A kádári reformok, az éllovas magyar „reformszerep” hangsúlyozása ellenére hasonló folyamatok zajlottak le Lengyelországban és Csehszlovákiában, mint Magyarországon. Mindhárom kelet-közép-európai szocialista országban többször nekilendült a politikai vezetés Sztálin 1953-as halála után az átalakításnak, de egyik állam sem produkált a többihez képest kimagasló gazdasági eredményt – erről beszélt egy napokban rendezett konferencián Mitrovits Miklós történész. A főleg Lengyelország történetével foglalkozó kutató azt állította, hogy végül is mindhárom ország egymáshoz viszonyított pozíciója ugyanolyan maradt 1953-73 között, amikor három reformhullám is végigsöpört térségünkön.

A keleti blokkon belül a hatvanas évek reformlendületében sokan a Nyugat utolérését próbálták hangsúlyozni. A hruscsovi Szovjetunióban erről az 1961-es pártkongresszus is tárgyalt, ekkor fogadták el az „utolérni és túlszárnyalni” célkitűzést, amely az 1980-as évekre tervezte a Nyugat lehagyását.

Nyikita Szergejevics Hruscsov és Gomulka 1960-ban

AFP / Itar-Tass

Lengyelországban azonban a pártvezér, Gomulka ebben nem hitt, s ezt Kádár Jánosnak személyesen is megmondta. Mitrovits szerint a lengyel vezető jól mérte fel az esélyeket: az államszocializmus semmiféle reformja, átalakítása – akárhogy is nevezték ezeket a programokat – nem vezethetett a Nyugat utoléréséhez, a két szisztéma közötti alapvető hatékonyságbeli, működésbeli különbségeket nem lehetett kisebb korrekciókkal áthidalni.

A reformok 3-3 periódusát mutatta ki Mitrovits a három különböző államban. 1953-55, 1956-59 és 1965-69 között egyaránt valamilyen átalakítási kísérlet történt Prágában, Varsóban és Budapesten is. Ráadásul a reformok eredményeként – amelyek hol az egyik országban voltak radikálisabbak, hol a másikban – nem változott a három ország és negyedikként a számításba szintén bevont Szovjetunió egymáshoz viszonyított gazdasági fejlettsége.

Így Magyarország a relatív egy főre jutó GDP tekintetében ugyanott állt 1953-ban (23 százalék), mint 1973-ban. A legfejlettebb ugyanúgy Csehszlovákia maradt (30 százalék), mint korábban. A Szovjetunió és Lengyelország aránya is egészen pontosan ugyanaz lett húsz év távlatában, azaz 25 és 22 százalékon álltak változatlanul.

A változások elmaradásának egyik oka az volt, hogy a Szovjetunió előbb-utóbb minden változtatásnak, reformkísérletnek gátat szabott – ez derült ki az előadást követő vitából (bár maga Mitrovits Lengyelországban például a belső ellenállást, az ottani, helyi tényezőket is fontosnak tartotta).

A másik okot azonban Feitl István történész, a Politikatörténeti Intézet főigazgató-helyettese előadásából sejthetjük: nem sikerült évtizedekig térségi gazdasági integrációt létrehozni a keleti blokkban. Ezt előbb Románia akadályozta, amelynek saját olaj- és gabonabevételei lehetővé tették, hogy a nemzeti önellátást erőltesse továbbra is, így a keleti blokk „regionális világgazdaságának” kialakítását sikeresen akadályozta a hatvanas évek elején.

Ekkoriban ráadásul már kezdtek kiéleződni a kulisszák mögött a magyar-román feszültségek. Baráth Magdolna könyvéből (A Kreml árnyékában), amely tavaly jelent meg, kiderül, hogy Kádár János magyar pártvezér 1964 elején a szovjet nagykövettel beszélgetve a Romániában élő magyar kisebbség helyzetét emlegette, és feltette az egyenes kérdést: „Hol van itt a lenini nemzetiségi politika?”.

Kádár János beszéde 1967. szeptember 7-én aláírt Barátsági, Együttműködési és Kölcsönös Segítségnyújtási Szerződés törvénybe iktatásáról

AFP / Ria Novosti / V. Malyshev

Ráadásul az első számú magyar politikus igyekezett a románokat sötét színben feltüntetni az oroszok előtt. Baráth szerint „Kádár már 1963 nyarán panaszkodott román elvtársaira, akik kisebbíteni próbálták a Szovjetunió által nekik nyújtott gazdasági segítség jelentőségét”. Mindez összefüggött a KGST reformjával is: Kádár 1964 júniusában hangsúlyozta, hogy a KGST kérdésében „az SZKP KB álláspontján van”, azaz a szovjet állampárt központi bizottságával ért egyet.

Baráth a sokáig titkos szovjet iratok elemzése nyomán azt írja, hogy a hatvanas években a román politikusokról más magyar vezetők, így a rendkívül befolyásos külügyminiszter-helyettes, Erdélyi Károly is jelentett Moszkvának. Szovjetellenes megnyilvánulásokról számolt be Erdélyi: szerinte „a román politikusok rendkívül súlyos vádakkal illették a KGST-t, a szovjet vezetést és személy szerint Hruscsovot is: a KGST-t és a Szovjetuniót Románia gazdasági kizsákmányolásával, Hruscsovot belügyekbe történő beavatkozással, a szovjet diplomatákat kémkedéssel gyanúsították”. Ám a románok „beárulása” nem járt súlyos következményekkel: a szovjet pártvezetőt ugyanis hamarosan leváltották Moszkvában.

Az évtized második felében azonban a magyarok, lengyelek és csehszlovákok is előálltak a kommunista nemzetközi gazdasági együttműködés, a KGST átalakítási terveivel. Erről Feitl 2013-ban részletes tanulmányt jelentetett meg a Századok című folyóiratban, Magyar elképzelések a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának megreformálására (1967-1975) címmel. Eszerint Budapest, Varsó és Prága a Szovjetunióval együtt, „Románia kiközösítése révén”, 1966-ban informális kezdeményezésre vállalkozott, egyfajta „szűk-KGST-t” létrehozva. A magyarok az ekkoriban előkészített Új Gazdasági Mechanizmussal, azaz a hazai reformtervekkel párhuzamosan a kelet-európai „Közös Piac” tervét is kidolgozták.

A magyar javaslat 1967-ben készült el: a világpiaci árak erőteljesebb figyelembevételét javasolta ekkor Budapest a KGST-n belüli kereskedelemben, de átalakították volna a tervezést is. Mindezt úgy egyszerűsíthetnénk le, hogy a tételes tervgazdasági utasítások, a kétoldalú kereskedelemben szigorúan megszabott kontingensek (árumennyiségek) helyett „tervszerű”, azaz inkább csak az irányok, tendenciák meghatározásán alapuló gazdálkodást és együttműködést javasoltak a magyarok.

Feitl szerint multilaterális (több országra kiterjedő) elszámolási rendszert is sürgettünk a hatvanas évek végén, illetve a közös hitelrendszert is fejlesztettük volna a KGST-ben. A szovjetek részéről már ekkor óvatosabb nézetek hangzottak el, ők a központi tervezést erősítették volna, de a pénzügyi elgondolásokat nem utasították el.

Ám a prágai tavasz leverése után, a csehszlovák reformmozgalom Moszkva általi letörése nyomán a hetvenes évekre elbukott a magyar kezdeményezés. Előbb szovjet-román-bolgár-NDK-s ellentábor formálódott a KGST-n belül, majd amikor egyértelművé váltak a moszkvai ellenérzések, a többi reformer – a lengyelek elsősorban, hiszen a cseheket katonai erővel verte le a többi, vele szomszédos kelet-európai ország, így Kádár Magyarországa is 1968-ban – meghunyászkodtak, és a magyar reformkezdeményezés ellen foglaltak állást.

A döntő vereséget, a magyar KGST-reform bukását Feitl így írja le: „1970. május 12-14-én került sor a KGST XXIV. ülésszakára. A tárgyalás alaphangját a szovjet miniszterelnök adta meg. Koszigin elutasítóan, helyenként gúnyosan fogalmazott az áru- és pénzviszonyokra alapozódó magyar koncepcióról. A lengyel miniszterelnök Fock Jenő (a magyar miniszterelnökről van szó – a szerk.) meglepetésére papagájként ismételte a szovjet álláspontot. A magyar pozíció nemcsak egyedül maradt, de időnként Focknak azért is harcolnia kellett, hogy hozzászólását elmondhassa. A bank-kérdésben, amit a magyar fél kérésére tűztek önállóan napirendre, a lengyel miniszterelnök mint levezető elnök nem hagyta szóhoz jutni a magyar delegációt. A magyar javaslatokat ugyancsak lesöpörték az asztalról.”

Magyarország a KGST-n belül a buszgyártásra öszpontosított

Fortepan / Baráth Endre

Mindehhez csak érdekességként tesszük hozzá, hogy a 45 éve bankügyben lehurrogott Magyarország tavaly újra csatlakozni kívánt ahhoz a Nemzetközi Beruházási Bankhoz, amelyet 1970-ben mégiscsak létrehoztak. Tehát sokat vitatkoztunk erről a pénzintézetről a többi KGST-tagállammal, majd 2000-ben kiléptünk a pénzintézetből. Alighanem a „keleti nyitás” jegyében azonban tavaly újabb fordulat történt: az Orbán-kormány felvételi kérelmét a KGST-utódbank cseh, orosz, kubai, mongol és vietnami tagjai 2014 végén elfogadták.

A hetvenes évek elején tehát részben megvalósultak a KGST-reform elemei, de ezek csak formailag hasonlítottak a magyar „piaci” javaslatra. Az intézmények nevei ugyanazok (mint például a banké) vagy hasonlók voltak, de a tartalmuk egészen más: az egész KGST-t ugyanis a szovjet blokk széteséséig a bürokratikus integráció, az adminisztratív jellegű munkamegosztás jellemezte, nem a piac koordinációja. Felülről vezényelt termelési kooperációk létrejöttek ugyan a keleti blokkban, de ez nem egy közös piaci szerveződés eredménye volt. Így aztán az egész térség jelentősen lemaradt a Nyugattal folyó versenyben, ami a rendszerváltáskor a különbségek rendkívüli megnövekedéséhez vezetett – derült ki Mitrovits előadásából.

A szerző az OSZK 1956-os Intézet munkatársa.