A lengyel-litván zsidó származású Leonard Cohen a könnyűzenetörténet egyik legfontosabb dalszerző-énekese, ugyanaz a liga, mint John Lennon, Paul McCartney, Bob Dylan, Neil Young, Lou Reed, Bob Marley, Tom Waits és még néhányan. Viszont, tegyük hozzá, ő az a nagyon fontos dalszerző-énekes, akinek mindig is a legkevesebb köze volt a rockzenész-, a rocksztár-, a rockelőadó-zsánerképhez. Persze, hiszen nem is zenésznek, hanem költőnek, írónak készült. Olyan, az is maradt a mai napig: egy költő a színpadon.

Első kiadványa nem is egy lemez, hanem egy kötet volt: az 1956-ban kiadott Let Us Compare Mythologies című versgyűjtemény, melyet a következő tíz esztendőben tovább négy könyv követte, versek és novellák vegyesen. Időközben Cohen megjárta a görögországi Hydra szigetét, de kalandvágya később sem hagyta el, hiszen 1966-ban New Yorkba költözött. Ugyan benézett a Warhol-féle Factory-ba is (kavart a Velvet Underground német jégkirálynőjével, Nicóval), de az a világ azért nyilvánvalóan nem az ő tempója volt, inkább önmagát és önmagában a dalszerzőt kereste, s, mint ilyen, inkább a korabeli folkszíntérhez kötődött. Már amennyire, persze. Korai - a hatvanas évek vége és a hetvenes évek közepe között megjelent - lemezein hallhatjuk, hogy Cohen egy szál akusztikus gitáros stílusa azért nem definíció szerinti folk, inkább valami sanzonféleség, városi dal, vagy egyik sem. A jó ég tudja micsoda. Örök kívülállás, diszkrét távolságtartás, lángoló szenvedély, szikár romantika.

A hetvenes évek második felében mintha elvesztette volna a fonalat: két zavarba ejtő lemezt készített, egy barokkosan túldíszítettet a nagy ívű wall of sound hangzás kitalálójával, a zűrös Phil Spectorral (jól össze is veszett az öntörvényű producerrel, ahogy kell), és egy jazz-rockosra hangszereltet egy másik exe, Joni Mitchell producerével. Egyik sem állt jól neki. Nem is véletlen, hogy a nyolcvanas évek közepéig nem adott ki újabb albumot.

Az 1984-es Various Positions már legalábbis reménykeltő - ezen hallható az azóta már végletekig kizsigerelt Hallelujah című örökzöld -, de nem ez a lemez az igazi nagy durranás, hanem a négy évvel később megjelentetett, 1988-as I'm Your Man, amely egyrészt nagyon mulatságos, szinte már tüntetően béna presszószintis-dobgépes hangszerelést kapott, másfelől, ami a dalokat illeti, egész egyszerűen hibátlan. Ezen a lemezen hallható a később Zorán által átértelmezett, Lorca-versparafrázisból készített dal, a Take This Waltz (Volt egy tánc), s e lemez címét használja az 1991-ben megjelent I'm Your Fan című kiváló Cohen-feldolgozásalbum, melyen többek közt az REM, Nick Cave, John Cale, a House Of Love és a Pixies tisztelegtek Cohen dalszerzői teljesítménye előtt.

Itt álljunk is meg egy pillanatra: nem csak ők, de többek közt a zajos gitárzenében utazó skót Jesus and Mary Chain, a 30 évesen tragikus körülmények közt elhunyt fantasztikus amerikai dalszerző-énekes, Jeff Buckley, a vagy a külön bemutatásra nem szoruló Kispál és a Borz is dolgoztak fel Cohen-dalokat, nem is beszélve a számolatlan mennyiségű, és sajnos gyakran rosszabbnál-rosszabb tehetségkutatós Hallelujah-ákról. Ha pedig még azt is hozzátesszük, hogy a modern-tradicionalista dalszerző-énekesnők egyik előfutára, Suzanne Vega és az elmúlt évek egyik legizgalmasabb modern-tradicionalista dalszerző-énekesnője, Laura Marling is egyik legfőbb példaképének vallja az idős mestert, s, hogy minden bizonnyal a Quimby is másképp írta volna meg egynémely dalát, ha nem lenne Cohen - nos, akkor végképp beláthatjuk, mit keres Leonard Cohen a Parnasszuson.

1994-ben - miután két évvel korábban 1992-ben megjelentette a The Future című, Cohen kontextusában meglepően politikus és közéleti hangvételű lemezt - felment a Los Angeles-közeli Mount Baldy hegyre, bevonult egy zen buddhista kolostorba. Írt, mesterére főzött, titkári teendőket látott él, és ott is maradt egészen 1999-ig.

A zenei életbe 2001-ben tért vissza az ugyancsak minimálhangszerelt Ten New Songs című lemezzel, melyet 2004-ben követett a látványosan a búcsúzás narratívájában született, gazdagabb hangkulisszára felhúzott Dear Heather című album, melynek megjelenése után egy évvel a Leonard Cohen: I'm Your Man című koncertalbum-film-projekttel (benne többek közt Nick Cave-vel és a U2-val) tulajdonképpen maga a zenei élet is elköszönt Leonard Cohentől.

Hogy vége lett volna itt a történetnek, vagy sem, ha 2005-ben Cohen menedzsere nem semmizi ki, rövidíti meg ötmillió dollárral pártfogoltját, jó kérdés. De nem lett vége. Leonard Cohen 2008-ban újra turnézni kezdett; úgy volt, hogy még abban az évben fellép a Sziget Világzenei Nagyszínpadán, de az utolsó pillanatban visszamondta a budapesti koncertet, mely aztán egy évvel később az Arénában jött össze. Szép este volt.

Időközben a Cohen-lemezkiadás is megpezsdült: 2009-ben kijött a Live In London című koncertlemez/DVD, ugyanabban az évben a dalnok 1970-es Wight szigeti koncertjén dokumentáló koncertlemez és egy (egész pontosan Cohen karrierje során a sokadik) Greatest Hits válogatás, egy évvel később pedig még egy koncertalbum, a Songs from the Road. Két évvel ezelőtt pedig az e pillanatig utolsó Leonard Cohen-sorlemez, az Old Ideas, melyet a közönség és a kritika is imádott, 11 országban volt listavezető, s ez az album lett Cohen legsikeresebb amerikai kiadványa. 77 évesen elég menő.

Azon a legutóbbi stúdiólemezen, ha nem is producerként, de dalszerző-közreműködőként már szerepelt az a Patrick Leonard, akit a világ nagyobbik része klasszikus Madonna-albumok (többek közt az 1986-os True Blue, az 1989-es Like a Prayer vagy az 1998-as Ray Of Light) vagy Elton John-lemezek (például a 2001-es Songs From The West Coast) producer-dalszerzőjeként ismer - ő irányította az új Leonard Cohen-album munkálatait.

A takarékosan hangszerelt (sőt: gyakorlatilag alig-hangszerelt), dobgépes, orgonás, szolid fúvóskarral, néhol hangsúlyos gitárokkal színesített Popular Problems persze nyilvánvalóan nem poplemez, nem is igényelt komolyabb produceri kezelést, legalábbis nem olyat, mint egy klasszikus könnyűzenei produkció. Persze tulajdonképpen az is zenei rendezői feladat, hogy mi ne kerüljön fel egy lemezre, mi maradjon ki egy album hangzásából, hangszereléséből.

Bár az album blues-os, gospeles, country-s dalokkal (Slow, Almost Like the Blues, Samson In New Orleans, A Street) indít és hasonló dalokkal is zár (Born In Chains, You Got Me Singing), a végig lebilincselő dalcsokor közepére jut két szellemes kikacsintás is. A Did I Ever Love You szinte viccesnek nevezhető párbeszéd a már-már Tom Waits-es modorban zongorakíséretre éneklő Cohen és a jó szokás szerint az angyalok karát megidéző női vokál és a táncos country között, az éj mélyből fölzengő, minden eddigi Cohen-dörmögést aládörmögő Nevermind pedig kifejezetten funkos és grúvi.

Meghatás, mélység és elegáns humor, meg egy csipetnyi izgalmas fűszer - hagyján, hogy Leonard Cohen még 80 évesen is zenél, de hogyan!