab közben Mádl Ferenc, az akkori köztársasági elnök ült mellettem az első sorban. Többször is fel kellett súgnom, és az előadás után Mádl kifejezte elismerését, mondván: nem is tudta, hogy ilyen nehéz ez a mesterség” – mesélt a magyar felfogásról a hazai súgók doyenje, a fél évszázada a szakmában lévő Tarr Mária, Tarr Béla filmrendező édesanyja. Tapasztalatai szerint a magyar nézők kifejezetten kedvelik, ha láthatják a súgót, és beleshetnek a kulisszák mögé.

A tengerentúlon viszont a látszat megőrzése érdekében egy ideje a színészek gyakran testszínű fülhallgatót használnak. Pedig az ottani színházi legendárium szerint a súgó helyett olykor a taxirádiót hallják benne. Eredetileg az idősebb, nehezebben halló kollégák miatt kezdték alkalmazni, például az 1989-ben elhunyt brit művészóriás, a Shakespeare-színészként nevet szerzett Laurence Olivier kedvéért. A láthatatlan fülesekre Amerikában leginkább a zenés darabokban van nagy szükség. Magyarországon a musicaleket még ma is inkább megpróbálják átkiabálni a súgók. A Társasjáték New Yorkban című, Székesfehérváron bemutatott Andrew Bergman-darabban pedig 1989-ben úgy oldották meg a problémát – említi a HVG-nek Gajdó Tamás színháztörténész –, hogy a súgó a színpadi kanapé mögött bújt el, hogy az idősödő Benkő Gyula biztosan meghallja.

Kivételes eset volt, amikor a fülhallgatónak már évtizedekkel ezelőtt kardinális szerep jutott Magyarországon. Történt, hogy az 1970-es években Hajdufy Miklós által rendezett A nürnbergi per című tévéjáték forgatásakor a szereplők kibuktak a végeláthatatlan jogi szövegeken. A már-már reménytelen helyzetet a rendező úgy mentette meg, hogy megkérte a súgót, egyenruhába öltözve az egyik bírósági tolmácsfülkéből, fordítást imitálva, folyamatosan olvassa előre a szerepeket. Ez sem oldott meg azonban mindent: „amikor az jött, hogy: »tiltakozom!«, egyszerre többen is felugrottak. Így aztán arra kértek, hogy ne csak azt mondjam, mi, hanem azt is, hogy ki jön” – eleveníti fel a nehézkes felvételt Tarr Mária.

A Magyarországon a 19. század közepén általánossá vált súgószakma hitvallása szerint a lehető legközelebb kell kerülni a színészhez. Merthogy nem elég mindig egy mondattal előbbre járniuk nála, hanem látniuk is kell, hiszen a testbeszédéből fogják kitalálni, megakad-e a következő másodpercben. Tudniuk kell megkülönböztetni a „művészi csendet” a közönséges leblokkolástól. Ebben segíthet az olyasféle jelek mihamarabbi észlelése, mint egy üveges tekintet, egy szokatlan, szerepen kívüli mozdulat, mondjuk egy vállrándítás. Vagy a megérzés, a szakmai rutin. „Máig nem tudom, miből gondoltam, hogy a Katonában játszott Lulu című Wedekind-darabban Udvaros Dorottya a következő mondatot el fogja felejteni, de besúgtam neki. Később kiderült, hogy ráéreztem, tényleg megakadt volna” – meséli Lovass Ágnes, a Nemzeti Színház jelenlegi súgója-ügyelője.

A megérzéseken túl nem árt némi lélekjelenlét sem. „A Cyrano egyik előadásán elfelejtett bejönni a soron lévő színész, így a címszereplő Huszti Péter hiába várt a színpadon. Lapoztam egyet, és a következő jelenetre ugrottam, azt súgtam fel Husztinak, aki azonnal kapcsolt” – hoz egy másik példát a Madách Színház anekdotakészletéből Tarr Mária, akinek a napokban huszonötödjére ment le Mesék a súgólyukból című, a pályájáról szóló önálló estje.

Kevesen tudják, hogy a súgók a legelső próbától kezdve végigkísérik a darabot. Ők vezetnek minden változtatást a szövegkönyvben, a színpadi teendőket rögzítő „rendelkezőpróbán” – amikor a színészek még nem tudják a szöveget –, ők olvassák elő a mondatokat, szigorúan hangsúlymentesen, később pedig külön foglalkozások keretében az ő segítségükkel tanulják meg a színészek a szerepüket. Igaz, van, akivel alig kell foglalkozni. Ilyen „fényképagyúként” tartják számon például Hernádi Juditot vagy a mostanában a Beugró című tévés improvizációs játékban feltűnő Szabó Győzőt is, aki szinte első hallás után sajátítja el a szöveget.

A szövegtanuláskor egyébként a súgónak arra is meg kell találnia a megoldást, ha a színész állandóan megakad bizonyos szövegrészletnél. Ilyenkor segíthet, ha két mondat találkozásánál lévő szavakban keresünk azonos, hangsúlyos hangokat – hoz egy példát Lovass Ágnes. De Tarr Mária szerint vannak rejtélyes szavak, mondatok, amelyekkel így sem boldogulnak. Básti Lajossal például – aki A hamis Néro című, Lion Feuchtwanger művéből készített tévéjátékban képtelen volt megjegyezni az „és jönnek a szekerek a suburbán” kezdetű mondatot – egyezményes jelet találtak ki, amit „amikor a felvétel közben e mondathoz értünk, csak megmutattam, és Lala rögtön tudta, mi következik”.

Az 1960-as évektől, a színpad átalakulásával, valamint a kamaraszínházak elterjedésével a színházakból lassan kiszorult a súgólyuk – ad történeti hátteret Gajdó Tamás. Manapság ezért többnyire a legelső színfalak mögül vagy a díszletbe beépítve dolgoznak a súgók – a Katona József Színházban hosszú évekig futó Csirkefej című Spiró-darabban például a villanyóra mögött. „Persze akad olyan előadás is, ahol nem kell bungee-jumping felszerelésben lógni a trégerek (színpadi tartóelemek) közül a tv-shoptól beszerezhető világító szemüvegben nézve a szövegkönyvet, hanem fél óra alatt fel lehet kutatni a bútorraktárból az optimális méretű, ótvaros kis hokedlit. (...) Amelynek negyvencentis ülésmagassága biztosítja, hogy a felettem található labilis polcot ne fejeljem le minduntalan” – jelzi munkavégzése helyszínének megváltozását Ádám Dorottya, a Pesti Színház súgója a neten keringő, ironikus szakmai hitvallásában. Akárhogyan is, továbbra sem lehet lemondani a súgók segítségéről, merthogy a színészek nem engedhetik meg maguknak, hogy a beszólásai miatt is legendás művész, Csortos Gyula bonmot-ját kövessék: „majd ha siker lesz, megtanulom”.