szerző:
Rác András

Egy naiv gondolatkísérlet: mi lenne, ha tényleg csak a pályázat számítana? Miben különbözik a két pályázat „nemzet” és „színház” elképzelése?

Alföldi Róbert 322 oldalas pályázata már a beadás pillanatától nyilvános volt. Vidnyánszky Attila 49 oldalas pályázatát az eredmény kihirdetésekor tette nyilvánossá. Alföldi pragmatikus, konkrét kérdésekre konkrét válaszokat keres. Vidnyánszky nagy volumenű gondolatmenete nemzeti történelemfilozófiára épül. A kettő azonban összehasonlíthatatlan addig, amíg középszerű politikusok randalíroznak a kultúrában.

©

Egy naiv gondolatkísérlet

Tekintsünk el attól, hogy a nyertes pályázó is megkérdőjelezi a pályázati rendszer átláthatóságát, és maga is a kinevezés oldalán áll; hogy Ascher Tamás nemzetközi szinten elismert rendező, a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora, Törőcsik Mari színművész, a Nemzeti Színház igazgatói pályázatáról döntő bizottság egyik tagja is fölösleges színjátéknak tartják a pályáztatást és szintén a kinevezést vélik az egyenesebb megoldásnak; hogy az átadás-átvétel fél évére kijelölt kormánybiztos pozíciója teljesen fölösleges, s hogy a kinevezésének indoklása, miszerint „jogilag nem szabályozott a folyamat” minimum hamiskás, inkább hazugság, és még ha igaz is lenne, akkor sem indokolná a kormánybiztos személyét; hogy a kinevezett kormánybiztos Fekete Péter békéscsabai színigazgató semmilyen körülmények között nem pártatlan és nem képes intézményes és közérdekeket érvényesíteni; hogy valaki hazudik a főigazgatói pályázatok elbírálásakor leadott szavazatok számát illetően, mivel ha Törőcsik csak Alföldire szavazott igennel, akkor Vidnyánszkyt nem támogathatta a bizottság egyhangúlag; hogy a minisztériumi sajtótájékoztatón a nyertes pályázó egy asztalnál, a sajtó képviselőkkel szemben, a miniszter és az államtitkár mellett ült, egy csapatként; hogy amíg közpénzt költenek és Nemzeti a Színház, akkor éppúgy köztársaságellenes minden egyes titok, mint például, hogy ki miként szavazott; hogy bizonytalan és gyerekes a kormányzati kommunikáció.

Tekintsünk el attól is, hogy mivel bélsárszagú, diszlexiás és fociprimitív minden kultúráról és oktatásról szóló diskurzus, amibe a magyar kormány bele- és hozzászól, ezért a tüntető ballib oldal is eldicsekedhet a maga szellemi milicistáival, akik egyetlen ambíciója, hogy Vidnyánszky szakmai eredményeit is kikezdjék. Ami alaptalan és ezért hazug.

Tekintsünk el a fizetett és önjelölt náci trolloktól, akik telebuzizzák, zsidózzák, hazaárulózzák a hozzászólásokat – amit nem is teszünk ezért lehetővé most. Ugyanígy az elvakult és alulművelt álliberálisoktól, akik ugyan Alföldi színházát – hozzászólásaik alapján – nyilvánvalóan nem látogatták, de szintén kommentekben legénykednek.

Ha ezektől eltekintünk, maradnak a pályázatok. Naivan olvassuk el, mintha csak a pályamunkák számítanának. Egy naiv gondolatkísérlet.

Köszönetnyilvánítással búcsúztak a nézők Alfölditől.
©

Vidnyánszky azt ígéri, hogy mindenben megváltozik a Nemzeti Színház. Biztos így lesz, hiszen akad számtalan pont, amiben fundamentálisan különbözik világ- és színházelmélete elődjétől. Ebből csak egy maréknyira koncentrálunk most.

Inkább nemzeti, vagy inkább színház?

A Vidnyánszky-pályamű címe: Nemzeti Színház avagy a nemzet színháza a 49 oldalból 16-ot inkább a nemzetfogalomnak, történelmi múltnak, jelennek szentel. Ugyan egyetért Alföldivel, hogy „a nemzeti és a színház szóösszetétel nekünk a praxis” mégis egyértelmű: a nemzet és a történelem a kiindulópont.

„Szakmai szocializációm során meghatározó volt, hogy Kárpátaljáról, ebből a nemzettestből kiszakított […] közösségből származom, amely számára a színház többet és mást jelent, mint csupán esztétikai élvezet.” (5. oldal) A színház egy nemzeti szolgálat helye és eszköze. Témáit, társulatát, üzenetét, működését ez a szolgálat határozza meg. A pályázatban példaként a beregszászi Illyés Gyula Színházat említi, életműve legjelentősebb műhelyét, ami a sajátos „tájegységi kulturális akcentusnak, nyelvállásnak köszönheti”, hogy „európai szinten keresetté tette”.

Vidnyánszky tehát a nemzeti sajátosságokat nemzetközi értéknek tartja. A pályázatban ugyan külön fejezetet is szán a nemzetköziségnek, de állandóan visszatér a meghívott rendezőktől a szláv színházi kapcsolatokon át a külhoni szereplésekig. A világra nyitott és befogadó.

©

Mindez azért is izgalmas, mert Alföldi éppen ezt a beregszászi, speciálisan helyi hangvételt dicséri. Úgy véli, vetélytársa kárpátaljai színházának érdeme az, hogy a magyar és a többségi ukrán kultúra találkozópontján egy különleges, magyar nyelvű műhely jött létre. Ugyanezt tartja a marosvásárhelyiek és más határon túli színházak egyik legnagyobb eredményének is.

Ami azonban alapvető különbség: Alföldi nem gondolja, hogy csak azért, mert valaki a határon túlról érkezik, az már erény. „Nem színházi és nem esztétikai minőség”, mondja, ahogy a vidékiség (értsd: vidéki színház) sem erény önmagában. „Jó színházat kell csinálni” – a színház az első.

Vidnyánszky a teljes repertoár 30%-át ezeknek a színházaknak adná. Nem feltétlen vitatkozik Alföldivel, mivel szerinte igenis sok rendkívüli tehetséget találunk vidéken, nem nehéz ennyi társulatot vendégül látni a minőség romlása nélkül. Amolyan 19. századi reformkorból és romantikából származó és a Trianon utáni nemzeti sejtés visszhangzik ebben: a nemzet lelke nem a fővárosban, hanem a vidéken és az elcsatolt területeken található. Mint a János vitézben, talán ezért vált Alföldi János vitéz-adaptációja (Kacsóh Pongrác nyomán) a legfőbb Vidnyánszky-kritika célpontjává, és ezért választja maga a debreceni direktor is ezt első darabként.

A nemzet fogalma azonban nem világos, néha keveredik az „etnikummal” (például a 12. oldalon), néha bekerül a „nép” (15. oldal) vagy a „társadalom” (14. oldal) ebbe a fogalomkörbe. Az utóbbi kettő esetlen és következetlen szinonima, az előbbi, tekintve a nyertes pályázó kárpátaljai kisebbségi magyar hátterét, jól érthető. Az első világháború óta próbál a világ konszenzusra jutni, hogy mi az egyik és a másik pontos definíciója. A vitát minden közép-kelet-európai kisebbségi a bőrén érzi.

©

Ami azonban feltűnő, hogy a sajátosan magyar nemzeti világnézet Vidnyánszkynál egységes. Vagy legalábbis nem látjuk, hogy színes, és összetettnek látná. Az állam egy egységes nemzeti „kultuszépítő intézmény” (10. oldal), és ez meghatározza az intézmény és a kormány közötti viszonyt.

Nemzeti Színház és az állam/kormány

1790 óta létezik magyar nemzeti színház, mondja a debreceni rendező, amely akár állami támogatás nélkül is ápolja a nemzeti identitást. Ebből a 222 évből 46 éven keresztül létezett önálló, független Magyarország, s e 46 évből 1922-1939 közötti időszak a mintaadó 22 év, amit Klebelsberg Kunónak köszönhet a nemzet. Ekkor a „nemzetállami státuszt stabilizálni szándékozó állami kultusszal direkt módon kapcsolódott össze” a színház.

E gondolat mögött ismét egy olyan, a dualizmus óta ránk maradt nemzetállami fantázia áll, ami megfeledkezik arról, hogy a Kárpát-medence nyelvileg, etnikailag, vallásilag, nemzetileg mindig is sokkal színesebb volt, mint a nemzetállamok mintája, Franciaország, ahol a nemzeti és az államhatár sokkal inkább egybeesik, mint nálunk valaha. Elfeledkezik arról, hogy a reformkor óta az oktatástól az adózásig tucatnyi magyar minisztert, miniszterelnököt és kormányt tett próbára a történelmi Magyarország kohéziója, amit képtelenség volt nemzeti-etnikai alapon megteremteni. És azt is elfelejti megemlíteni, hogy Klebelsberg Magyarországa már csonka, nemzetileg egyszínűbb.

Tévedés ne essék, a Horthy-korszak hamis illúziókra épült szellemiségű, szögezi le Vidnyánszky, tőle ez mindenképpen távol áll. Azonban a korszak említett kultúrpolitikai példái irányadóak, amelyek „etnikus elkötelezettségű, közösségi színházának mindenképpen alapoznia” (12. oldal).

„Ezt követően csak az első Orbán-kormány próbált pozitív előjellel beavatkozni a Nemzeti Színház életébe, amikor egy nagyvonalú gesztussal, rekordidő alatt felépített egy állandó játszóhelyet biztosító új színházat, s annak működéséhez a többi államilag támogatott színházénál nagyobb költségkeretet is biztosított…”

Hamlet a Nemzetiben
©

Hagyománykövetés vagy korszerűség?

„Hagyomány – korszerűség – nemzetköziség” (5. oldal) – „1875-től 1945-ig tartó hetven év az az időszak, mely irányadó lehet […] Paulay Edét, Hevesi Sándort és Németh Antalt – mint a legnevesebb reformereket – éppen ez a magyar színházművészet fő vonalát jelentő irányultság köti össze, máig ható érvénnyel.” (9. oldal) A drámai színjátszás (vagyis nem operett, vígjáték és népszínmű) a „központi feladata a Nemzeti Színháznak, mint az ókori poliszdemokrácia színházi modelljéhez hasonló, állami kultuszképző intézménynek.” (10. oldal)

„Paulay egyszer már tisztázta” és „beállította azt a négyes szempontrendszert”, ami alapján műsorterv születik. De ezeket a szempontokat nem találjuk meg itt, ahol tárgyalja, csupán annyit tudhatunk meg, hogy világszínházból és a magyar színházból is átemel a repertoárba. Hozzáteszi, hogy az ő műsorszerkesztési elvei eddig minden igazgató ideje alatt teljesültek (23. oldal).

Hevesi „az európai élvonal szintjén képviselte a modernitás eszméjét a drámaíró-színész-rendező hármas vonatkozás-rendszerében.” Ismét nem tudjuk meg a pontos tartalmat, hogy mit kíván átemelni.

Németh Antal hagyatékát bontja ki a legjobban. „Megteremtette a rendezői színház működési modelljét, úgy szellemi, mint szakmai értelemben” – az elemzés megint elmarad. Amit megtudunk: „egészen a posztmodern irányzatok megjelenéséig meghatározta a hivatásos magyar színházkultúrának a korban egyedül adekvát irányát. Tudniillik azt, hogy a magyar Nemzeti Színház nem lehet más, csak művész- és egyúttal rendezői színház. (11. oldal)”

Alföldi elmondta: „minden egyes előadásunkban megtaláljuk a színházi hagyományt, hiszen arra épül”. Vagyis nem lehet úgy darabot rendezni, hogy abba ne szivárogna be az előző generációk adaptációja. Az ő hagyatéka személyesebb, mint Vidnyánszky grandiózus történelmi-filozófiai mintái: „amit én gondolok a színházról, abban szerepet kap Kapás Dezső [rendező] és Horvai István [rendező], akik 25-30 éve vittek színre előadásokat. A most készülő Sirályban benne van Pista bácsi Vígszínházban bemutatott Sirály előadása.”

Korszerűségben már inkább egyetértenek. Alföldi a színházat a pillanat művészetének tartja: amikor éppen látjuk, akkor létrejön és el is múlik. Aki egy 20 évvel ezelőtti darabot néz, éppen e pillanatnyiság miatt idegennek érzi. „És mégis természetes, hogy nem lesz ugyanolyan.” Mármint a Sirály előadás, amiben megtalálhatjuk a Horvai hagyatékát. „Ez éppen úgy működik, mint a társulat: csak öregekkel vagy csak fiatalokkal nem futhat. Akkor fut, ha minden generációnak megvan a maga képviselője, a folytonosság biztosított.

Vidnyánszky szerint is az a „korszerűség alfája és ómegája” hogy a pillanatnyiban megtaláljuk a hagyományt, a történelmet. Hasonló a logika, még akkor is, ha sokkal nagyobb ívű történelmi rendszerekben gondolkodik, mint volt vetélytársa.

Egy másik fundamentális különbség, legalábbis így véli Vidnyánszky: amivel Alföldi és a színházi szakma egy része foglalkozik, az csak „kortünet”. Sőt, néhányan nevetséges módon napi híreket bújnak témákért. Ő mélyebben állandó értékek és kérdések között kutatna.

Azt halljuk a pályázat nyertesétől, hogy videón nézi a Nemzeti korábbi előadásait. Talán találkozott Mohácsi János Egyszer élünk darabjával. Aligha kortünet. Aligha nem ásnak a kollégák elég mélyre, és nem örök kérdéssel foglalkozik – együttéléssel, megbocsátással, áldozatvállalással, elkurvulással, satöbbi. De a Katonában megnézheti/megnézhette a Heldenplatzot, a Kétfejű fenevadat, vagy az Örkényben a János királyt. Sorolhatnánk még. Ez a megjegyzése teljesen alaptalan.

Mohácsi János,az Egyszer élünk rendezője - Alföldi egyik kedvenc darabja a Nemzetiben
©

Kihez szólnak a pályázatok?

Paulay, Hevesi, Németh hagyatékára úgy utal a Csokonai igazgatója, hogy nem részletezi a gondolataikat, ránk bízza, értjük-e. Erre nincs is szükség akkor, ha szakmai közönséghez szól.

Alföldi saját, hatszor nagyobb terjedelmű pályázatáról azt mondja, mindenkihez szól. Úgy is fogalmazott, így is pontosította a gondolatokat, vagy hagyott ki felesleges részleteket, ezért hozta még beadáskor nyilvánosságra. Szakmai párbeszéd helyett a nyitott közbeszédet választotta, amit azzal indokolt, hogy a Nemzeti közpénzt fogyaszt és mindenki színháza.

Vidnyánszky, úgy tűnik, csak a szakmához kíván szólni, ha a Paulay, Németh, Hevesi életmű idézésénél elmaradt elemzéseket, magyarázatokat vesszük figyelembe. Az ő esetében ez akár következetes is lehet. Hiszen, ne felejtsük a véleményét: hogy a pályázati rendszer helyett a kinevezést támogatja. Legitim, elitista nézet, amely szerint vannak a demokratikusan megválasztott vezetők, ők pedig azért ülnek a helyükön, hogy döntsenek, ne hárítsanak felelősséget.

De mintha mégsem minden fejezet ezeket az olvasókat célozná meg.

A nyitó fejezet szól sérelmekről (semmi keresnivalója a pályázatban) és szól arról, amit az ellenzéki politikai táborral szeretne megértetni. Hogy nem Horthy-nosztalgiás. Hogy nem szláv-, russzo- és xenofób. Hogy nyitott a világra.

Ugyanezt az üzenetet megtaláljuk a repertoárban is, az idézetekben, a színházon túli szellemi hagyatékban, amelyben József Attila is szerepel. Ebből a szempontból azonban a mielőbbi nyilvánosság lett volna a következetes.

Ki a Nemzeti közönsége?

Alföldinek mindenki.

Vidnyánszkynak mindenki.

Legyen HVG pártoló tag!

Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig 45 millió forinttal segítették munkánkat.
2019-ben is olyan exkluzív sztorikat fogunk olvasóinknak bemutatni, mint tavaly a kamupártok pénzlenyúlásai, Lázár János bécsi videójának háttere vagy a szlovákiai újságírógyilkosság magyarországi szálai.
Ha önnek is fontos a minőségi újságírás, csatlakozzon!
Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig 45 millió forinttal segítették munkánkat.
2019-ben is olyan exkluzív sztorikat fogunk olvasóinknak bemutatni, mint tavaly a kamupártok pénzlenyúlásai, Lázár János bécsi videójának háttere vagy a szlovákiai újságírógyilkosság magyarországi szálai.
Ha önnek is fontos a minőségi újságírás, csatlakozzon!
Dömötör: Alakul a kisnyilasok és szemkilövetők koalíciója

Dömötör: Alakul a kisnyilasok és szemkilövetők koalíciója

Megtaláltak egy 2 100 000 000 éves organizmus árulkodó „lábnyomait”

Megtaláltak egy 2 100 000 000 éves organizmus árulkodó „lábnyomait”

"Sajnáljuk"- a Brexit lett a brit légitársaság veszte

"Sajnáljuk"- a Brexit lett a brit légitársaság veszte

Nagy a baj: tehetetlenül sodródik az űrben az oroszok megsüketült teleszkópja

Nagy a baj: tehetetlenül sodródik az űrben az oroszok megsüketült teleszkópja

Pálinkás József csalódott az értelmiségben

Pálinkás József csalódott az értelmiségben

Orbán eldöntötte, hogyan töri le az ellenállást kiáltó ellenzéket

Orbán eldöntötte, hogyan töri le az ellenállást kiáltó ellenzéket