Nem igaz, hogy aki börtönben volt, tahó
"Nagyon sok minden történik most Magyarországon, amiről érdemes és kell forgatni" – mondja Gerő Marcell, a külföldön és itthon is elismert Káin gyermekei című film rendezője. A film három börtönviselt férfi sorsát tárja fel, gyerekkoruktól egészen a jelenig, de a rendező szerint a sorskövetésen túl a film a társadalmunkról, családról, a gyerekeinkkel szembeni felelősségről is szól. A Káin gyermekei nemrég a Filmkritikusok díját is elnyerte, február 12-től a hazai mozikban is bemutatják. A rendezővel beszélgettünk.
A Káin gyermekeiről először csak annyit lehetett tudni, hogy az alkotók a Bebukottak című, egykor betiltott film szereplőit keresték fel, és forgattak velük újra. A Bebukottakat nem véletlenül tiltották be a 80-as években: a fiatalkorúak börtönében játszódó dokumentumfilm kegyetlen pontossággal tárta fel a büntetés-végrehajtási intézmények akkori mindennapjait, a megszólaló fiatalok pedig néha ijesztő tárgyilagossággal beszéltek a benti, és az őket a börtönbe sodró kinti erőszakról.
Harminc évvel később Gerő Marcell és László Sára arra a kérdésre kereste a választ, hogy mi történt a filmben megszólaló fiatalokkal. A Káin gyermekeiben végül három szereplőt sikerült megtalálni, és a forgatás alatt a szereplők talán még nagyobb őszinteséggel beszéltek az egykori emberölésükről, bűnhődésükről, és a nem túl fényes jelenükről.
A Káin gyermekeit itthon először a film egyik gyártója, az HBO mutatta be, majd az összes rangos, nemzetközi filmfesztiválon sikerrel vetítették. Az alkotás nemrég elnyerte a magyar Filmkritikusok díját is. A közelgő, február 12-i bemutató apropójából beszélgettünk Gerő Marcell rendezővel.
hvg.hu: Gondolkodott azon, hogy a Káin gyermekeiben szereplők történetét játékfilmes módszerrel dolgozza fel?
Gerő Marcell: Voltak és vannak is játékfilmes ambícióim, a diplomafilmem is egy fikciós mű volt. Korábban nem foglalkoztatott annyira a dokumentumfilmezés, de ez a projekt valami elképesztő módon beszippantott.
A Káin gyermekeinél is felmerült természetesen, hogy mi lenne, ha valamelyik szereplőnk történetét játékfilmmé alakítanánk, (Sopsits Árpád készített is játékfilmet az egyik szereplő sztorijából Céllövölde címen, 1990-ben – a szerk.), hiszen ahogy egyre jobban beleástuk magunkat a történetbe, egyre inkább azt láttuk, hogy tulajdonképpen egy kész forgatókönyv hever előttünk. Ugyanakkor minél inkább beszippant a sztori, minél többet találkozol a filmed szereplőivel, és látod, hogy a hús-vér megszólalóid a saját élettörténetüket osztják meg veled, akkor rájössz, hogy aligha találnál jobb főszereplőt Pásztor Pál szerepére magánál Pásztor Pálnál.
hvg.hu: Mennyi időbe telt a szereplők felkutatása?
G. M.: Az ötlettől, a kópia megszületéséig kicsit több mint négy év telt el, ebből nagyjából két évet vett el maga a keresés.
hvg.hu: Nem volt olyan pont, amikor már szinte feladták a keresést?
G. M.: Dehogynem, sok ilyen pillanat volt. Nem vagyunk profi nyomozók, és eszközeink sem voltak a kutatáshoz. Néha hetek teltek el úgy, hogy semmilyen információmorzsához sem jutottunk hozzá. Ilyen pillanatokban leginkább a film producerére és alkotótársamra, László Sárára támaszkodhattam.
Találkoztam közben két magánnyomozóval is, de ezeknek a film szempontjából nem volt eredménye, egyikőjük sem vállalta el a feladatot.
hvg.hu: A székesfehérvári fiatalkorúak börtönében történt eset, ahol egy fiút heteken át tartottak lelki és testi terrorban cellatársai, szomorú aktualitást is ad a filmnek. A Káin gyermekeinek három főszereplője mennyire nyílt meg önöknek a bent töltött éveiről?
G. M.: Ma már nem tabu, és egybehangzó vélemény, hogy a fiatalkorúak börtöne jóval kegyetlenebb és erőszakosabb hely a felnőttek büntetés-végrehajtási intézményeinél. Börtönpszichológusok és a bent dolgozók is ezt vallják. De azt is mindenki egybehangzóan állítja, hogy ami Székesfehérváron történt, az kirívó eset. Ezt általános érvényűnek tekinteni és ekként értelmezni demagógia lenne.
A három megtalált szereplővel rengeteg olyan felvétel készült, ahol a börtönben eltöltött időszakról mesélnek, de ezek általában nem a kegyetlenkedésekről szóltak. Tudni kell, hogy ők a kamasz-, fiatal éveiket töltötték ott, ezért akarva-akaratlanul nosztalgiával emlékeznek vissza a börtönben eltöltött időszakra. Gabesz és Zsolt (a film főszereplői – a szerk.) konkrétan cellatársak voltak, egymás bizalmasaiként éltek éveken keresztül, vettünk fel velük közös jelenetet is, ahol együtt sztoriztak a közös emlékeikről, de az már nem fért bele a végső verzióba.
Ráadásul kiderült, erőltethettem volna a témát, de ők elsősorban nem a fegyházi légkört tették felelőssé a későbbi sorsukért. Engem pedig nyilván az érdekelt jobban, hogy mi történt velük a szabadulás után. Érdekes módon mindannyian a gyermekkorukhoz, a családjukhoz nyúltak vissza. Ezért folytattuk ebbe az irányba, és nem a börtönben eltöltött évek felé a beszélgetéseket.
hvg.hu: Mennyiben változott a beszélgetések menete a korábbi elképzeléseikhez képest?
G. M.: Az előzetes szándékom a sorskövetés volt. Azt akartuk megtudni, hogy mi történt ezekkel az emberekkel azóta, hogy megismertük őket a Bebukottakban. A forgatásunk célja nem csak egy pillanatkép megörökítése volt. A sorsuk mozgatórugóit nyilvánvalóan nem ismerhettük előre, ennyiben tényleg ők alakították a beszélgetések menetét. Prekoncepcióink voltak, hiszen mint mindenki, mi is azt gondoltuk, hogy várhatóan a börtönben eltöltött éveiket fogják okolni a sorsukért, de végül a találkozások megcáfolták az előzetes elképzeléseinket.
De egy ilyen projekt pont akkor válik igazán érdekessé, amikor ezeket az előzetes gondolatokat felülírják a szereplők elbeszélései.
hvg.hu: Melyik szereplővel volt a legkönnyebb dolga? A film alapján nekem úgy tűnt, hogy Pál (a harmadik főszereplő) családja volt a legbefogadóbb a stábbal.
G. M.: Mindegyik szereplő és mindegyik közeg esetében rengeteget kellett kölcsönösen azon dolgozni, hogy kialakuljon egy bensőségesebb viszony. Sehol nem volt evidens, hogy bárhova bemehetünk, bármit kérdezhetünk. Néhány alkalommal természetesen megkértek minket, hogy bizonyos helyre ne menjünk, vagy most ne forgassunk. De sok olyan dologra is nyitottak voltak a szereplőink, amiket például én fordított helyzetben biztosan nem engedtem volna meg.
Pali bólintott rá leghamarabb a filmre, és rögtön az első beszélgetés olyan őszinteséget mutatott, ami izgatottságra adott okot. A többiek esetében több időre volt szükségem ehhez az állapothoz. De például Pali gyerekeivel, és az egész ottani gyereksereggel is idővel tudtuk csak megértetni, hogy mi a természetes viselkedésükre, és őszinteségükre vagyunk kíváncsiak. Hiszen a gyerekek sokszor szeretik produkálni magukat a kamerának, ami hamis képet festett volna róluk.
hvg.hu: Van egy nagyon erős jelenete a filmnek, ahol Gabesz kifakad, és a mellette ülő barátja le is állítaná már a felvételt. Voltak olyan pillanatok, amikor a szereplők állítottak le egy-egy beszélgetést?
G. M.: Mindegyik szereplővel az volt a megállapodásunk, hogy senki más, csakis ők állíthatják le a felvételt. Zsolt például nagyon sokszor élt is ezzel a jogával. Ezeket a kéréseket minden esetben tiszteletben tartottuk.
De mire a forgatásig jutottunk, már mindenkivel olyan viszony alakult ki, hogy éreztük, meddig mehetünk el, és hogy hol kell abbahagyni. Volt is olyan helyzet, amikor mi mondtuk, hogy állj és ne tovább, ez már nem tartozik ránk. Felvehettük volna például a gyerekek gyónását is, ami egy iszonyatosan izgalmas helyzet, de nem tartottuk helyénvalónak, hogy egy ilyen intim helyzetbe dugjuk az orrunk. Amúgy a jelenetben amit említesz, Laci ült Gabesz mellett, és ő sajnos azóta már meghalt.
hvg.hu: Mivel nyerte meg a szereplőit a filmnek?
G. M.: Igazából nem győzködtem őket. Amikor leültem velük négyszemközt, mindig megpróbáltam világosan elmagyarázni, hogy mi a célom a projekttel, és hogy nem ítélkezni akarok felettük. Ezek a beszélgetések nekem is jól jöttek, hiszen bár belül tudtam, hogy miért vonz iszonyatosan ez a téma, még magamnak is nehéz volt pontosan megfogalmazni, hogy hova akarok eljutni ezzel a filmmel.
hvg.hu: Technikailag hogy nézett ki a forgatás? Mennyi időt tudtak a szereplők környezetében tölteni?
G. M.: A forgatási időszak körülbelül egy évet vett igénybe, ami azért egy dokumentumfilm esetében szinte már luxus, de legalábbis ideális felállás. Egy-két hetes forgatási etapokra osztottuk be az időnket, nem akartunk túl sok napot egy helyben maradni, hiszen egyértelművé vált, hogy ez a projekt útközben fog formálódni. Mindig akartunk magunknak időt hagyni, hogy megemésszük, átrágjuk a felvett anyagot, és hogy a következő helyszínre már ezzel a tudással induljunk tovább.
De volt egy olyan időszakunk is, amikor párhuzamosan folyt a vágás és a forgatás is. Például a Zsoltnál forgatott anyagot winchesteren elküldtük Pestre, ahol Sass Péter, a film magyar vágója elkezdte rendszerezni a felvételekt, amíg mi utaztunk tovább Zsolt édesanyjához. Így előfordult, hogy útközben adott tanácsokat, hogy mikre kérdezzünk rá, mikre figyeljünk a következő helyszínen a már felvett anyagok tükrében, hiszen az én fejemben lehet, egészen más dolgok maradtak meg, mint amit a felvételek tükröztek.
hvg.hu: Ha már Zsolt szóba került, a film alapján belőle szinte folytak a monológok a büntetés-végrehajtás visszásságairól, politikáról, a rendszerváltás kudarcairól. A vele felvett anyagok ezért el is ütnek a többi résztől. Vele milyen volt a munka?
G. M.: Zsolttal beszélgettünk a legtöbbet, majdnem négy hónapon keresztül kamerák nélkül találkoztunk. Minden egyes ilyen alkalom végén kikötötte, hogy ő nem vesz részt a projektben. Őt sem győzködtem, inkább csak az elszántságomat hangsúlyoztam minden egyes találkozásunkkor. Végül az utolsó hetekben helyezte kilátásba, hogy mégiscsak szerepelne a filmben.
A három főszereplő közül ő az, aki a legjobban ki tudja fejezni magát, ő a legolvasottabb, legtájékozottabb. Az ő részvétele azért is volt fontos, mert így elkerülhettünk olyan sztereotípiákat, miszerint a börtönviselt emberek tanulatlanok, nem tudják kifejezni magukat. Magyarán aki börtönben volt, biztosan tahó. Ez természetesen sem érzelmi, sem szellemi szempontból nem igaz. És Zsolt révén ez evidenciává válik.
hvg.hu: Fogalmaztak meg valamiféle kritikát a szereplői a börtönök működéséről? Volt ötletük arra nézve, hogyan lehetne javító és nem büntető intézménnyé tenni a fegyházakat?
G. M.: Zsoltnak volt véleménye, de ő érthető módon, egykori elítéltként eléggé elfogult. Az biztos, hogy szerinte a börtön egyáltalán nem készíti fel a bent élőket a szabadulás utáni időszakra. Ő azt mondta, hogy minden egyes alkalommal azzal a vággyal szabadult, hogy maga mögött tudhassa a sötét oldalát, de erre sohasem kapott lehetőséget.
hvg.hu: Nagyon érdekes a filmben, hogy több alkalommal is ellentmondanak egymásnak a családtagok, sőt fény derül a szülők felelősségére is. Szembesítette ezzel a szereplőit?
G. M.: Volt egy olyan felvételünk, amin Palit és az édesanyját ültettük egymás mellé, és fantasztikus volt figyelni az egyikük arckifejezését, és reakcióit akkor, amikor épp a másik fél beszélt. Ez a forgatás egyik első napján volt, és ebből már láttuk, hogy iszonyatos feszültségek vannak ebben a történetben anélkül, hogy a szereplőink üvöltöznének egymással.
Ezután már kerestük a hasonlóan feszültséggel, ellentmondásokkal teli helyzeteket. Ezekből a szituációkból lettek a legerősebb jelenetek a filmben. Például amikor Zsolt édesanyját kérdezi a halálesettel végződő napról a szomszédja; amikor Pali és az édesanyja vacsora közben mesélik el Pali első komolyabb esetét a rendőrséggel; vagy amikor Gabesz és volt felesége beszélnek az elvett gyerekükről. Ezek a momentumok nem a mi erőltetésünkre buktak ki a szereplőkből.
hvg.hu: Látták már a végeredményt a szereplők?
G. M.: Igen, mindhárman megnézték már. Minden alkalommal valami emlékezetes, nagy beszélgetésre számítottam, de ők nem olyan személyiségek, akik könnyen megnyílnak egy ilyen szokatlan helyzetben. Ezért nem is igazán beszéltük ki velük a látottakat. Azt azért mindannyiukon lehetett érezni, hogy megrázta őket a film, és azt is, hogy újra - ki tudja hányadjára - átélték közben a sorsukat.
hvg.hu: Egy helyen azt nyilatkozta, hogy rengeteg humoros pillanat kimaradt a filmből. Miért döntött így?
G. M.: Az a mennyiségű történet, amit el kellett mesélnünk, az nagyjából háromszorosa annak, amiből egy átlagos film története összeáll. Nekünk három szereplő harminc évét, a sorsfordító gyilkosság előtti éveket kellett filmre vinnünk, időt kellett szánnunk a főszereplők körüli legfontosabb figurák bemutatására is, a velük való kapcsolat érzékeltetésére meg még rengeteg apró információra, ami a megértéshez fontos. Egyszóval annyi mindent kellett belesűrítenünk másfél órába, hogy ezek a könnyedebb pillanatok már nem fértek bele.
Ezt azért is sajnálom, mert a szereplők élete természetesen nem puszta búsongásból áll, rengeteg humoros, örömteli pillanatban kaptuk el őket. Nagyon fájt a szívem azért a jelenetért, amikor Gabeszék Legyen ön is milliomost játszanak a számítógépen, és hihetetlenül szórakoztató reakcióik vannak. De egy ennyire egy cél felé tartó filmnél ez mellékvágány lett volna. Nem akartuk két, két és fél órásra nyújtani a filmet, csak azért, hogy ezek a mellékvágányok is bekerüljenek. Ez persze a mi döntésünk volt, nem feltétlenül ez a legjobb megoldás.
hvg.hu: Megnyilatkozásaik alapján mindhárom szereplő számára a saját gyerek, a saját család jelenthette volna a kiutat. Ez tüntethette volna el róluk a rajtuk maradt bélyeget. Ám ez egyikőjüknek sem jött össze igazán. Ön szerint is a rendezett család lehet a kiút egy börtönviselt ember számára?
G. M.: Remélem, hogy ezt azért egy az egyben nem sugallja a film, nem akartunk ilyen általános érvényű igazságot megfogalmazni. De az biztos, és ezt Zsolt mondja el a filmben, hogy egy érzelmileg erős családdal a háta mögött egészen más döntéseket hoz az ember, mint amiket adott esetben egyedül tenne.
De én nem is megoldásokat akartam keresni a filmmel. Nem azt akartam bemutatni, hogy lám, így lehetett volna sikeres ember belőlük a börtön után. Inkább arra kerestük a választ, hogy milyen felelősségünk van az utánunk következő generációkkal szemben.
hvg.hu: Itthon eddig nagyon jó a visszhangja a filmnek, de milyenek a külföldi reakciók?
G. M.: Ami a legpozitívabb visszajelzés külföldön – és amire törekedtünk is –, hogy úgy tűnik, a külföldi nézők is értik. Értik, hogy a film nem csak a magyar vidékről szól, vagy nem csak a Bebukottak szereplőinek a sorskövetése. Ezek is igazak a filmre, de szerintem mindezen túlmutat a három szereplő sorsa. Úgy tűnik, ez a film olyanok számára is olvasható, érthető, akik semmit nem tudnak Magyarországról, és ez visszaigazolja a törekvéseinket.
hvg.hu: Visszatérhet a későbbiekben még ehhez a témához?
G. M.: Mindig is vonzottak a börtönhöz hasonló miniuniverzumok, és a gyerekkor egyedi hangulata, úgyhogy a Káin sok motívuma visszaköszönhet még a munkáimban, de konkrét tervet most még nem tudnék megfogalmazni. Ötleteim vannak természetesen.
hvg.hu: A magyar dokumentumfilm mintha most nagyon jó korszakában lenne. A szakma és a közönség is szerette például a Szerelempatakot, vagy az Ítélet Magyarországont. Ön is úgy véli, hogy kivételesen kedvező korszak ez?
G. M.: Egy-két évvel ezelőtt kezdődött ez a folyamat, aminek most úgy tűnik, hogy a Káin is egy fontos állomása. Az, hogy 2013-ban egyszerre három magyar dokumentumfilm (Szerelempatak, Ítélet Magyarországon, Besence Open) volt az IDFA-n (a legrangosabb európai dokumentumfilm-fesztivál Amszterdamban) az már ennek a tendenciának egy elég látványos jele volt.
Idén ez a tendencia folytatódott, hiszen a Káin öt teltházas vetítéssel ment Amszterdamban, a Drifter pedig díjat is hozott haza az elsőfilmesek kategóriájában. Kijelenthető, hogy most a magyar dokumentumfilm abszolút tényezőnek számít Európában.
hvg.hu: Miért pont most?
G. M.: Nagyon sok minden történik most Magyarországon, amiről érdemes és kell forgatni, ez az egyik ok. A másik, hogy a filmalapos, MTVA-s támogatások mellett megjelent még egy finanszírozó forrás, az HBO Europe dokumentumfilm-gyártási részlege. Ami egyrészt kiemelkedően magas színvonalú filmtervek mögé áll be, másrészt ideális anyagi körülményeket teremt a munkához. Magyarán van idő, van technika a forgatáshoz és az utómunkához.